JEL újság

A negyedik kehely

Fülöp Zsuzsanna2024.11.18

A furcsa című kötet – a keresztény ember első hallásra talán különösnek találja –, egy protestáns lelkész történetét meséli el, méghozzá azt, hogyan vált katolikussá a Szentírás alapos tanulmányozása közben, vezérfonalként hitünk legnagyobb ünnepét, a húsvétot követve.

Szerzőnk egy felekezeten felüli mozgalomból – ma már az egész világon elterjedt teológiai irányzat –, az evangelikalizmus követőjeként kerül látókörünkbe. Ők ugyan felekezeten felülinek tartják magukat és vallják, hogy az üdvösséget Jézus Krisztus engesztelő áldozata és a kegyelem által nyerhetjük el, mégis tartalmában kálvinista vallásról van szó: a sola criptura-elvet vallják, azaz csakis az Írás, a Szentírás szava a mérvadó számukra. Nem merítenek a katolicizmus Szent Hagyományából, a katolikus áldozati liturgiától, az Eucharisztia ünneplésétől pedig egyenesen idegenkednek.

Scott Hahn, így hívják szerzőnket, arról számol be, hogy mint frissen avatott lelkész és kezdő tudós, egyik tanárának nagyívű bibliai előadásán megakadt egy, a professzor által is rejtélynek tartott kérdésen – s nyugalma jó időre elveszett. Bevallása szerint nagy felfordulást tapasztalt életének ebben az időszakában, ami megrázta őt, és isteni indíttatásként élve meg a történteket, mindenáron tisztázni akarta a nyugtalanító vallási kérdéseket.

Mik voltak ezek? Kötetének alcíme némiképp irányt mutat nekünk, azt vizsgálta, mi történt az utolsó vacsora alatt és vajon, mit értett Jézus azon a halálos sóhajtáson, amelyet a János evangélium őrzött meg számunkra: „Beteljesedett” (Jn 30,19). Ez az utolsó szó megváltásunkat jelezte volna? Pálnak a rómaiakhoz írt levele mást mond: a megváltás nem a kereszthalállal, hanem a feltámadással lett az emberiség osztályrésze, mert Jézus „a mi megigazolásunkért támadt fel” (Róm 4,25).

Szerzőnk kutatott és kutatott, a szöveg görög eredetije után a fordításokat és az újraértelmezéseket is elolvasta, végül arra a következtetésre jutott, hogy e szóval pecsételte meg Üdvözítőnk az egyháznak az üdvösség szempontjából egyáltalán nem mellőzhető új és örök szövetségét, miközben mindez az Izraellel kötött régi szövetség megújításával is kapcsolatban áll. Utóbbi kötődött és kötődik a zsidóság nagy ünnepéhez, a húsvéthoz, ami számukra maga az ünnep, a megváltás ünnepe, Egyiptomból való szabadulásuk soha nem feledhető története.

Jézus, megváltó művének beteljesítéséhez a legmegfelelőbb időpontnak a húsvétot találja, pedig több zsidó szokáson is könnyedén felülemelkedik (pl.: szombaton is gyógyít, idegen asszonyokkal beszélget…). A húsvét azonban nagyon fontos számára.

Amit mi húsvétnak hívunk, azt az ókorban pészahnak nevezték. Jelentése: átvonulás, elkerülés, megmenekülés. Mindnyájan ismerjük a történetet, az egyiptomiakra mért tíz csapást, az elsőszülöttek elpusztítását a zsidó nép tervezett kivonulása idejéből, s azt, hogyan menekültek meg: egy leölt hibátlan bárány vére és elfogyasztása volt a záloga annak, hogy elkerülte elsőszülöttjeiket a végzet. A pusztai vándorlást követően a folytatást Mózes közvetíti: Isten részletes rendelkezése szól arról, hogy ezt az évfordulót a világ végezetéig rituális étkezéssel kell megünnepelni, minden mozzanatnak az emlékezést és a hálaadást kell szolgálnia, sőt együtt kell járnia az esemény újramegjelenítésével, a legifjabbak kérdéseinek megválaszolásával (2Móz 12).

A görög átírás pászkha szavát a húsvétra és a húsvéti bárányra is alkalmazzák a Jézus-korabeli zsidók. Bonyolult ünneplésről van szó, amelyet itt csupán nagyvonalakban tudunk követni: az első estet széder-estnek nevezik, amely arra utal, hogy az étkezés bizonyos szabályok szerint folyik:

Előkészítő fogás, ami az első kehely bor fölött elmondott áldást jelenti, s egy tál keserű saláta követi, emlékeztetve az egyiptomi keserű rabszolgasorsra.

A második fogás alatt a húsvét történetének kötelező recitálása következik, zsoltárénekléssel és a második kehely bor elfogyasztásával.

A harmadik fogás a főétkezés, ekkor a megölt hibátlan bárányt és a kovásztalan kenyeret kell megenni (utóbbit még hét napon át), s utána a harmadik kehely bort magukhoz venni – ezt az áldás kelyhének nevezik.

A pászkavacsora csúcspontján egy hosszabb zsoltáréneklés következik (ez a Nagy Hallél), majd a negyedik kehely bor elfogyasztása zárja az ünnepi estet. Mindenkinek, a legszegényebbeknek is négy pohár bort kell elfogyasztaniuk.

E négyes szabály azért van, mert Isten négy igével fejezte ki annak idején az Egyiptomból való szabadulást „kivezetlek… megmentelek… megváltalak benneteket… népemmé fogadlak titeket” (2Móz 6,6-7).

A szinoptikus evangéliumok (Máté, Márk, Lukács) arról tudósítanak, hogy Jézus elfogatása előtti vacsorája apostolaival, szintén húsvéti ünnepi lakoma volt. Jézus életének számos drámai pillanatát a húsvét ünnepe kíséri, sőt Szent János evangéliuma Jézus nyilvános működését három húsvéti pillérre helyezi. Tudjuk, mi történik e különleges vacsora alatt: Jézus nem titkolja barátai előtt, hogy hamarosan itt az ő órája – s megváltó művének befejezéséhez közeledve a kenyeret saját testével, a bort saját vérével azonosítva kínálja fel apostolainak. Szavai különösek: „Vegyétek, ez az én testem” (Mk 14,22). A kenyérhez további megjegyzést nem fűz, korábban már megmagyarázta: az élet kenyerének nevezi magát (vö. Jn 6,35) és egyáltalán nem metaforának tekinti e szavakat! Majd áldást mond, a tanítványoknak nyújtja a kelyhet, és a borról ezt mondja: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára” (Mt 26,26-28). Nyomatékosan kéri apostolait, mondván: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19). Vagyis a jövőben a kenyeret és a bort hálaadás keretében tegyék az Ő jelenlétének és megváltó művének kifejezőjévé. A harmadik kehely bor az áldás kelyhe, Jézus ekkor egyetlen egyszer használja az Újszövetség folyamán a szövetség szót.

A nem keresztény kommentátorok azonban rámutatnak egy hiányosságra: ha ez húsvéti (pészah) vacsora, akkor hol van az áldozati bárány? Végül is a bárány köthető legszorosabban a pászka-ünnephez. E helyettesítő állatáldozat (sokszor negyedmillió bárány leölésén voltak jelen a papok és leviták!) ezen a golgotai éjszakán szertefoszlik, múlttá válik. A szövetség megújításában végérvényes fordulatot hoz Jézus egyszeri örökre szóló áldozata: Ő az Isten Báránya.

Ha figyelmesen olvassuk az evangéliumot, szemünkbe ötlik a szinoptikusok és a János-evangélium különbözősége, ám mégis furcsa módon kiegészítik egymást. A szinoptikusok tudósítanak bennünket a húsvéti vacsoráról, ám semmiféle bárányról nem tesznek említést. János evangélista éppen fordítva: Jézussal akkor találkozunk először, amikor Keresztelő Jánoshoz megy, aki ezt mondja róla: „Íme, az Isten Báránya” (Jn 1,36). Ez az első említés homályosnak számíthatott, később azonban többször is előfordul a János-evangéliumban, a Jelenések Könyvéről nem is beszélve. Péter és Pál apostolok ugyancsak így nyilatkoznak, az Újszövetség kétségkívül tanúsítja, hogy Jézus az új szövetség Báránya.

Szerzőnk azonban úgy tudja, hogy a katolikus liturgia szerint minden szentmisében újra és újra feláldozzák Jézust, s így tovább kutat, hiszen ez az elképzelés egészen biztosan ellentétes a Szentírás tanításával. Megnyugvást a Zsidókhoz írt levélben talál, ám először meghökkenti egy megállapítás: „A világ teremtése óta művei [azaz Istenéi] …befejeződtek” (Zsid 4,4). De a levél további szövegét olvasva a levél szerzője világosan közli, mi volt Jézus szándéka és célja: az idők végén „egyszer s mindenkorra megjelent, hogy áldozatával eltörölje a bűnt” (Zsid 9,26). Krisztus áldozata egyszer s mindenkorra érvényes, „csak egy áldozatot mutatott be a bűnökért, s örökre helyet foglalt az Isten jobbján” (Zsid 10,12). Lelkészünk bevallja, úgy értette, hogy az egyszer s mindenkorra kifejezés azt jelenti: be van fejezve. De amint a zsidókhoz írt levél gondolatfonalán végigmegy, rájön, hogy ez a kifejezés a kezdet! Jézus a mennyei szentélybe lép és nem a földi oltárhoz, áldozata nem hasonlít a jeruzsálemi főpapok ismétlődő véres áldozatához, hanem önként feláldozott saját testét nyújtja át szeretett Atyjának. Áldozata nem ismétlődhet meg, mert meg sem szűnik, Ő nem földi pap, hanem az Örök Főpap, papsága örökké tart, soha nem ér véget (vö. Zsid 7,1).

Térjünk vissza az utolsó, húsvéti vacsorához. Az evangéliumok leírása szerint a vacsora befejezetlen marad, a harmadik kehely, az áldás kelyhe, Jézus vérét tartalmazza, s amikor odanyújtja tanítványainak, mindenki iszik belőle, aztán himnuszt énekelve idejekorán elhagyják a termet, s a negyedik kehely bor elfogyasztása elmarad.

Ez súlyos mulasztásnak számít, ám szándékosan történik. Jézus erre maga hívja fel a figyelmet: „Bizony mondom nektek, hogy nem iszom többé a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom az Isten országában” (Mk 14,25). A negyedik kehely a beteljesedés kelyhe, amelyet Jézus későbbre tartogat. Bár tudjuk, halálküzdelme alatt a Getszemáni majorban imádkozva kéri az Atyát, ha lehet, távozzék el tőle ez a kehely, hiszen ez nem más, mint a szenvedés, a vértanúság kelyhe. De halálos szomorúságát legyőzve vállalja, hogy kiüríti a kelyhet, amelyet az Atya adott neki (vö. Jn 18,11).

A negyedik kelyhet Jézus a kereszten szenvedve üríti ki, megjelenítője az izsópra tűzött, ecetbe mártott szivacs, amelynek megízlelése után így szól: „Beteljesedett! – S az evangélista folytatja –: Aztán lehajtotta fejét és kilehelte lelkét’" (Jn 19,30).

A szinoptikusok tudósítanak bennünket a félelmetesen vészjósló időjárásról (a három órán keresztül tartó sötétségről) és egy egészen meghökkentő fontos mozzanatról: „A templom függönye ekkor kettéhasadt felülről egészen az aljáig” (Mk 15,35), a régi sátor összedől, a régi áldozati rend megszűnik, a kereszt misztériumával az új és örök szövetség merőben új dimenziója nyílik meg, létrejön Krisztus egyháza. Önként vállalt áldozata az egyházzal kötött új szövetség megpecsételése. Az utolsó vacsora és a Golgota a keresztény húsvét nyitánya.

Szerzőnk úgy látja, hogy a kehely és az óra kifejezés fontos Jézus drámájában: többször említi az órát, amely küldetése végét jelzi és a kelyhet, amelyet ki kell ürítenie megváltásunk érdekében. Gondosan körüljárja jelentésüket, sőt az ószövetségi előképeket is, amelyek Jézussal kapcsolatba hozhatók (Ábel áldozata, Melkizedek, az igazságosság és béke papja), elidőzik a húsvét valóságos idejének problémás voltán, miután az ünnep időtartama nem mindenhol azonos (ezt ma is tapasztaljuk): Jézusra a Golgotáig vezető út előtt öt különböző kihallgatás vár, vajon a csütörtök esti vacsora után a pénteki és szombati napba minden történés belefér? Tudnunk kell azonban, hogy nem az évfordulót ünnepeljük, hanem a jövő szempontjából a legfontosabb eseményről emlékezünk meg: azon a bizonyos csütörtök estén Jézus széttöri a régi szövetség korlátait s új távlatokat nyit meg követői, sőt az egész emberiség előtt.

A sok kutatás után szerzőnk megérzi és megérti a katolikus áldozati liturgia lényegét: a kereszten Krisztus valóban meghalt és vérét ontotta, de a szentmisében ez nem történik meg, mert nem halhat meg többé. Ám bárhol és bármikor ünnepeljük a szentmisét, ennünk kell az élet kenyeréből és innunk kell a borból, a lélek italából: húsvét misztériuma így aktualizálódik az időben, itt és most jelenvalóvá válik. S a legfontosabb: ő a Bárány, aki meghív minket lakomájára, s követőinek üdvössége az ő testének vételétől függ: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad, és én őbenne” (Jn 6,56).

Szerzőnk kezdeti, saját bevallása szerinti nyugtalansága, a katolikus egyházba vezető személyes úttá válik: beszámol első szentáldozásáról, mert szembesül azzal, hogy a katolikus szertartások „mélységes biblikus beágyazottsággal rendelkeznek”. Hosszú útja végén már egész lelkével tudja, hogy „Üdvözítőnk szenvedése és szeretete egymás szinonimái (…) A szeretet áldozattá változtatta a szenvedését az utolsó vacsorán, és ez a szeretet az Eucharisztia. Az Eucharisztia volt az, ami a Golgotán történteket puszta kivégzésből áldozatbemutatássá változtatta. A keresztfán Jézus a feje tetejére állította a halált, (…) és az életadás pillanatává változtatta.” Tudjuk, Jézus mikor ürítette ki a negyedik kelyhet: amikor beteljesítette áldozatát. „És mi mikor iszunk majd belőle? Halálunk óráján, amikor beteljesítjük életünk tanúságtételét.”

Tudós lelkészünk megnyugvást és kérdéseire válaszokat talált. Már nem kételkedik, a beavató szentségek felvétele után őt és feleségét immár a katolikus egyház tagjai között tarthatjuk számon.

(Scott Hahn: A negyedik kehely. Az utolsó vacsora és a kereszt misztériuma – Szent István Társulat, Budapest, 2023.)

 

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Az ember életprogramja

Nincs olyan fizetős kurzus, mentálhigiénés képzés vagy beavatás, ahol bölccsé teszik mások az embert. Mert a bölcsesség az Istennel való közösség, a bizodalmas hit velejárója – nem tanulható és megtanítható.

Aquila János nyomában

Barangolás az Őrségben Aquila János nyomán, aki Nagy Lajos királyunk idején úgy helyezte el freskóit a veleméri templomban, hogy a fény az adott időpont szerint színjátékszerűen emelje ki a szereplőket és a jeleneteket.

Angyalszárnyak

Száll az ének a temetőben. Sírközeli szép ének.
S a kék ég alatt lassan vonulnak a karcsú, fehér felhők.
2016–2025 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!