A múlt is megrendelő

Káldi Gyula építészmérnök hosszú évtizedeket töltött a  műemlékvédelem területén, előbb gyakorló tervezőként, majd az 1990-es évek végétől a határon túli magyar műemlékek sorsának egyik fő felelőseként elsősorban szervezőként.

   Nyugdíjasként sem pihen: a Teleki Alapítványnál végzett munkája a határon túli területekhez köti, emellett több tervtanács tagja. Építészmérnöki hivatásáról és pályájáról beszélve hitéről is vallott a Jelnek.

   – Építészmérnökként nem saját épületek tervezésével foglalkozott elsődlegesen, hanem régi épületek felújításával. Hogyan jutott el ebbe a fő csapásirányba?

   – Már az is érdekes lehet, ahogy építész lettem. Eredendően ugyanis egyáltalán nem érdeklődtem a műszaki tudományok iránt, sőt éppen ellenkezőleg... Édesapám magyartanár volt, s mi, a bátyámmal hasonlóan művész beállítottságúak vagyunk. A Petőfi Gimnáziumban is inkább irodalomból meg műfordításból jeleskedtem, bár a reáliák is mentek, csak éppen közepes vagy jó színvonalon. Apám megkeseredett ember volt, de hihetetlenül szerette a szakmáját, nekünk is gyakran tartott otthon magyar órákat. Emlékszem, 1956-ban, hatéves koromban, a pincében, a fáskamrában a Toldit olvasta, amikor az oroszok éppen lőttek az Attila úton. Az irodalom ereje – az érzelmek pontos kifejezőkészségének fontossága – gyerekkoromban egyszerűen belém ivódott. Igen ám, de édesapámnak volt egy gyengéje: még egy villanykörtét is csak nehézségekkel tudott becsavarni. Pályaválasztásomat ez is szükségképpen determinálta, csak humán pályát nem akartam választani. Az érettségi környékén azért (is) döntöttem az építészet mellett, mert olyan köztes létállapotnak tűnt, amiben a műszaki reáliák és az alkalmazott művészet egyensúlyban lehetnek. Ehhez persze kellett az is, hogy egész jól rajzoljak.

   Talán ennek a kettős identitásnak is szerepe volt abban, hogy az egyetem elvégzése után nem az x-edik – lakótelepeket építő – kivitelező vállalathoz, hanem egy igazán megbecsült helyre, az Országos Műemléki Felügyelőséghez kerültem. A felügyelőség egyik középvezetőjét kerestem meg friss diplomámmal. 1974-re már egyértelmű volt számomra, hogy ezen a történelemhez is kötődő, a múltat a jövővel összekapcsoló diszciplína környékén szeretnék dolgozni. Ösztönösen is a teljesség megértése felé vettem az irányt. Különösebb protekcióm nem volt, de nem is csúcshelyen, hanem az akkor még komplex hivatal kivitelezői részlegén kezdtem: egy éven keresztül Veszprémben és Székesfehérváron voltam művezető. Ez idő alatt ismerkedtem meg több, a tervezési osztályon dolgozó tervező kollégával, akik munkáit kiviteleztem. Néhány hónap eltelte után ők maguk jelezték, hogy nekem közöttük volna a helyem. Az igazsághoz tartozik, hogy egy egyetemi évfolyamtársam is erősen lobbizott már mellettem akkoriban. Úgy gondolom, hogy gondviselésszerű volt mindez, mert nagyobb kacskaringók nélkül arra a helyre kerültem, ahová valóban szerettem volna. A tervezési osztály körülbelül harmincfős volt akkoriban, s a fölöttem lévő generációban 1980-ra már hét Ybl-díjas építészt is jegyeztek. A történeti, építészettörténeti beállítottság, valamint a kiemelkedő pontosság és kreativitás volt az itt dolgozók közös nevezője. A 80-as évek közepétől aztán bomlási folyamat kezdődött. Erős fluktuációs folyamat indult el a fiatalabb kollégák között. Én kitartottam, mert egyrészt nagyon szerettem a munkámat, másrészt pedig meg nem is mértem fel 1990 környékén, hogy egy másik utat is lehetne járni. Föl sem merült bennem, hogy magáncéget létrehozva tervezzek. Továbbra is „csak” szolgálni szerettem volna.

   – Ha nem is ilyen formában, de mégiscsak történt változás a munkájában a kilencvenes években, a magyarországi épületek helyett határon túliakkal foglalkozott.

   – A hivatalnál mi olyan részfeladatot végeztünk, aminek megvolt a szakmai komplexitása, ráadásul a sok utazással, a sok vidéken töltött nappal, felméréssel, művezetésekkel, újabb és újabb épületek, főként templomok megismerésével nagyon érdekes is volt. Azt hittem, hogy ez számomra örökké tart majd. Ezzel szemben különböző stációkban erjedési folyamat indult el. Az ügy mintha a perifériára szorult volna, de mindenképpen piacorientálttá vált. Ma már jószerével csak magántervezésben végeznek műemléki helyreállításokat. Az én munkámban is bekövetkezett a fordulat. 1998-ban, az első Orbán-kormány megalakulása után, egy kollégám, Sebestyén József kitartó, szívós munkája nyomán a magyar állam jelentősebb összegeket kezdett folyósítani a határon túli magyar örökség megóvására. Ő ezután – a terület koordinátoraként – a kulturális minisztériumba került, az ő feladatait pedig Kulturális Örökségvédelmi Hivatal nemzetközi kapcsolatok osztályán én vettem át. Ez időtől már nem terveztem, a nyugdíjazásom előtti tizenhárom évet kapcsolatok építésével, a szakmai feladatok szervezéssel töltöttem. Egyfajta know how-t képviseltünk a határon túl; szakembereket menedzseltünk, a gyakorlati műemlékvédelem rendszerét próbáltuk felépíteni, oktatással foglalkoztunk, még lelkészképzéssel is. A határon túli magyar műemléki támogatás szakmai programjának lettem az egyik felügyelője.

   – Mely munkáit emelné ki ebből az első jó két és fél évtizedből?

   – Jó néhány ismert és kevésbé ismert templom helyreállítási munkájában  vehettem részt. Az ismertebbek közül a Miskolctól északra fekvő – a Halotti beszéd keletkezésének egyik lehetséges helyszínét – boldvai, 13. századi egykori bencés (ma református) templomot, a ráckevei szerb templomot, végül a jáki Szent György-templomot, Szent Jakab-kápolnát, és Apáti házat említhetem. Kevésbé nevezetes középkori „templomaim” a kallósdi és a szentpáli rotundák, vagy a zubogyi és a nagygeresdi, melyek ugyancsak középkori egyházak. Egyik utolsó tervezési munkám Budapesten a Nagymező utcai Szent Teréz- templom helyreállítása volt.

   Hivatali munkámmal párhuzamosan új liturgikus berendezések tucatjait, illetve néhány új templomot is terveztem Vas és Zala megyében. Ezek a megbízások egy horvát származású atyához, Harangozó Vilmoshoz kötődnek, aki ma Kőszegen plébános. Az ő működési területén terveztem először több liturgikus teret a Vendvidéken, majd amikor plébános lett a Nagykanizsa környékén lévő horvát falvakban, három új templom tervezésével bízott meg. Ezután készültek el a molnári, a tótszerdahelyi és a semjénházai templomok. Ráadásként 2000-ben a Gyimesekben, Barackos patakán is megtervezhettem az új templomot. Az itteni plébánost még egyetemistaként, 1972-ben ismertem meg, aki akkor gyulafehérvári szeminarista volt. 1990 után első útjaim egyike a Gyimesbe vezetett. Egy barátommal jártam ott, akivel becsöngettünk a gyimesközéploki plébániára is. Parabolaantennákat kommendáltunk akkoriban az egyház segítségével. (Egy kis alapítványi pénzt sikerült szerezni ehhez, akkor ugyanis még a Duna Tévét nem tudták fogni Erdély-szerte.) Egykori barátom nyitotta ki az ajtót. Nem sokkal később felkért a templom tervezésére is.

   – Munkái közül a legismertebb a jáki templom. Milyen munkálatok zajlottak akkor, amikor Ön volt a helyreállítás vezetője?

   A jáki apátplébánosok egykori kúriájában, az ún. Apáti házban, amely a templomtól nyugati irányban található egy külön telken, olyan múzeumot alakítottunk ki, amely részben a templom történetét is bemutatja. A telek gazdasági épületeibe, ahol az évtizedek alatt előkerült kőanyagokat tárolták, egy kőtárat terveztem. Ez a kőtár-kialakítás meg kellett előzze a nagy templom-helyreállítást. A régészeti feltárások is érdekes eredményeket hoztak. Kiderült, hogy mind az Apáti ház, mind pedig a Szent Jakab-kápolna helyén másféle épületek álltak korábban. A 18. századi Apáti ház alatt a templomot építő Jáki Nagy Márton lakóháza lehetett, míg a négykaréjos kápolna alatt egy kicsit kisebb rotunda állt. A plébániatemplomon Schulek Frigyes és Gyalus László végeztek „purista” szellemiségű helyreállítást a 19. és 20. század fordulóján. Ennek során a barokk bútorokat kitessékelték a térből, amelynek nagy része el is kallódott. A Jakab-kápolnában azonban megmaradt a barokk berendezés. A plébániatemplom helyreállítása ezekben az években csak részeredményeket hozott; jelesül a nyugati oldal felújítása történt meg, bizonyos kapuzat-, és torony-helyreállítási, valamint vízelvezetési munkálatokkal. A templom helyreállítása az elmúlt években vett új lendületet.

   Amúgy egy jellegzetes, műemlék megóvási érdekesség is eszembe jut ezekből az évekből. Jeles kutatók, elsősorban Mezey Alice és Szentesi Edit megfigyelései nyomán kiderült, hogy a nyugati kapuzat híres szobraiból kettő nem 13., hanem valószínűleg csak 18. századi. Azt már korábban is lehetett tudni, hogy a szobrok fejeit – a legfelső három alak, Krisztus, Péter és Pál kivételével – cserélték, újrafaragták. Ez utóbbi három  szobrot a Kőszeg ostromának idején ide is ellátogató törökök nem érték el. A többit azonban megcsonkították. Hogy az apostolgalériából az említett két szobor ebből miért pusztult el teljesen, arra valószínűleg én jöhettem rá elsőként, aminek persze a helyreállításnál is volt következménye. A templomhajó tetejének első szakaszáról ugyanis évszázadokon át két vízköpőn keresztül folyt le a víz a kapuzatra, s ezen belül éppen erre a két szoborra. Vagyis sokkal több csapadék érte ezeket, mint a többit. El is pusztultak. Erre nehéz rájönni, ha az ember nem esőben áll a helyszínen. Hogy az immár csak másolat formájában visszakerült szobrokat is megóvjuk, a csapadékvizet a vízköpőkről dupla csőben a tetőtéren keresztül a torony mögötti tetőfelületre vezettük el.

   – Mennyiben jelent mást új templomot tervezni, mint egy régit felújítani?

   – A legtöbb építész azt mondja, hogy nincs külön műemlékes építész szakma. Egy alapvető különbség azonban mégis van: a műemlékvédőnek mindig van egy plusz megrendelője – maga a múlt. A műemléki tervezésben, egy új épületegység vagy részlet esetleges hozzáadása esetén is, elsőbbséget kell élvezzen az értékleltár alapú megőrzés. (Az értékleltár mutatja meg számunkra hogy, az adott épületegyüttesben mi képvisel olyan anyagi, vizuális vagy éppen szellemi értéket, amihez feltétlenül ragaszkodni érdemes.) Ez nem azt jelenti tehát, hogy nem lehet az adott épülethez hozzányúlni, csak éppen nem az adott épületrészhez, tárgyhoz vagy felülethez. S hiszem, hogy azt mindenki érzi, hogy vannak épületeink, amelyeknél a „fejlesztés”, korszerűsítés éppenséggel lehetetlen. Mert olyan erős örökségi tartalmakat hordoz. A restaurátori szemléletnek tehát át kell hatnia azt, aki egy műemlék épületben teremt új értékeket. Ha pedig egy teljes felújításról van szó, akkor ideális esetben nyilván ki kell fejteni a korábbi időkben eltakarásra került értékes részleteket (ülőfülkék, falképek stb.). Ez sem  szokásos építészeti feladat.

   A műemlék templom ugyanakkor olyan használati tér is, amelyet az új liturgikus igényeknek is meg kell feleltetni. Ez már kicsit nehezebb feladat, már csak amiatt is, mert nem eléggé komplex a képzettségünk… Egy történeti térben mindig úgy kell liturgikus tárgyakat tervezni, hogy az értékek ne pusztuljanak, de arról időnként nagy vita van, hogy stilárisan alkalmazkodó folytatás szülessen-e, vagy pedig a mai kor formanyelvének megfelelő liturgikus tárgyak készüljenek. Én inkább az utóbbit gondolom, megengedve azt, hogy akár legyen stiláris kapcsolat is. Nyilván a belenyúlás mértéke is számít: ha csak egy új húsvéti gyertyatartót helyezünk el egy ilyen térben, az lehet egy nagyon modern forma is, mert nem kezd el konkurálni a meglévő egésszel. A történelem arra tanít minket, hogy minden korban a saját formanyelvükkel nyúltak hozzá az épületekhez. Jó esetben a harmonikus összhang sem sérült.

   Ilyen jellegű környezetmegóvásra azért van szükség, mert minden megmutatott épület, tárgy, tudás leírja, mondjuk a templomok estében, az egyházunk történetét is. Egy kora középkori oltárasztal egészen másként szervezi maga körül a teret, mint a későbbiekben egy keletre forduló liturgia által használt retablós oltár. Jogos az igény, hogy az ezekkel kapcsolatos zavar megszűnjön. A régi, háttal miséző oltároknak is nagyon jól megtalálták a funkcióját, legtöbbször az Oltáriszentség őrzőhelyévé, pasztofóriummá lettek. Ha valóban túlhaladtunk valamilyen tárgyat, berendezést (pl. kiemelt, hangvetős szószékek), de nem zavarják az új funkciót, akkor már csak azért is megőrzésre érdemesek, mert a valódi értékek mindig hordozzák azt a szeretetet is, amelyet az adott kor képviselt a krisztusi tanítás megjelenítésében.

   Kőkemény előírások az egyházművészeti alkotások felé sosem voltak a műemlékvédelem részéről. Ajánlások azonban igen, például a giccsek távoltartása vagy eltávolítása esetében. Ezek – egy-egy plébános érvelése szerint – néha azért maradnak a helyükön, mert szívszorító családi történetek kapcsolódnak hozzájuk. Az országos jelentőségű műemléképületeknél azért mindig is voltak határozottabb doktrínák, de egyébként nem.

   – Nagy váltás volt az életében a határon túli területekkel való foglalkozás. Miben jelentett ez más kihívást?

   – Mindenképpen más volt. A szakmai, szakértői feladatok mellett előtérbe került egyfajta tehetséggondozás, röviden humánpolitika is. A tehetséges, érzékeny emberek kiválasztása is feladatunkká vált adott esetekben. Erdélyben, részben e program révén alakult ki igen gyorsan egy magas színvonalú humán szakmai háttér. A Ceaucescu-rendszer végére ugyanis már csak mutatóban maradtak – igaz rendkívül képzett – művészettörténészek, építészek Erdélyben.

   A magyar középkori építészet emlékei ugyanakkor – a nyugat-magyarországi és a felső-tiszavidéki régiók üdítő kivételével – elsősorban a Trianonban elcsatolt területeken látogatható ma is tömegesen. A török seregek ugyanis ezekre a helyekre nem jutottak el. A határon túli munka már csak ezért is különleges. Ugyanakkor a mai politikai határok az egyes országokban is más-más helyzetet idéznek elő. A legrosszabb a helyzet Kárpátalján, ahol még el kell telnie egy kis időnek, amíg kialakulhat egy nyugodt és megbízható szellemi háttér. Szlovákiában és Jugoszláviában pedig – annak ellenére, hogy vannak műemlékvédelmi szervezetek – még fel-felüti a fejét az örökségközösség megtagadásának jelensége is. Jól mutatja a hozzáállást az is, hogy pl. Szlovákiában a sok idegen nyelvű felirat mellett éppen magyar nyelven nem tájékoztatják az oda látogató turistákat az adott műemlék hiteles történetéről.

A megfelelő eredmény eléréséhez elvileg két eszköz állhat rendelkezésre: az együttműködés, vagy a konfrontáció. Az utóbbi viszont biztosan nem működik…

   – Nemcsak nagy pedagógiai szervezőként, pedagógusként is dolgozott?

   – A műszaki egyetem Építészmérnöki Karán egy ideig opponens voltam a diplomázó fiatalok mellett, majd három évig a diplomabizottság tagjaként is „nevelhettem” a jövő építész nemzedékét. Határon túl, a már említett szakirányú lelkészképzés mellett a Kolozsváron szervezett posztgraduális műemléki szakmérnök képzés oktatójaként is átadhattam az évtizedek alatt megszerzett tudást.

   – A műemlékvédelem legjelentősebb kitüntetésével, a Forster-díjjal és többek között magyar köztársasági arany érdemkereszttel is büszkélkedhet. Ezek a díjak mit jelentenek az Ön számára? 

   – Nem túl sokat. Ilyen szempontból talán különleges figura vagyok. Van bennem egy – tudom, nem jellemző – tartózkodás a címektől. Az már viszont jobban bánt, hogy elméleti szakemberként, tudományos igényű cikkekkel csak ritkán mutatkoztam meg. Pedig vannak témáim. Most, hogy nyugdíjban vagyok, talán időm is lesz megírásukhoz…

   – Ha jól tudom, felnőtt fejjel tért meg a hithez. Hogyan alakult ez, mennyi szerepe volt az egyházi műemlékekkel kapcsolatos foglalkozásnak ebben?

   – Még korábban történt, inkább egyetemi társaimhoz kötődik, meg bizonyos értelemben gimnáziumi osztályfőnökömhöz, Rugovits Máriához. Édesapám amúgy papnak készült, de személyes okokból két év után kilépett a szemináriumból. Mivel pedagógus volt, kicsit bujkálva és nem is mindig rendszeresen jártunk templomba az 50-es és 60-as években. Jeles ünnepeken, többnyire az Alsó-Krisztinavárosi Havas-Boldogasszony-templomba, részben azonban az óbudai Péter-Pál-templomba jártuk. Ez utóbbi helyszínen prédikált Mécs László papköltő, aki persze plusz vonzerőt jelentett édesapám számára. Amikor felnőttként Mária nénivel és a tankörtársaimmal, tehát hiteles katolikus emberekkel találkoztam, nem egészen a nulláról kellett kezdenem. Általuk kerültem azonban közelebb a gyakorló vallásossághoz. A templomokkal, szakrális épületekkel való kapcsolatom pedig mintha egyenes következmény lett volna. Utólag is úgy látom, nem rajtam múlt a dolog. Az történt velem is, mint minden Jónással: nem én kerestem, a jó Isten lökdösött ebbe az irányba.

Agonás Szonja