JEL újság

A megmaradásért küzdöttek

Kötet született a kárpátaljai magyar közösség 1944 utáni történetéről

Csatári Bence2025.01.26

A határon túli magyar kisebbség sorsa soha nem volt könnyű, számtalan diszkriminációt kellett elszenvedniük, miközben a többségi társadalom a beolvasztásukra törekedett. Kivétel nélkül igaz ez minden közösségre, amely Trianon után elszakadt az anyaországtól, és fokozottan találó a kárpátaljai magyarságra, amely 1920-ban még Csehszlovákiához, 1945 után viszont már a Szovjetunióhoz tartozott. A terület hányattatott sorsáról most könyv is született Küzdelem a megmaradásért – A kárpátaljai magyar közösség (1944–2022) címmel a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) kiadásában.

A könyv öt fejezetre osztható, és mindegyik más szakértő nevéhez fűződik. Kronológiai szempontból logikusan az első A kommunista rezsim jogsértései Kárpátalján 1944–1953 címet viseli. Molnár D. Erzsébet írásában előkerül a többnyire köztudott, ámde megrázó tény a szovjet katonák helyi lányok, asszonyok elleni erőszakoskodásairól a front vonulásával egy időben, amiért mind a mai napig nem kértek bocsánatot, szemben más emberiesség elleni bűntettel a világtörténelemben. A traumák transzgenerációsakká váltak, mert ezek a nők többnyire nem akartak beszélni ezekről még a leszármazottjaiknak sem. A települések lakói ugyan tudtak ezekről a személyes tragédiákról, de általában szemlesütve beszéltek róluk, leginkább az érintettek háta mögött, aminek hátterében a tapintat és a gyávaság egyaránt húzódhatott. Ebben a részben a hírhedt szolyvai gyűjtőláger is előkerül, ahol az embertelen körülmények miatt aratott a halál, és ahonnan az életben maradottakat marhavagonokban szállították a szovjet lágerek valamelyikébe. Az ott sínylődő számkivetettek – kimondani is szörnyű – javarésze nem tért vissza a földi pokolból. A második világháború végétől bekövetkezett szovjet uralom aztán az emberi és polgári jogokat is lábbal taposta, a magántulajdont nem tisztelte, a sajtószabadságot megszüntette, és a „tudományos ateizmus” jegyében a vallásszabadságot is semmibe vette. Az egyházi személyeket állambiztonsági módszerekkel figyelték, az egyházi házasságkötést minden lehető adminisztratív eszközzel igyekeztek hátráltatni, az Ukrán Görögkatolikus Egyházat pedig nemes egyszerűséggel beolvasztották az Orosz Pravoszláv Egyházba. Ennek állt ellen Romzsa Tódor munkácsi görögkatolikus püspök, aki ellen 1947 októberében merényletet hajtottak végre úgy, hogy alig maradt esélye a túlélésre: lovas kocsijának nekihajtott egy szovjet katonai gépkocsi. Csodával határos módon megmenekült, de kórházba kellett szállítani, ahol a kötet társszerzője szerint szovjet ügynökök megmérgezték.

A kötetben Váradi Natália a Sztálin halála utáni időszakot tekinti át a rendszerváltozásig. Érdekességként említi meg, hogy az éghajlati viszonyokat figyelembe nem vevő mezőgazdasági kezdeményezések még Kárpátalját is utolérték, a Kárpátok lankáin teát és citrusféléket szerettek volna termeszteni, amivel – látva a sikertelenséget és a kísérletek kilátástalanságát – 1956 után felhagytak. Ehhez képest sikertörténet volt a talabor-nagyági vízerőmű beindítása, és a többi szovjet tagköztársaság átlagához képest jelentősebb volt az élelmiszer- és a könnyűipar szerepe is. A köznevetség tárgyává vált gorbacsovi 1985-ös alkoholizmus elleni kampány ugyanakkor súlyos következményekkel járt Kárpátalja szőlőművelésére: az erre szánt ültetvények nagysága 1200 hektárról 236 hektárra csökkent – tudható meg a tanulmányból. A brezsnyevi időszakban a kötet szerint csökkent ugyan a politikai nyomás az egyházakon, de a kárpátaljai római katolikus lelkészképzés nagyon nehezen indult be 1974-ben: csak kétévente indult évfolyam, amin összesen kettő (!) hallgató vehetett részt. Ennek a fejezetnek a részeként kerül elő az 1956-os forradalom és szabadságharc, valamint az 1968-as prágai tavasz kárpátaljai magyarságra gyakorolt hatása is.

Darcsi Karolina a kárpátaljai magyarság politikatörténetét veszi számba a független Ukrajnában 1991 és 2022 között, külön kitérve a számos, ám eleddig sikertelen autonómiatörekvésekre. Külön tárgyalja a kisebbségi érdekképviselet lehetőségeit a narancsos forradalomig (2003), majd ezután, a méltóság forradalmáig (2014). Ez utóbbi évben választották meg Petro Porosenkót ukrán elnöknek, ami különösen biztató volt az ottani magyarságnak, mert – ahogy a kötet fogalmaz – ő volt az egyetlen elnökjelölt, aki tárgyalt velük, s ennek keretében megígérte nekik többek között a lágerekbe hurcoltak hivatalos rehabilitációját és az egyházak elkobzott javainak visszaadását. Jellemző a kárpátaljai magyarság szorongattatott helyzetére, hogy több alfejezet is foglalkozik a magyarokat sújtó jogszűkítésekkel, ami – sajnálatos módon ki kell jelentenünk – a 2014 utáni periódust is érintette. Ezt legpraktikusabban a szerző a 2017-es oktatási törvénnyel kapcsolatban fogalmazta meg: „Összességében véve az új oktatási törvény szembement az összes azt megelőző törvénnyel, mivel hatályba lépése után Ukrajnában a nemzeti kisebbségek nagyobb része elvesztette az anyanyelven való tanulás jogát.” Ezután kitér a kárpátaljai intézmények hatósági vegzálására. Nem véletlen, hogy Porosenkóból kiábrándult a magyarság, és Zelenszkij felé fordult annak reményében, hogy az új elnök az elődjével ellentétben nem folytat magyarellenes politikát, ám ebben az elképzelésükben súlyosan csalódniuk kellett, sőt a magyarellenes megnyilvánulások tovább fokozódtak.

Ezt a fonalat veszi fel a következő fejezetben Orosz Ildikó, aki a magyar nyelvű oktatás sorsát boncolgatja 1946 és 2021 között. Ennek keretében a szovjetizált oktatásügyet részletesen tárja elénk, s ebben akadt egy pozitívum is, amennyiben engedélyezték az ungvári egyetemen a magyar tanszék felállítását. Ennek ellenére korántsem volt teljes a magyar nyelvű oktatási vertikum, mert az ukrajnai szakmunkásképzőben és szakközépiskolában kizárólag ukránul és oroszul lehetett tanulni, s ezért állapítja meg a szerző, hogy „Kárpátalján 1945 után nem volt olyan magyar intézményhálózat, amely az óvodától az egyetemig biztosította volna gyermekeink anyanyelvű oktatását”. Ezután mély részletességgel elemzi az új ukrán alkotmány elfogadása (1996) utáni évtized kisebbségi oktatásügyét – ez a rész akár pedagógiai szakirodalomként is szolgálhat a jövőben –, mindemellett pedig tisztázza, hogy kisebbségellenes dokumentumok egész sora kísérte végig ennek történetét. Ugyanígy a 2017-es oktatási kerettörvény kisebbségi oktatás helyzetére gyakorolt hatását is górcső alá veszi.

A kötet zárófejezetét Csernicskó István jegyzi, aki a nyelvi jogokról, jogszűkítésekről és jogsértésekről ír tanulmányában. Ezt szétszálazza a Szovjet-Ukrajnához tartozó Kárpátalja korszakában és a független Ukrajna időszakában. Nagyon sokat elárul A nyelvi jogok folyamatos szűkítése Ukrajnában című alfejezet, amelyhez kapcsolódóan még az is kiderül, hogy a bírósági tárgyalásokon is gyakorlatilag kötelező az ukrán nyelv ismerete, ugyanis az igazságszolgáltatásban nem kötelezhetnek senkit arra, hogy regionális vagy kisebbségi nyelvet használjon. Sajnálatos módon még az önkormányzatokban sem túl rózsás a helyzet, mert még itt is csak akkor engedélyezik a kisebbségi nyelv használatát, ha az adott településen „hagyományosan és jelentős számban” található az adott nemzetiség, és még így is kell a helyi önkormányzat ezt engedélyező határozata.

A NEB kötete kifejezetten hasznos olvasmány a határon túli magyarság sorsa iránt érdeklődőknek, de akár még azoknak a nyugat-európai kultúr- és oktatáspolitikusoknak is, akik saját országuk nemzetiségeivel kapcsolatban szeretnék látóhatárukat szélesíteni. Egy biztos: a kiadvány tabudöntögető, nem szégyenlősködik, és kimondja, hogy a magyarok sorsa több mint nehéz Kárpátalján. Remélhetőleg felnyitja sok ukrán politikus szemét is, akik belátják, hogy a nemzeti kisebbségek támogatása nélkül meglehetősen hiteltelen bármilyen pártpolitikai színezetű ukrán kormány. Abban pedig nemcsak a határon túliak, hanem az anyaországiak is reménykednek, hogy a mintegy százötvenezres kárpátaljai magyar kisebbség még nagyon sokáig fennmarad, és virágzó kapcsolata lesz nemcsak a mindenkori ukrán, hanem a magyar kormánnyal is.
 

 

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Az ember életprogramja

Nincs olyan fizetős kurzus, mentálhigiénés képzés vagy beavatás, ahol bölccsé teszik mások az embert. Mert a bölcsesség az Istennel való közösség, a bizodalmas hit velejárója – nem tanulható és megtanítható.

Aquila János nyomában

Barangolás az Őrségben Aquila János nyomán, aki Nagy Lajos királyunk idején úgy helyezte el freskóit a veleméri templomban, hogy a fény az adott időpont szerint színjátékszerűen emelje ki a szereplőket és a jeleneteket.

Angyalszárnyak

Száll az ének a temetőben. Sírközeli szép ének.
S a kék ég alatt lassan vonulnak a karcsú, fehér felhők.
2016–2025 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!