A művész médium, isteni energiát közvetít
A gyermekkor élményei, a szülői példa, a szobrászati munka testközelből való megtapasztalása alapvetően meghatározó élmény volt Markolt Sebestyén számára. A rajzolás, a mintázás kisgyermek korától részét képezte életének.
Tanulmányaiban eleinte más irányban kereste a saját útját: alkalmazott grafika szakot végzett a Képzőművészeti Egyetemen, szíve mélyén azonban mindig is szobrásznak érezte magát, és köztéri munkáin keresztül visszatalált örökségéhez. A nagycsalád, az otthon mellett meghatározóak voltak számára a gimnáziumi évek Szentendrén, a ferenceseknél. Jelenleg médiaismeret és művészettörténet tanár a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolában, emellett osztályfőnök.
– Fiatal kora ellenére igen jelentős köztéri szobrokat alkotott már, amelyekre méltán lehet büszke mind a helyi, mind a szélesebb magyar közösség. Mesélne a művek keletkezésének a hátteréről?
– Mind a három szobor köztéri – közösségi funkciókat betöltő – és szakrális témájú alkotás. Legkorábbi „köztéri” szobrom a Boldogasszony-szobor. Ez a mű a hajdani középkori pálos rendi központ, a budaszentlőrinci kolostor feltárt romtemplomának szentély részében kapott helyett 2011 tavaszán. A szobor a várandós Boldogasszonyt ábrázolja. A mű egy helyi vállalkozó adományából készült, sokak összefogásának és áldozat- vállalásának az eredményeképpen.
Második köztéri szobrom a Mechwart tér fölött, a Fényes Elek és a Bimbó út sarkán áll. Nepomuki Szent Jánost ábrázolja, amit a II. kerületi önkormányzat rendelt meg. Azt mondják, amikor a Rózsadomb még szőlőhegy volt, egy kút állt itt, és ahogy a svábok mentek a szőlőikbe dolgozni, itt itatták meg a lovaikat. Eredetileg ezt a forrást őrizte a szent szobra. Nagyon hányattatott sorsa volt a korábban itt álló szobroknak, rendre elpusztultak. Az általam készített már talán az ötödik a sorban.
Legutóbbi felavatott munkám tavaly készült el, és került elhelyezésre a Tövis utcai ferences kápolna bejáratánál. Ez a dombormű hét, a II. világháború végén, illetve azt követően, a kommunista diktatúra idején a hitükért vértanúhalált halt ferences szerzetesnek állít emléket: Körösztös Krizosztomnak, Kovács Kristófnak, Lukács Pelbártnak, Kiss Szaléznak, Hajnal Zénónak, Károlyi Bernátnak és Kriszten Rafaelnek.
– A Boldogasszony-szobor volt az első a sorban. A művet méltató írások általában különlegességként hangsúlyozzák, hogy a Madonnát várandós kismamaként formázta meg. Vannak-e konkrét előképek, amelyek alapján ez a szobor gondolatilag megformálódott, amelyeken ennek a szobornak az ikonográfiája alapul?
– A megrendelőtől kifejezetten arra kaptam megbízást, hogy egy várandós Mária-szobrot faragjak. Konkrét ikonográfiai előképe nincs. Saját vizuális koncepcióm mellett több, a művészet története során korábban elterjedt típusból merítettem. Két szobrot ismerek csupán, amelyek talán közelebbi párhuzamnak tekinthetők: egy középkori szobrot láttam egyszer valahol Nyugat- Európában, illetve Csobánka határában áll egy pici kegyszobor, amelyet ismert a megrendelő. Eléggé tömör a szobor jelképrendszere, összetett szimbolikus tartalmak vannak belesűrítve. Egyrészt a Jelenések könyvéből a Napba öltözött asszony alakjának parafrázisa jelenik meg. Az isteni jelenlét fényét jelentő Nap koronázza a kompozíciót, a kozmosz teremtett rendjét jelentő, egymásba kapaszkodó csillagok alkotják a nőalakot ölelő palástot, és a teremtett világ anyagának befogadó, női minőségét megjelenítő Hold látható a Boldogasszony lába alatt. Ez utóbbit későbbi értelmezésben a Földre vonatkoztatták, és a Holdat az akkor támadó Oszmán Birodalom démonizált szimbólumaként már sarlóként, a gonoszság kígyójával együtt ábrázolták, egy másik igehelyre utalva (1Móz 3,15), ezzel elveszítve a Hold régebbi, pozitív üzenetét. Viszont az új értelmezésben a Mária lába alá „került” Földgolyó a Világ Királynőjeként mutatja be az Istenanya alakját.
Ez egy univerzális kép, amihez hasonló a Szűzanya egy másik időtlen megnevezése: Stella Maris – Tengernek Csillaga. Ez eredetileg az égbolt egyetlen, hajósok számára biztos pontját, a Sarkcsillagot jelentette. Ennek a szimbóluma a Mária szíve fölött látható csillag motívum. Mivel a célom a magyar néplélekben a Boldogasszonyról alkotott kép felidézése, megjelenítése volt, örömmel vettem észre, hogy a keresztény motívumrendszer hogyan simul egybe a magyar népművészetből, pl. a székely kapukról is ismert kozmológiai modellel. Alul a Földet jelentő rozetta (az „Élet Magja”) középen az életfa, amely az ég felé törő lélek útját és annak állomásait jelöli ki, felül pedig az isteni világot megjelenítő Napkorong végtelen forgása. Hiszek abban, hogy a magyar nép, amely a régészet mai tanulsága szerint keleten már régen megismerkedett a szkíta rítusú kereszténységgel, azért tudta zökkenőmentesen integrálni Mária képét a Boldogasszony képébe, mert ez a két alak már eleve egy és ugyanaz volt.
A szobor vizuális koncepciója függőleges tengelyen elhelyezett hármasságra alapul, három „gömb” alkotja: alul a Föld, a teremtett világ; felül az Ég, Isten világa; középen, a várandós Mária méhében az Ég és a Föld közé beérkező Krisztus az, aki összeköti a két világot. A Mária ruháján látható életfa motívum, a kozmosz csillagai által ölelt biztonságos térben bontakozik ki, csúcsa, a kereszt alakban kinyíló hármas tulipán Krisztusra utal. Ez arra a nagyon régi tipológiai párhuzamra vonatkozik, amely a Paradicsom fája és Krisztus keresztfája között, illetve Ádám és Krisztus alakja között húzódik. A teremtett világ távolságát Istentől az ősbűn után csak Jézus a „második Ádám” tudja összekötni.
A kompozícióba belelátom a köpönyeges Madonna ikonográfiai típusát is, aki híveit és a rászorultakat, ezúttal az egész emberi életet védelmező gondoskodásának körébe vonja.
Érdekes, hogy röviddel azután, hogy ezt a szobrot felállítottuk, ez is egy állomás lett a magyarországi Mária-zarándoklat útvonalán. Ismerősök, barátok visszajelzéséből tudom, hogy nagyon sok babát váró kismama zarándokol ide. Vannak azonban olyanok is, akiknek nem tetszik, hogy egyfajta „kereszthivatkozással” kísérletet tettem Mária és a Boldogasszony alakja közötti vélt ellentét feloldására, ami pedig a népi vallásosságban soha nem okozott problémát.
– Még ugyanabban az évben került átadásra a Nepomuki Szent János-szobor. Ugyancsak egy olyan téma, amely gazdag ikonográfiai hagyománnyal rendelkezik. Itt volt szerepe az előképeknek vagy akár a korábban ott álló szobor elődöknek?
– A megrendelő igénye mentén haladva a barokk kori Nepomuki Szent János-hagyományba akartam illeszteni munkámat. Főleg az alépítmény hordozza a barokk jellegzetességeket, motívumokat. Számos, a hagyománynak megfelelő attribútum és kellék – hermelinpalást, karing, süveg – jelen van, az öt csillagot kivéve (a legenda szerint 5 csillag volt az égen, amikor a szentet a hídról a vízbe lökték), amelyet a talapzatba faragtam volna az eredeti tervek szerint, végül is ezek a motívumok nem kerültek fel a kompozícióra. A művészettörténeti előképeket természetesen végignéztem, de képzőművészként a szentről alkotott saját képem szerint akartam megformálni a szobrot. Sok olyan gondolat is belekerült az alkotásba, ami túlmutat a szent kultuszán. Több szempontból is kivételes helyzetben voltam: az alépítményt és az egész kompozíciót én tervezhettem, nem kellett semmihez alkalmazkodnom. Azt szerettem volna, hogy a körüljárhatóság által több vonatkozása is keletkezzen a szobornak. Szemből egy statikus, álló alak látható, oldalról egy dinamikus látvány, lépő mozdulat: a vita activa és a vita contemplativa egyaránt megjelenik. Van egy olyan szög is, amelyből nézve statikailag elbizonytalanodik a figura, mintha éppen beleesne a vízbe. A lábánál nyugvó leesett kalap egyrészt azt jelöli, hogy ő maga esik be a vízbe, másrészt azt, hogy lefokozzák.
– Mind a két szobor egyetlen figurát megjelenítő alkotás. Milyen új kihívásokkal találta magát szembe, amikor a hét ferences vértanút ábrázoló domborművet kellett megterveznie és kifaragnia?
– Először azt hittem megoldhatatlan térbeli és kompozíciós feladatot jelent majd a hét különböző korú és egyéniségű szerzetes alakjából logikailag egységes kompozíciót alkotni a rendelkezésre álló szűk helyen. Közülük a legfiatalabbat 30 évesen végezték ki, a legidősebb pedig 62 évesen halt meg a börtönben. A legkülönbözőbb életkorokból voltak róluk fotók, ebből kellett kiindulnom a portrék megformálásánál. A különféle karakterek ábrázolásakor az egyházművészetben rendelkezésre állnak olyan attribútumok, amelyek alapján megkülönböztethetőek az alakok. Ezek híján, különféle ima-kéztartásokat gyűjtöttem egybe, és ezeket használtam a személyiségek különbözőségének a szemléltetésére. A gesztusok és mozdulatok egy folyamatot is leírnak, az emberi élet szakaszait, a lelki fejlődés útját: a fiatal szerzetesek magukat megmakacsolva saját erejükre támaszkodva keresztbe font karokkal, keményen, szinte elébe mennek a megpróbáltatásoknak. Ez az ember első reakciója, ha külső támadás éri. A következő fázis, amikor a közösség erejébe kapaszkodunk, ezt jeleníti meg Pelbárt atyának, barátja, Szaléz atya vállára tett keze. Ezután a belső, Istenre irányított figyelem és bizalom különböző állapotait megjelenítő kéztartások következnek Szaléz és Bernát atya karakterének jellegzetességeit hordozva. Ez a kompozíció másik oldalán a teljesen kitárt karokig, a teljes önátadásig jut el. Az idősebb Rafael atya Krisztushoz hasonló mártír volt: sugárzó arccal, teljes lelki békével fogadta a rettenetes kínzásokat. A nyitott kéz emellett közvetlen, invitáló gesztus is a templom ajtaja előtt álló emberek felé. A drapéria áramlása és a ruhaujjak is ugyanazt fejezik ki, mint a kézmozdulatok.
A kompozíció másik két fő szervezőelve a szimmetria és az izokefália (hagyományosan a „szentek seregének” ábrázolásakor minden alaknak egy magasságban van a feje). Előbbit a fülke-jelleg miatt láttam szerencsésnek, utóbbi pedig jól érzékelteti a testvéri közösség erejét. A rendi egységet és a közösséget, összetartozást az is kiemeli, hogy egyetlen korda fut végig a derekukon, amelynek a vége középen csüng alá.
A figurák kissé nyújtott alakok: égi, lebegő szentek serege – ezért is vannak mezítláb – nem itteni valójukban vannak jelen. Az alakok fölött és alatt kétdimenziós savmaratott motívumok láthatók. A rabságot kifejező szögesdrótok (Pelbárt atya a Gulágon halt meg) alul, a földi világban megnyilvánuló terrort jelenítik meg. Erre ad választ a domborműves alakok tekintetének képzeletbeli fókusza, az égi, lelki dimenzióban megjelenő napkorong – Krisztus szimbóluma –, amely elől az elpattanó szögesdrótok felhőként takarodnak el.
A rettenetes kínzásokon, testi megaláztatásokon átesett mártírok tekintete nem veszíti szem elől ezt a fénylő központot, lelki szabadságuknak zálogát.
Izgalmas kérdés volt, hogy hogyan tudnak a kétdimenziós grafikai elemek eggyé válni a térbeli plasztikával. Ennek a szobrászi problémának már a Boldogasszony-szobortól hozott gyakorlattal vágtam neki.
– Amik eddig szóba kerültek, mind nagyméretű, életnagyságú vagy annál is nagyobb alkotások. A monumentális szobrászaton kívül szokott más műfajban is alkotni?
– Bár az utóbbi időben a köztéri munkák miatt kevesebb az időm, néha egy-egy kisplasztika is elkészül. Ezekben nagyobb teret kaphat a figurális igényű köztéri munkáknál elvontabb, organikus–absztrakt formavilág iránti érdeklődésem. Ezek fa, kerámia, bronz alkotások. Néha akár egy egész évtizedig tart az elkészítésük, néha pár óra leforgása alatt megfaragom a művet. Volt, hogy egy télen besétáltam a befagyott Duna-parton Szentendréről Budapestre, és aközben faragtam ki valamit; vagy barátaimnak készítettem eskükeresztet a házasságkötésükre, pár óra alatt. A Szent Antal prédikál a halaknak, bár kisplasztika, olyan mű, ami igen hosszú időn át készült (2005– 2012). Ez volt az első szobor megrendelésem, egy osztálytársamtól. Albérletről albérletre hurcoltam évekig, és miközben a napi megélhetésért dolgoztam, sokszor kemény fizikai munkát, mindig ott volt, hogy figyelmeztessen a benső hivatásom céljára. Ez az alak ismét nem a hagyományos ikonográfiai típusokat követi. Szent Antal ugyanis nem a tóparton áll, hanem bemegy a vízbe. A halakhoz az ő közegükben szól, közéjük lépve kerül közelebb hozzájuk. Ha nem menne bele a vízbe, akkor nem volna hiteles. Ha valamire nyitott egy hal, akkor az az oldalvonalának a simogatása, az áramlások, rezgések érzékelése. Ez a plasztika az egyháznak a hívekhez való viszonyára is vonatkoztatható, és – a véleményem szerint – egyedül elfogadható magatartást, az azonos szemmagasságban folytatott párbeszédet jeleníti meg. A figura valamennyire az Atyaistennek is tekinthető, aki a teremtményeit szeretgeti éppen. A köpenye az, ami azt mutatja: egyszerre ő maga az eleme is a teremtett világnak, a halak onnan indulnak el, azon úsznak, és oda érkeznek meg.
– Alkalmazott grafika szakon végzett Képzőművészeti Egyetemen, mégis úgy tűnik, a szobrászatot részesíti előnyben. A családi háttér, a szülők példája mennyiben volt hatással a pályaválasztására? Mit jelentett életében az a közeg, amelyben felnőtt?
– Eleinte azért nem volt teljesen egyértelmű, hogy nekem szobrásznak kell lennem. Emiatt is mentem el a grafika irányába. Ebben benne volt talán némi lázadás, a szülők világától mesterségesen fenntartott távolság is. Nem akartam ilyen egyértelmű utat. Az egyetem sok szempontból belső útkeresés volt, de aztán be kellett látnom, hogy nagyon mélyen bennem van a szobrászat. Hogy a szüleim művészete, alkotásai milyen hatást gyakoroltak rám? Néha magam is meglepődve ismerek rá szüleim műveiből egy-egy részletre, gesztusra, mozdulatra, arckifejezésre, jellegzetes vonásra a saját munkáimon. Nyilván egyszerűen belém épült mindaz, amit otthon láttam, tapasztaltam: a szobrok, a megformázásuk módja, amiket egész gyerekkoromban néztem – ha nem is tudatosan, de legalábbis tudat alatt beégnek ezek a képek. A szüleim a mai napig sokat segítenek, az ő szakmai rutinjuk nagyon jól jön egy-egy szobor elhelyezésekor, gipszöntéskor. A családi háttér mellett meg kell említenem a ferences gimnáziumot is, amelynek különösen lelki téren nagyon sokat köszönhetek. Ezért is örültem nagyon, amikor a Nepomuki Szent János, illetve a Hét ferences mártírt ábrázoló dombormű gipsz változatát nekik ajándékozhattam, mert így valami keveset végre visszaadhattam abból, amit ott kaptam.
– Alkotói pályája elején lévő művészként hogyan látja a keresztény, szakrális művészet helyzetét ma Magyarországon? Mit jelent az Ön számára a szakralitás a művészetben?
– Van erről egy nagyon mély, belső élményem: egyszerűen van a művészet, ami szakrális. Szerintem nincs olyan szint, hogy emberi szint vagy profán szint. Alapvetően illúzió, hogy lenne bármi is, ami nem Istenhez tartozna. Minden hozzá tartozik, nem tud nem hozzá tartozni, csak ki tudja zárni Isten jelenlétét a saját lényéből. Minden belső tevékenységnek ide kell vezetnie. Az Isten tagadása, vagy a szakralitás tagadása szándékosan becsukott szemű, vak hozzáállás a világhoz. Hogy Isten nélküli műalkotással kísérletezzek – valószínűleg odáig nem fogok eljutni.
Jó esetben a művész azt éli át, hogy a műve messze túlmutat a saját szellemi és lelki kapacitásán, marad valami titok, és ezért visszajár, visszazarándokol az alkotásaihoz, nemcsak azért, hogy örüljön annak, hogy ott van, hanem mert nem érti a saját munkáját: mi is az, ami belekerült. Az ember nem képes ellenőrizni azt a rengeteg mennyiségű információt, ami rajta keresztül áramlik. Ezért vagyok boldog és elégedett, mert azokban a szobrokban, amiket alkottam, van valami megfoghatatlan, túlmutat a mű önmagán, illetve új szellemi összefüggések is keletkeznek. A művész valójában médium, mert közlekedik rajta keresztül valami több, isteni energia. Ez egyúttal a sebzettségre való nyitottságot is teremt. Mindhárom köztéri szobor végigimádkozott alkotás. A szobrok megteremtése többek között azért is vált megtisztító lelki úttá számomra, mert a végsőkig megfeszített szellemi, anyagi, és belső erőt kívánt, „bele kellett halni” mindegyikbe, Megtörtént a gőgös „én” végső megtöretése, és azután a gondviselés csodája, hogy valahogy mégis elkészültek az alkotások, és kikerültek a helyükre, de már nem az én erőmből, mert az elfogyott. Ezt a folyamatot, az alkotó „szülési fájdalmait” gyerekkoromban végignéztem a szüleimnél is, és én is átélem minden alkalommal. Ez a hivatás, ha valaki szívvel-lélekkel csinálja, nagyon nehéz is tud lenni. Az alkotás során viszont olyan élményekkel gazdagodik az ember, amelyektől meg lennék fosztva, ha nem így állnék hozzá a műhöz. Ez a gazdagodás nem történik meg, ha pl. a szobor arcának megformázásához ráeresztenék egy CNC marógépet. A 3D-s szkennelés és a 3D-s nyomtatás világában gyártani lehet a szobrokat. Ki lehet nyomtatni egy ikont, de az nem ugyanaz. A lényeg, a töltet, ha úgy tetszik, az isteni energia hiányzik belőle.
– Milyen tervei, álmai vannak a jövőre vonatkozóan?
– A közeli jövőre vonatkozóan eléggé konkrét feladataim vannak: két szobor, amin éppen dolgozom. Azt fájlalom a leginkább, hogy az alkotás belső dinamikája nem mozog együtt a határidőkkel. Jó lenne egyszer a saját belső ritmusom szerint alkotni, sürgető határidő és egyéb kötöttségek nélkül. Ez talán majd később adatik meg. De a legfontosabb, hogy ne térjek le, ne álljak meg, folyamatosan járjak belső utamon.
Mészáros Ágnes