A Názáretiről közérthetően

Ha van könyv, aminek szerzője már az első betű lejegyzése előtt pontosan tudja, mit akar írni és kinek, az Joseph Ratzinger, alias XVI. Benedek pápa A názáreti Jézus című vaskos monográfiája. Ez a meggyőződés szinte meglepetésszerűen a napokban érintett meg, mikor egyre növekvő izgalommal és alázatos méltánylással igyekeztem követni a szerző gondolatmenetét és munkamódszerét. Különösen a második kötet utolsó fejezeteiben rendített meg az éppen tárgyalt témának, a keresztre feszítésnek és a feltámadásnak minden részletre kiterjedő, vizsgálódó feltárása. Olyannyira, hogy elő kellett vennem az évekkel korábban olvasott első kötetet, s újraolvasni előbb annak előszavát, majd az egészet. (A harmadik kötetet, a gyermekség-történetet most hagyjuk figyelmen kívül, hiszen a szerző maga is a sor végén tért vissza rá.) Ekkor döbbentem rá, hogy a szerző pontosan tudta, mit akar írni és kinek. Ezt a könyvet nekem írta, és azért, hogy személy szerint én megismerjem a názáreti Jézust.

Mi ez a könyv? Komoly teológiai vagy bölcseleti magyarázat, amit jó és érdemes meghallgatni? Tankönyv diákok számára? Tudósokhoz szól, vagy mindenkihez? Mitológia vagy történelem? Hit, avagy tudás? – Olvasása, mint egy folyó sodra, magával ragadja az embert, aki rádöbben: ez isteni cselekmények sorozata a szemünk előtt!

Joseph Ratzingernek pedig pontosan ez volt a célja.

Könyve előszavában elmondja, miért és miként jutott az elhatározásra, hogy valóságosan bemutassa Jézus személyét, mégpedig „az Atyával való közösség felől nézve” (II. 11. o). A történeti–kritikai kutatás és a hagyomány egyre kifinomultabb elemzései mögött napjainkra Jézus alakja – akire a hit mégiscsak irányul – egyre inkább elhalványodott és elveszítette körvonalait” – írja a szerző. Módszerét bemutatva mindenekelőtt leszögezi: „Az Újszövetség üzenete nemcsak gondolat; sőt lényegéhez tartozik, hogy ennek a világnak valós történelmében ment végbe. (…) A bibliai hit számára lényeges, hogy valóban történeti eseményre vonatkozik. (…) Számára a factum historicum nem kicserélhető rejtjel, hanem lényegalkotó alap: Et incarnatus est. Vagyis: valóban testet öltött!” (II. 12. o).

Később így folytatja: „Ha a lényeges szavak és események történetisége tudományos értelemben tarthatatlannak bizonyulna, akkor a hit elvesztené talaját”. Ezért „az a fontos kérdés, hogy vajon a hit alapigazságai a mai exegetikai ismeretek teljes használata mellett történetileg lehetségesek-e és hitelesek-e” (II. 85. o.). A kánoni írások mind erről a történetről szólnak. Ezek tanulmányozása és magyarázata (a két kötet 176 szentírás-magyarázó szakirodalmi tételre hivatkozik!), vagyis az exegézis során mindig tudatában kell lennünk, hogy az ókori „szerző nem egyszerűen önmagából és önmagáért beszél. Annak a közös történelemnek az alapján beszél, amely őt is hordozza, s amelyben ugyanakkor e történelem jövőjének és további útjának lehetőségei már rejtve jelen vannak. […] A szerzők nem önálló írók a szó mai értelmében, hanem Isten népének közös történelmi alanyához tartoznak, amelyből kiindulva, és amelyhez szólnak, s amely ekképpen valójában az írások »szerzője«. Ám ez a nép sem önmagában áll, hanem tudja, hogy maga Isten vezeti, és Isten szólítja meg, aki az emberi szavak legmélyén beszél” (I. 16. o.). Mindezeket, valamint a II. Vatikáni Zsinat és a modern exegézis minden eredményét szem előtt tartva a szerző megkísérli, hogy bemutassa „az evangéliumok Jézusát, mint az igazi Jézust, mint a »történeti Jézust«. (…) Hiszen csak akkor magyarázható Jézus keresztre feszítése és annak hatása, ha valami egészen szokatlan történt, ha Jézus alakja és szavai gyökeresen meghaladnak minden szokásos reményt és várakozást. Már mintegy húsz évvel Jézus halála után, a Filippi levél nagy Krisztus-himnuszában (Fil 2,6-11) teljesen kiérlelődött krisztológiát találunk, amely azt állítja Krisztusról, hogy Istennel egyenlő volt, de kiüresítette önmagát, emberré lett” (I. 17. o.). Mi egyéb ez, mint az emberlét teljesen új fejezete, a történelmi idő mutációja? 

Az emberiség történelméről és feladatáról pedig ezt írja: A próféták tanítása „útmutatás a tulajdonképpeni »exodus« felé, hogy a történelem minden útja között az Istenhez vezető utat kell keresnünk és megtalálnunk.” A megígért új Mózes ismertetőjele: „Istennel szemtől szembe fog találkozni, ahogyan a barát barátjával. Ezért Isten akaratát és igéjét hamisítatlanul, első kézből tudja közölni. És ez az, ami megment, amire Izrael – az emberiség – vár” (I. 23-24. o.).

Az Előszó végén azt is elmondja, hogy régi szándéka volt ez a könyv. Megírására az első lépéseket 2003-ban tette meg, majd pedig később, már pápaként is minden szabad idejében ezen dolgozott. „Mivel nem tudom, mennyi időt és erőt kapok még ajándékba, a mű első részeként közzéteszem az első tíz fejezetet – írta 2006-ban. – (…) A legsürgetőbbnek az tűnt számomra, hogy Jézus alakját és üzenetét nyilvános működése alapján mutassam be, elősegítve olvasómban a vele való élő kapcsolat növekedését” (I. 19. o.).

Elgondolkodtató szavak ezek pápasága második évéből.

Istennek hála, az agg főpap még éppen elég időt kapott Urától, hogy – még ha azon az áron is, hogy lemondjon Róma püspökének méltóságáról – a gondosan megtervezett könyvnek mindhárom kötetét sikeresen megírja, befejezze. Az olvasó számára pedig, aki korunk jelenségeit figyelmesen szemléli és ezeket a köteteket forgatja, úgy tűnhet, hogy Joseph Ratzinger előtt az egyházkormányzás főpásztori, adminisztratív és politikai teendőinél is fontosabb volt, hogy hívei és kortársai számára valósághű és megélhető képet fessen arról a Jézusról, aki Isten Fiaként „ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8). Hiszen mi más lenne az Egyház hivatása, ha nem Jézus bemutatása, hogy a hívek, az „övéi, az ő nyája” ismerjék őt?

Ez tehát Ratzinger nagy tanúságtétele. Nem Róma püspökéé, a pápáé, hanem a hívő, nagy teológusé és gondolkodóé, aki nem „kormányozni” akar bennünket, hanem felnyitni a szemünket, hogy látva lássunk. (Ezért ebben az írásban a továbbiakban a szerzőt nem Benedek pápaként, hanem polgári névvel említem.)

Milyen hát ez a könyv?

Vannak bizonyos jegyek, amelyek az olvasót igen hamar lebilincselik.

Elsőként talán azt kell kiemelni, hogy szinte sugárzik belőle a szerző mélységes és szilárd hite. Hite abban, hogy Jézus kétezer évvel ezelőtt valóban élt, az Isten Fia volt, aki itt járt emberként köztünk, emberek között. Meggyőződése, hogy ha ez nem így lett volna, az egész kereszténység csupán fikció, mese.

S ezzel párhuzamosan az olvasót bámulatba ejti a szerző fölényes intellektusa és tárgyismerete, amit baráti melegség és egyszerű stílus közvetít. Az olvasó úgy érzi magát, mintha ő is ott ülne a gázai úton az etióp udvari tiszt kocsijában, s hallgatná, amint Fülöp az Írásokból kiindulva Jézust hirdeti (Apcsel 8,35). Vagy, mint az emmauszi tanítványok, akiknek útitársa „Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázza, amit az Írásokban róla írtak” (Lk 24,27). Ám szerzőnk nemcsak a Szentírást ismeri teljes részletességgel, hanem egy kártyabűvész otthonosságával mozog mind az ókori kultúrák és hitvilágok, mind az egyházatyák, modern exegéták, felvilágosult és liberális gondolkodók műveiben. Akikkel egyetért, azok érveit, nézeteit gyakran igyekszik megerősíteni, sőt meghaladni. Akikkel pedig nem ért egyet, azokkal is elegáns udvariassággal, meggyőző logikával vitatkozik. Szövegéből rendre kipillant, szemünkbe néz a mai ember. Gyakran támad bennünk, laikus olvasókban, szentbeszéd-hallgatókban az az érzés: kár, hogy a szószékről többnyire csak rövid szemelvényeket hallunk, s ritkán mutatják meg nekünk úgy a Szentírásnak mint szerves rendszernek ezeket az összefüggéseit, mint ezek a kötetek.

Íme két példa: Az Úr imája című fejezetben az „Atya” megszólításról két és fél oldalnyi elemzés során tizenkét szentírási és szakirodalmi helyre hivatkozik (I. 123. o.). Az utolsó vacsora eseményei kapcsán felmerül a kérdés, mit is jelent az „új parancs”, ami nyilván több kell legyen a Tízparancsolatnál. Szent Ágostonra hivatkozva írja: „El kell merülnünk az Úr irgalmában, akkor a »szívünk« rátalál a helyes útra. Az »új parancs« nemcsak új, magasabb követelmény. Részvétel Jézus újdonságában; mind mélyebb megmerítkezés őbenne – ettől működik. (…)  Az ajándék – a sacramentum – példává lesz – exemplum –; mégis mindig ajándék marad” (II. 57. o.).

Ez a módszer teszi lehetővé annak mélyreható érzékeltetését, hogy a Szentírás, de különösen Jézus sokszor talányos mondatai titkokat rejtenek, amelyek kinek-kinek más módon, más mélységben, más ütemben tárulnak fel. Hiszen az emberi megközelítés határai végesek. „A szövegek nem teszik lehetővé számunkra, hogy bepillantsunk Jézus belső világába – Jézus a mi pszichológiánk fölött áll.” De „lehetővé teszik, hogy megismerjük Jézus útjának belső egységét életének első pillanatától a keresztig és a feltámadásig. (…) Ő úgy áll előttünk, mint »a szeretett Fiú«, aki így egyrészt az »egészen Más«, de aki éppen ezért mindannyiunkkal egyidejű lehet, mindegyikünkhöz »bensőbb közelségben, mint mi önmagunkhoz» (Ágoston, Vallomások III, 6,11)” (I. 38. o.). Mégis, ennek ellenére és ezzel együtt Jézus úgy áll előttünk, mint egészen ember.

A bevezető tájékoztatások és szerzői vallomások után a tényleges monográfia Jézus megkeresztelkedésével kezdődik. Ebben a fejezetben részletes időmeghatározást, világtörténelmi és a zsidóságra vonatkozó áttekintést kapunk a társadalom rétegeinek és törvényeinek, szokásainak bemutatásával, üdvtörténeti és korunkra is kitekintő tanulságokkal. Jézus alámerítése kapcsán ezt olvashatjuk: „Alászállás a gonosz házába, harc az erőssel, aki fogva tartja az embert (és valóban, mennyire fogva tartanak bennünket azok a hatalmak, amelyek név nélkül manipulálnak bennünket!). Ezt az erőset, akit a történelem saját erői nem tudnak legyőzni, legyőzi és megkötözi az erősebb, aki mint Istennel azonos, magára tudja venni és képes végigszenvedni a világ összes bűneit” (I. 35. o.). Hiszen „Isten nem azért teremti a kozmoszt, mert sokféle égitestet és mindenféle tárgyat kíván, hanem hogy mindez a »szövetség« tere legyen, ahol szeretetben igent mond egymásra Isten, és válaszul az ember is.” Erre szolgál a bűnbánat. Ugyanis „a bűnvallásban arról van szó, hogy a rejtőző bűn ne üszkösödjék el, és ne mérgezze tovább a lelket” (II. 64-66. o.).

Jézus megkeresztelkedésének történetét mind a négy evangélium részletesen leírja. A négy leírás azonban több ponton is eltér egymástól. Josef Ratzinger művében ezeket az eltéréseket is végig követhetjük Jézus életének minden eseménye során. Az eltéréseket szerzőnk egyrészt azzal magyarázza, hogy a négy evangélium más-más időben, és főleg más befogadó közönség számára született. Ezen túl azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy míg a szinoptikus evangéliumok központjában inkább maguk az események állnak, János evangéliuma tudatosan törekszik mélyebb lelki, teológiai motívumok kiemelésére. Ez a szándék különösen a második kötetben, a Jeruzsálemben bekövetkező végső események során válik hangsúlyossá.

Szerzőnk ott teszi fel a kérdést: „Vajon nem éppen ez az egész világtörténelem valódi problémája – a békétlenség és kiengesztelődés hiánya a hallgatag, titokzatos és látszólag távoli és mégis mindenütt jelen lévő Istennel szemben? Jézus keresztje és felmagasztalása a világ kiengesztelődésének napja. Ezen a napon minden emberi bűn és pusztítás ellenére az egész világtörténelem értelmet nyer, tulajdonképpeni céljához és értelméhez talál” (II. 67. o.).

Erre a kérdésre a II. kötet első fele a virágvasárnapi, jeruzsálemi bevonulástól a Golgotáig az Írások és a modern krisztológia segítségével keresi a választ, minden apró részletet górcső alá véve és megvizsgálva. Így jut el a keresztre feszített Jézusig, ahol aztán az ott elhangzott szavainak és tetteinek külön fejezetet szentel.

Jézus első szava a kereszten: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek” (Lk 23,34).

Ezt a mondatot a kisgyermek vagy a kezdő katekumen is megtanulja, és csodálkozik rajta. Hogyan mondhat ilyet a szenvedő? Ilyen nincs és nem is lehet! Ratzinger bíboros azonban segít megérteni, hogy ez a keresztényi lelkület alapigéje. Sorra veszi a párhuzamokat. Elsőként Péter beszédét a jeruzsálemi templom Salamon csarnokában (ApCsel 3,17), majd Szent Pál levelét Timóteushoz (1Tim 1,13), de a legmeghatóbb és legfelemelőbb a megkövezett István utolsó fohásza (ApCsel 7,60). A szerző mégis Szent Pál levelét emeli ki, aki „a nemtudást ajtónak látja, amely a megtéréshez vezethet” (II. 158. o.). Később a jobb latorról azt írja: „Az igaz lator a remény jelképe. (…) Isten irgalma az utolsó pillanatban is elérhet minket. (…) Így imádkozik pl. a Dies irae: »A latorhoz kegyes voltál, / Énbelém is reményt oltál«” (II. 161. o.).

Jézus további szavai a kereszten ugyancsak ószövetségi idézetek. Mikor rátör az elhagyatottság, a 22. zsoltárt idézve kiált fel: „Istenem, Istenem! Miért hagytál el?” (Zsolt 22,1), majd a 69. zsoltár 22. versével mondja: „Szomjazom” („Ételembe epét kevertek, / szomjúságomban ecettel itattak”). Mikor Jézus anyját kedves tanítványára, Jánosra bízza, szerzőnk sorra veszi a szentírási párhuzamokat, a kánai menyegzőt (Jn 2,1-10), Éva teremtését (Ter 2,23), majd János nagy látomását a Jelenések könyvéből a nagy égi Jelről (Jel 12,1-6). Végül János a keresztre feszítésről szólva Zakariás prófétát idézi: „Föltekintettek arra, akit keresztül szúrtak” (Jn 19,37; Zak 12,10). Jézus utolsó szavai: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46) a 31. zsoltár 6. versében így voltak megírva: „Kezedbe ajánlom lelkemet, / te megváltasz, Uram.”

A zsoltárversnek ez a második tagmondata talán be is keretezi Jézus kereszthalálának üdvtörténeti jelentőségét. A kereszténység és az egyház megszületése szempontjából azonban a feltámadás a döntő mozzanat. Az erről szóló fejezet Szent Pál idézettel kezdődik: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem” (1Kor 15,14 köv). Majd a szerző szikár megállapítással folytatja: „A keresztény hit azon tanúságtétel igazságán áll vagy bukik, hogy Krisztus feltámadt a halottak közül. Ha ezt elvesszük belőle, akkor a keresztény hagyomány alapján még összeállíthatunk egy sor megfontolandó elképzelést Istenről és emberről, az ember létéről és kötelességéről – egyfajta vallásos világnézetet –, de a keresztény hit halott. Akkor Jézus egy vallásos személyiség volt, aki kudarcot vallott; (…) és megmarad a tisztán emberiben, tekintélye pedig addig tart, amíg üzenete számunkra is belátható. (…) Csak ha Jézus feltámadt, akkor történt valami igazán új, ami megváltoztatta a világot és az ember helyzetét.” A döntő kérdés tehát, hogy „Jézus csak volt, vagy van is – ez a feltámadástól függ” (II. 183. o.).

Az exegézisnek sok-sok műve foglalkozik a feltámadással – emberileg érthető módon gyakorta kételkedéssel. S valóban, ha ez csupán egy holttest életre keltése lenne, az az emberi tudás mindenkori állása szerint sokféleképpen lenne magyarázható, de a végső konklúzió mindig az, hogy az életre keltett személy később egyszer mégis véglegesen meghal. Az újszövetségi beszámolók azonban egyértelműen tanúsítják, hogy „Jézus feltámadása egy teljesen másféle életre való áttörést jelentett, amely többé nincs alávetve a születés és halál körforgásának, hanem az emberi lét új dimenzióját nyitotta meg – írja a szerző. – Így az emberlét új lehetősége jött el, újfajta jövő nyílt meg az emberek számára. Jézus kilépett egy másik, új életbe – Isten tágasságába” (II. 184. o.).

A hívővé válásnak tehát eszerint kell történnie. Ilyesmire korábban soha senki sem gondolt, ezért a feltámadás után újra kellett olvasni az Írásokat. Mert amit tapasztaltak, minden emberi tapasztalatot meghaladt: Jézus Isten által újra és örökké élő. Itt izgalmas kérdés merül fel: „Vajon tényleg csak az létezhet, ami mindig is létezett? Ha van Isten, nem teremtheti meg az emberlét vagy általában a valóság új dimenzióját?” (II. 186. o.).

Ezeknek az alaptételeknek a lefektetése után Ratzingernek nagyon bonyolult fejtegetésekbe kellett bocsátkoznia. Miként történt, hogy a teljesen abszurdnak tűnő, minden emberi tapasztalatnak ellentmondó feltámadás hitét az apostolok és tanítványok kicsiny csoportja meglepően rövid idő alatt, meglepően nagy tömegek számára, szinte az egész akkor ismert világban meg tudta gyökereztetni. Gondoljunk bele: egy teljesen új és elfogadhatatlan tételt a hírek, szellemi áramlatok terjesztésének akkori lehetőségei között! Mindössze néhány évtized alatt!

Mi hát ez a hit egy új valóságban? „Ha száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta a halálból, üdvözülsz” (Róm 10,9).

Jézus feltámadását a tanítványok mint tanúk igazolják. A bizonyságtételnek a Szent Hagyományban két csoportját különböztethetjük meg: a hitvallásokét és az elbeszélésekét. A hitvallás-hagyomány „a kereszténység közös hitét a tekintély erejével szilárd formákba foglalja és kötelező igénnyel lép fel, a Feltámadott megjelenéseinek elbeszélései viszont különböző hagyományokat őriznek” (II. 196. o.). Az első ilyen hitvallás-hagyományról Máténál olvashatunk, amikor Fülöp Cezáreájában Jézus kérdésére: „»Hát ti mit mondotok, ki vagyok?« Simon Péter válaszolt: »Te vagy Krisztus, az élő Isten fia«” (16,15). Szerzőnk emellé Pál apostolnak a Korinthusiakhoz írott levelét idézi, mint „őshitvallást”: „Krisztus meghalt bűneinkért, az Írások szerint, eltemették és harmadnap feltámadt, az Írások szerint. Megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek” (1Kor 15,3-5).

A hívők, de különösen az ősegyház számára alá kellett húzni, hogy Krisztus halála az Írásokból levezethető, valamint, hogy ez a mi bűneink miatt következett be. Különös jelentőséget kap az is, hogy a tanúk a sírt üresen találták, hiszen meg van írva: „nem engeded, hogy szented enyészetet lásson. Az élet útját mutattad meg nekem” (Zsolt 16,10). János evangéliuma a hitvallásnak küldetésadó szerepet is tulajdonít, mikor Tibériás tavánál Jézus háromszor kérdezi Pétert, szereti-e őt, majd elhangzik a megbízatás szava: „Legeltesd juhaimat!” (Jn 21,17).

Ezeknek a hitvallásoknak a magvát az elbeszélések hordozzák, de ezek nem jelentenek minden részletükben kötelező mércét. „Egyik evangélista sem írja le Jézus feltámadását magát: ez Isten titkában történt Jézus és az Atya között (…) és kívül esik az emberi tapasztalaton” (II. 196. o.). Szólnak viszont az elbeszélések a tanítványok rettenetéről a hihetetlen jelenségek láttán, és különös súllyal a Jézust kísérő, követő asszonyok szerepéről. Ez is a zsidó hagyományok feltörésére, az új szövetség egyetemes jellegére utal. Érdekes az a többször felbukkanó motívum is, hogy a tanítványok nem ismerik fel az előttük megjelenő Urat, aki ugyan embernek látszik, de valahogyan mégsem az. Ha a tanítványok helyébe képzeljük magunkat, ezek a furcsaságok mind a hitelességet szolgálják. Lám, az apostolok érthetően „nem hittek a szemüknek!”

„Mindezek persze csak analógiák – írja Josef Ratzinger – mivel a Feltámadott »teofániájának« újdonsága abban áll, hogy Jézus valóban ember: hogy emberként szenvedett és halt meg; hogy most újra él az élő Isten dimenziójában, hogy valódi emberként, és mégis Istentől érkezetten jelenik meg – hogy ő maga Isten. (…) A feltámadást talán tekinthetjük úgy, mint egyfajta radikális »mutációs ugrást», amelyben az élet és az emberlét új dimenziója tárul fel. (…) Mivel nekünk nincs saját tapasztalatunk az anyagvilágnak és az életnek egy ilyen megújult, megváltozott létmódjáról, nem csoda, ha mindez meghaladja képzeletünk lehetséges tartományát” (II. 201. és 205. o.).

Mindezek, a feltámadás és a Feltámadott megjelenései után Jézus földi életművének már csupán egy feladata maradt: a tanítványok megerősítése és küldetésük meghirdetése. Az elbeszélő hagyomány ennek is több változatát őrizte meg. Erről szólnak a beszámolók Jézus mennybemeneteléről (Mk 16,19-20; Lk 24,50-52; ApCsel 1,4-11) és a Szentlélek kiáradásáról (ApCsel 2,1-6). Az Isten országáról, az Atya házáról Jézus gyakran beszélt tanítványainak. De hogy ezt emberi ésszel miként kell elképzelni, arról nyilván fogalmuk sem volt. (Nem is lehetett.) Végignézve Jézus felemelkedését „leborulva imádták Őt, aztán nagy örömmel tértek vissza Jeruzsálembe” (Lk 24,52), ahol korábban még a felbolydult és gyűlölködő városi néptől rettegtek, és hirdetni kezdték az általuk már ismert Igazságot. Ahogy Szent Pál írta: „Ezután nem ismerünk senkit emberi szempontból. Ha Krisztust azelőtt emberileg ismertük is, most már nem úgy ismerjük. Mindenki, aki Krisztusban él, új teremtmény” (2Kor 5,16-17). 

Josef Ratzingerrel pedig így fejezhetjük be könyve ismertetését: „Krisztus az Atyánál nincs messze tőlünk, legfeljebb mi vagyunk messze tőle; de az egymáshoz vezető út szabad. Amiről itt szó van, nem kozmikus vagy földrajzi jellegű űrutazás, hanem a szív »űrutazása«, a magunkba zárkózás dimenziójától a világot átfogó isteni szeretet új dimenziójáig” (II. 214. o.).