A páratlanul szép magyar nők faluja

Hát persze, hogy el kell menni egyszer a Kis-Homoród mellé épült Székelyzsomborba is. Nemcsak Nyírő József miatt, hanem mert központjának utcaképe szépséges pusztulásában vélhetően akkor is lenyűgözne bennünket, ha az itt született írótól egyetlen sort sem olvastunk.

Pedig az Erdélyt járó magyaroknak kellene azért Wass Albert mellett Nyírőt is olvasniuk, és hát olvasnak is azért elég sokan. Ezt támasztja alá a jórészt még mindig magyar lakosságú szülőfalu által 2004-ben állíttatott mellszobor, mellesleg román művész munkája. Itt, az akkoriban még ezerháromszáz lelkes faluban, 1889-ben született tehát az Uz Bence, vagy a Jézusfaragó ember írója. Nyírő Mihály katolikus iskolaigazgató első gyermekeként látta meg a napvilágot, aki aztán mindössze tíz esztendeig óvhatta, nevelhette őt és három testvérét. Az elárvult ifjúnak a főutcára három nagy ablakkal néző, egyik vaskos kéményén most gólyafészket hordozó, és amúgy sajnos süllyedő, pusztuló szülői házból a székelyudvarhelyi katolikus főgimnáziumba vezetett az útja, azután pedig még ezerfelé. Hogy egy madridi temetőben, esetleg egy bőr aktatáskában érjen véget e hányattatott székely sors.

De a könyvei megkerülhetetlenek, és azokhoz az első élmények, itt a Kis-Homoród partján érték, a szász és a magyar világ határán. Mert Zsombort, a székely nemzetség nevét viselő falut még a szászok betelepítése előtt székelyek lakták. 1488-ban viszont már Sommerburg néven említik írásban először, egészen biztosan a valamikor a 13. század végén betelepülő szászok miatt. A „burg” végződés már a szabálytalan ötszög alakú vár, vagy annak elődje meglétére is utalhat, amit a falu fölé magasodó hegyre húztak fel még talán az első török betörések miatt. Amolyan parasztvár lehetett ez az erősség is, egy „T” alakú, emeletes, vastag terméskő falú épület volt az alapja, majd ennek udvarát vették körbe gyilokjárós fallal, amire még egy kisebb bástya is került. Később az egészet egy külső fallal is megerősítették. Mostani, romos bejáratánál a bevésett 1692-es dátum alighanem egy újjáépítés emlékét őrzi, talán éppen az 1690-es, Thököly Imre erdélyi beütésével járó pusztítást hozták ekkor helyre a zsomboriak.

Ezután errefelé is nyugodalmasabb évek, évtizedek következtek, így előbb azt a bizonyos külső falat bontották el, aztán az emeletes, bástyaszerű épületben a falu gabonatárolója kapott helyet. Erről az 1860-ban a vidéket bebarangoló Orbán Balázs is megemlékezett, mint ahogyan megírja azt is, hogy a falut ekkor magyar lutheránusok lakják. Akik a „szászos viselet és építési mód” ellenére „hazafias érzelmeiket hűen megőrzék”, miközben megjegyzi azt is, hogy a szász hatóságok mindent elkövettek itt a beolvasztás érdekében. 

Amúgy Orbán szerint Zsombor „határfaluja az itt kezdődő Kőhalomszéknek, de azért még itt magyar keblek dobognak, magyar szót hall s páratlanul szép magyar nőket lát az utas”. Ennek ellenére egészen a kiegyezésig volt itt szász közigazgatás, Kőhalomhoz tartozott a község, de a lakosság java része már a szomszédos Homoródalmásról és Szentmártonból átköltöző székely volt. A szászok sokáig a falu déli részét, a központját lakták, itt vannak, itt pusztulnak azok a máig gyönyörű, magasított „barokkcirádás”, domborműves oromfalú kőházaik sorban az út mellett. Míg a falu északi részét, akkoriban boronaházakban, a betelepülő székelyek lakták.

Aztán, ha a középkori alapokra felhúzott, 1784-ben teljesen átépített, alacsony fallal kerített evangélikus templomba betérünk, a Nagy Háború helyi hőseinek emléktábláján a tizenkilenc név között egyetlen németes hangzásút sem találunk. Magyarrá lett hát teljesen Zsombor, Orbán Balázs szerint hála ezért a „jó érzelmű” papjainak. Akiken egykor megtört a büszke szászok beolvasztó törekvése, akarata. A lutheránusok amúgy itt 1544-ben telepedtek bele a katolikus istenházába, a gyülekezet aztán 1908-ban jókora, barokkos sisakú harangtornyot is épített a temploma elé, az utcafrontra. Most ennek kapuján keresztül lehet megközelíteni az Úr már puritán módon berendezett hajlékát.

A katolikusok végül 1782-ben építettek maguknak templomot, de akkorra már a Homoród bal partján ott éltek annak a nyolc román családnak is a leszármazottjai, akik még a század elején keveredtek ide. Békében élt aztán a két nép együtt, de azért az első vegyes házasságokra a román impériumig, az 1930-as évekig várni kellett. Ottjártunkkor is nagy békesség, nyugalom terült a négyszáz lelkes falura, embert is alig lehetett látni. Aztán még a kétezres évek elején fiatalok serege, a Kulturális Kapcsolatteremtő, Hagyományőrző és Műemlékvédő Ifjúsági Tábor tizenévesei fogtak hozzá a vár állagmegóvásához, a falu kincseinek a felméréséhez. Ugyanakkor Adrian Andrei Rusu régész-művészettörténész is kutatta tanítványaival a parasztvárat, aminek még várat magára a teljes régészeti feltárása. A bonyolult, tisztázatlan tulajdonviszonyok miatt az állagmegóvás, netalántán a helyreállítás sem indulhatott meg, legutóbb 2021-ben lehetett ilyen tervekről olvasni.

Azóta nem is nagyon került be a hírekbe az egykoron a páratlanul szép nőiről nevezetes falu, a visszaszoruló magyar világ határa.