JEL újság

A magyar szentek krakkói panteonjának alkotója

Lovas Orsolya2012.05.05.

Puskás László Ungváron született 1941-ben, édesapját, Puskás László görög katolikus áldozópapot 1949-ben 25 év börtönre ítélték, ebből hét évet töltött kazahsztáni rézbányákban. Puskás László a Lvovi Képzőművészeti Főiskolán végezte tanulmányait, 1959 és 1972 között a Lembergi Iparművészeti Főiskola diákja, majd festészeti tanszékének adjunktusa.

 

     1974-ben családjával Budapestre települt, ahol 1975 és 1989 között előbb a Képzőművészeti Kiadó szerkesztője, majd művészeti szerkesztőségének vezetője volt. Képzőművészeti tevékenysége az életképektől az ikonfestészetig terjed. Két évtizede kizárólagosan egyházművészeti feladatokat vállal, falfestményei, mozaikjai, ikonosztázai magyarországi és külföldi (szerbiai, ukrajnai, kanadai, lengyel, osztrák) templomokban találhatók, 1977-től tizenkét magyarországi templomot látott el ezekkel. 1995-től 2012-ig a Communio c. nemzetközi teológiai folyóirat ukrán kiadásának főszerkesztője. Rendszeres meghívottja ukrajnai, magyar- és lengyelországi egyházművészeti és egyháztörténeti tudományos konferenciáknak. 1987-ben fejezte be teológiai tanulmányait a Pázmány Péter Teológiai Akadémián, 1993-ban szentelték pappá Kárpátalján. Ekkor már ismert festőművész volt hazánkban és a Szovjetunióban, illetve később Ukrajnában is. Kezdeményezte Romzsa Tódor munkácsi, mártírsorsú görög katolikus püspök boldoggá avatását, amire 2001-ben került sor. Promotor iustitiae a Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye összes vértanúja elnevezésű boldoggá avatási ügyben. 1995-től vendégtanárként ikonteológiai előadásokat tartott a Lvovi Művészeti Akadémián és az ungvári Romzsa Tódor Teológiai Főiskolán. Vendégtanár a Lembergi Képzőművészeti Akadémia szakrális művészeti karán. Feleségével, Nadia asszonnyal a krakkói Isteni Irgalmasság-bazilikájában a magyar kápolna mozaikjainak elkészítésére kapott megbízást, amelyet Erdő Péter bíboros szentelt fel 2004-ben. Könyvben örökítette meg példaképe, Romzsa Tódor püspök életét és halálát, mely több nyelven jelent meg „Megalkuvás nélkül. Boldog Romzsa Tódor élete és vértanúhalála” címmel. UNESCO-ezüstérmes, KOMSZO MOL KB-díjas, Derkovits-ösztöndíjas, MM nívódíjas, a Márton Áron-emlékérem kitüntetettje, a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjének birtokosa, Prokop Péter-díjas.

     – Szerteágazó és sokszínű képzőművészeti és hitéleti tevékenységét látva felmerül a kérdés, honnan eredeztethető a művészet iránti érdeklődése?

     – Kiskoromtól rajzoltam, de ha nem vonultak volna be az oroszok Kárpátaljára, később biztosan szemináriumba mentem volna. Középiskolásként rajzszakkörbe jártam, minden nyáron lehetőségem volt alkotótáborokban is festeni. Az iskola vége felé Tokióban, egy UNESCO ifjúsági és gyermekkiállításon ezüstérmet kaptam, előtte Moszkvában is nagy szovjet gyermekkiállításokon szerepeltem. De a képzőművészet iránti érdeklődésem nem volt kizárólagos. Kitűnő tanuló voltam, matematikaversenyen 9–10. osztályos koromban megyei olimpiai bajnok lettem. A középiskola után a lembergi képzőművészeti akadémiára festészetet mentem volna tanulni, de ott akkor nem volt felvétel erre a szakra, így lettem szövött textil szakos, de magamnak már diákként is főleg festettem, ezt folytattam a diplomázást követően is. Az akadémia után Ungváron ott gátoltak, ahol tudtak, nem kaptam munkát. A feleségem ukrán, ő bezzeg rögtön el tudott helyezkedni. Ezután egy évre elvitettek katonának, pedig a törvény szerint két gyermekkel akkor már nem kellett volna. Szülővárosom szovjet vezetői akkoriban így fejezték ki szimpátiájukat a nép ellenségének gyermekével szemben.

     Ungváron egy rövid időre Koczka András vált a mesteremmé, segítőmmé, ő még Aba-Novák korosztályába tartozott, római iskolás volt. A saját nevére kapott munkát olykor átadta nekem, így jutottam néha pénzhez. Egyszer nyári tábort vezetett műkedvelő festők számára, meghívott oda engem is. Ő vezette a festészetet, én a rajzot, de közben magam is festettem. Pár hónap múlva beindult a karrierem is, mégpedig úgy, hogy ősszel Ungváron rendeztek egy nagy kiállítást Kárpátaljának a Szovjet unióhoz való önkéntes csatlakozása egyik évfordulója alkalmából. Ez nagy állami vásárlásokkal járt. Beadtam egy táborban készült képet, amit persze az ungvári kollégák azonnal kizsűriztek, de szerencsémre a képet a restaurátorok szobájába tették félre. A kiállítás megnyitása előtt megjelentek a művész nagyfőnökök, végigmentek, jegyzeteltek és valami nyugodt szobát kértek a döntések véglegesítésére. Ott találták a kizsűrizett képemet. A végén a legnagyobb honoráriummal a lista élére az én képem került, ma a moszkvai Tretyakov Képtárban van. Moszkvában bejutott egy nagy össz-szövetségi kiállításra is, ami azért érdekes, mert aki ott szerepelt, azt automatikusan felvették a Szovjet Képzőművészek Szövetségébe. Azután állami díjat kaptam egy másik kiállításon, reprókat adtak ki a képeimről, portréfilmet forgattak rólam.

     Így startoltam, így lettem az egyedüli magyar festő a Szovjetunióban, aki latin betűkkel merte aláírni a képeit. Közben Lembergbe, az alma materembe is hívogattak a moszkvai–kijevi szereplések hírére, így ezután a festészeti tanszéken tanítottam ’67-től festészetet, amíg nem kértem, hogy bocsásson el a tanszékvezető. Addigra már megszoktak, megszerettek, sokan próbáltak rábeszélni, hogy maradjak. Kénytelen voltam elárulni, hogy ott akarom hagyni a Szovjetuniót. Előbb özvegy édesanyámat engedték ki, majd engem is hozzá, családommal. Itt, Magyarországon a szovjet kommunizmus után megismerkedhettünk a szocializmus sajátosságaival is. Itt nem ugyanúgy működtek a dolgok, mint a SZU-ban, ám bizonyos értelemben itt is kisebbségben éreztem magam. Az évfolyami klikkek, kisközösségek itt is megvoltak. De rövidesen sikerült bekerülnöm a Képzőművészeti Kiadóhoz, láttam, hogy vagy ráállok a kép csarnoki képgyártásra, vagy más megoldást kell keresnem.

     Később mind újabb utak is jöttek az életemben. Már tanultam a Pázmány Péter Hittudományi Akadémián, később vendégtanárként jártam ki a lembergi akadémiára, valamikori diákjaimhoz – az általuk létrehozott szakrális művészet tanszékén tartottam előadásokat. Egy szer a Képzőművészeti Egyetem akkori rektorának is említettem, hogy Buda pesten is szükség lenne egy szakrális művészeti tanszékre, de úgy vélte, hogy Magyarországon nincs igény effélére. Ez kissé meglepett: Lembergben, ahol az egyházüldözés jóval keményebb, kegyetlenebb volt, a változások után meg tudtak alapítani egy ilyen tanszéket az arra alkalmas egyetemen. Pesten nem akarták, de Európában másutt is ez a helyzet. Mennyire igaza volt II. János Pálnak: Európa nagyon rászorul az újraevangelizálásra. Papként már Ungváron is a szakrális művészet teológiáját tanítottam a szemináriumban. Az akkoriban nehezen induló kispapképzés nem volt problémamentes. Az első időkben tanár híján nem volt náluk szentírástudomány-oktatás. Csodálkoztam, hogy miért figyelnek annyira oda az evangéliumi idézetekre a kispapok. Hát csak azért, mert nem hallottak róla korábban, az egyházművészet keretein belül találkoztak vele először.

     – Alkotóként mikor fordult egyértelműen a szakrális művészet felé?

     – Kárpátalján az egyházüldözés nagyipari szinten zajlott már ’49-től, a papok részéről a helytállás halálig volt a jellemző, bár árulók is akadtak nem kevesen. Még az egyházművészeti alkotásokért is komoly büntetés járt, nem hogy egy keresztelésért, ha valakit rajtakaptak. Jellemző, hogy pappá is még titokban szenteltek 1993-ban a püspök irodájában. Már a korai időszakomban kezdett dominálni a vallási reláció a művészetemben, a szokásos műfajú táblaképeimen is megjelent, pl. a már Magyarországon festett A pomázi asszonyok az égbe mennek c. képen. De meggyőződésem szerint a szakralitás a művészetben markánsan csak a templomhoz, a szakrális térhez köthető. Templomokat már Magyarországon kezdtem festeni, közben iparművész feleségem is segíteni kezdett. Sajnos később a magyarországi görög püspök nem nézte jó szemmel tevékenységemet, nemigen kaptam feladatot. Ám nem sokkal később Újvidékről hívtak, készítenék-e mozaikot a görög templom számára. Így indult be az ez irányú ténykedésem külföldön.

     Elkészülése után a helyi pravoszláv pópa is kért a legöregebb ortodox templomra a bejárat fölé egy művet, és így tovább. Tulajdonképpen ezek ökumenikus munkák voltak, engem ugyanis, ahogy mondták, latinizált görög papnak tekintett a helyi pravoszláv püspök, nem akarta, hogy én készítsem el a Szent Miklós-mozaikot. Egy egész Szerbiára szóló pályázatot írt ki, és mit ad Isten, a latinizált görög papé lett a legkorrektebb ikonográfiájú mozaikterv. Azután az egri érseki kollégiumnak kért mozaikot Seregély István érsek.

     Utólag úgy látom, ez talán próbamunka is volt, mert már kezdett érni a krakkói magyar kápolna gondolata az Isteni Irgalmasság-bazilikában. Itt a szentek közössége témát javasoltam. Ennek kapcsán még egy régóta lappangó Szt. István karereklyét is sikerült megtalálnom. Eredetileg Lembergben a bernardinus ferencesek őrizték, de tudtam, hogy nincs már ott. Utánanéztem, hol élnek ma a kitelepített szerzetesek, és már az első helyen, Lezsajszkban, ahol érdeklődtem az ereklye felől, megmutatta a múzeumot igazgató atya. Még csodálkozott is, hogy ez a Stephanus Hungarus-ereklye, ugyanis a karcsontokat körbevevő pergamencsíkon csak ennyi volt: Sancti Stephani. Amikor megkaptam a megbízást a kápolnára, még nyoma sem volt az ereklyének. A szentek közössége első magyar tagjaként Krisztus ábrázolása mellé közvetlenül Szt. István került, de csak a munka befejeződéséhez közeledve adatott meg az elveszett ereklye megtalálása. Így vált lehetővé, hogy elhelyezhettünk az oltár alatt egy karcsont-darabkát, a nálunk megkülönböztetett tiszteletnek örvendő Szent Jobb anatómiai folytatását.

     De életem során előzőleg is volt néhány különös leletem. Tornyai János műteremlakásában élek, beköltözésünk után annak felújítása során sikerült megdupláznom a nagy magyar mester életművét: a romos galérián néhány nagyméretű képét, a padló alatt pedig rengeteg remek vázlatát találtam meg. Számomra legjelentősebb nagy lelet Romzsa Tódor püspök ereklyéinek megtalálása. Addig azt hitték, hogy megsemmisítették őket az egyházüldözés során.

     – Számos műve közül melyik áll legközelebb önhöz?

     – Mindig az aktuális munka. Emlékezetes volt például Krakkóban Faustina nővér ábrázolása, aki nem is volt rajta a vázlaton. Munka közben mindig kérdezték a nővérkék: de hol lesz Szent Faustina?

     Addig mondták, csöpögtették, hogy végül odatettem mint az isteni irgalmasság „titkárnőjét” Krisztus mellé. Már a mozaikkartonon Piroska, Szent László lánya is szerepelt apja mellett a szentek közt, de az egyik püspökatya kifogásolta, mondván, hogy ő ortodox szent. Erre tréfásan azt válaszoltam, hogy nincs szívem szétszakítani egy ilyen szép családot. A püspöki bizottság tagjai elmosolyodtak, és ezzel a felszabadult mosollyal a teológiai vita is lezárult. Odacsempésztem Szt. Gellért mellé még a bizánci Szent Hierotheoszt is, aki a hagyomány szerint Szt. István anyját keresztelte. Szűz Mária kronológiailag majdnem illő helyre került, mert mindenképpen egy Deézisz-ikonográfia szerinti ábrázolást képzeltem el a kápolnában. Így került a középen lévő Krisztus jobbján a bal falra Mária, Keresztelő Szt. János helyére a másik oldalon pedig Szt. István király. Ezt az ungvári székesegyház homlokzatán is megcsináltam korábban, ott Boldog Tódor püspök van Krisztus mellett. Ezt már Velencében is megtették valaha – Szt. Márkkal, a témát Szilárdfy Zoltán atya publikálta is. A szakrális művészet nincs annyira túlszabályozva, mint ahogy sokan hiszik. Már korábban, a vizsolyi templom ikonosztázán sem felülre tettem a prófétasort és az apostolsort, hanem az alapképek, Krisztus és Mária köré, ahogy a 17. századig csinálták, sőt odafestettem Károlit is a vizsolyi református Bibliával, ami eleinte nem tetszett az ottani atyának, így odatettem Káldy ábrázolását is, az első katolikus bibliafordítóét, így ez már akár ökumenikus megoldásnak is mondható.

     – Melyik műve igényelte a legnagyobb apparátust?

     – A murális témájúak. A mozaikhoz meg kell festeni a vázlatot, majd a kartont, a tervezett mozaikábrázolást egy az egy arányban. Ki kell számítani a mozaikanyag, a smalti mennyiségét. Ez jóval összetettebb feladat, mint egy táblakép elkészítése, azok festését pedig lassan amúgy is elhagytam. A ’80-as években több kiállításom is volt belőlük, de aztán munkásságomban a szakrális tárgyú falfestmények, ikonok, ikonosztázok és mozaikok váltak kizárólagossá.

     – Melyik képzőművészeti technikát kedveli leginkább?

     – A főiskola alatt nem olajjal, hanem jó minőségű szovjet temperával festettünk, még I. Péter vezette be gyártását, ez olaj-kazeines kötőanyagú tempera volt. A katonaság alatt csak olajfestékhez jutottam, katonatársaimat festettem, három–négy ilyen képet haza is hoztam, egy ideig megmaradtak. Lembergben és általában a SZU-ban mindig ünnepi alkalmakhoz kötődtek a kiállítások, pl. a szovjet hadsereg valamelyik évfordulójához. Kéznél volt kazah bakatársaim csoportképe. Valójában csak egy embert festettem meg rajta több szögből. A lassan híres fiatal tehetségnek illett Moszkvába küldeni valamit, és még a Pravda is írt a képről, Sorkatona a földijeivel volt a címe. Magyarországon a templomokban a murális feladatokat szekkó-technikával oldottam meg, az is temperával készült.

     – Kit tekint példaképének a régi művészetből?

     – A trecento művészeit nagyon szeretem, diákként sokat másoltunk ikonokat is, az is közel állt hozzám. Ahogy látom, a szakrális művészet krízise tulajdonképpen a reneszánszban teljesedett ki, az akkori nagy műveket már nem vették, nem veszik körül azzal a szakrális tisztelettel, amire születniük kellett volna. Berohannak az emberek a múzeumba, megnézik mondjuk Rafaello Madonnáját, de nem jut eszükbe egy Üdvözlégyet elmondani előtte. Nagyon távol került attól a tisztelettől, amit a trecento festészete még képes volt kiváltani.

     – Min dolgozik most?

     – A kommunizmus által üldözött és vértanúhalált halt kárpátaljai görög katolikus püspökök és papok KGB-ügyiratait rendezem kötetbe, gyűjtöm az anyagot a 20. század legnagyobb egyházüldözéséről tervezett könyvemhez – remélt boldoggá avatásuk céljából.

Lovas Orsolya

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Bástyák vagy világítótornyok?

A szerzetesi iskola fő vonzereje továbbra is a közösség: az életüket Istennek átadó és a tanítványok iránt odaadó szerzetesek jelenléte.

Apostollá válni a Lélek útján

Pünkösd alkalmából újabb epizódokkal jelentkezik a KÉSZ Hitből pajzsot-videósorozata. Ezúttal Kubik Anna Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésszel beszélgettünk.

A Szentlélek közkincs

Az első pünkösd óta tudjuk, hogy a Szentlélek közkincs. Nem titok. Nem bennfentesek előjoga. Kérni kell, és kapni fogod, mert ez megváltásodhoz, örök életedhez tartozik.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!