A piros esernyő
Szilvia kilépett a kórház kapuján, és fázósan összehúzta magán vékony pulóverét. Jaj, de hideg lett – mormogta, és egy kis megtorpanás után elindult a néptelen utcán hazafelé. Közel lakott, ezért aztán annak ellenére gyalog járt, hogy a 12 órás műszak alatt épp eleget talpalt.
Viszont a friss levegőre szüksége volt a kórház gyógyszerszagú és sokszor kibírhatatlanul füllesztő levegője után, amit sok-sok év alatt sem tudott igazán megszokni. No, persze az is jólesett, hogy a hosszú műszak alatt az osztályon történteket átgondolja, és kiszellőztesse a fejét.
Szegény Balogh néni, milyen gyenge, már alig van ereje ahhoz, hogy nyitva tartsa a szemét, mégis milyen békésen feküdt – s amikor odaült mellé az ágyra, érezte keze érintését, akár egy gyenge madárka tollai simogatnák. Talán pár napja van még hátra, mire a csont és bőr test feladja a végső küzdelmet.
A mellette fekvő fiatalasszony több törődést igényelt. Kevés volt a simogatás, kellett a vigasztaló, jó szó. Alig negyvenévesen elmenni? Ki tudja ezt feldolgozni? – gondolta Szilvia. Két gyermek, egy szerető férj, most kezdődött volna az igazi boldog családi élet. S ott fekszik tehetetlenül, reménytelenül ez a fiatal, valamikor szép nő, kopaszon, hol káromkodva, hol könyörögve Istenhez. Mindent megtettek érte, tudja ezt Szilvia is, az orvosok, a nővérek, a család, mégis mennie kell. Hol itt az igazság? Istenem, Istenem… Igazság?
Amikor gondolatban éppen a következő beteget akarta sorra venni, fején érezte az esőcseppeket. Elkez dődött az ősz, s bár várva várta mindenki az esőt az aszályos nyár után, mégis valaminek a végét jelentette, a hosszú forró nyárnak, ami ugyan nagyon fárasztó volt. Főleg a betegeknek, de mindenki megszenvedte, mert a légkondicionáló álom volt csupán, de talán mégis, valahogy nyáron másképp teltek a napok. Hiába, a sötétség, a kevés napsütés a depressziót is hozza magával.
Sokszor ment haza egy szál nyári ruhában, világosban, sőt napsütésben, ami ezután ritkán fordul majd elő, mert a reggelek ködösek, a nappalok hidegek és nyirkosak lesznek. Szomorú, ha az idő őszre vált, és haldoklók között kell tölteni a mindennapokat, főleg tudva, és arra gondolva, hogy ők már biztos nem érik meg a következő tavaszt.
Szilvia szíve gyorsabban kezdett dobogni, mert amikor a halálra gondolt, mindjárt eszébe jutott Kálmán, aki első igazi szerelme volt. Volt! Őrület, hogy múlt időben kell gondolnia rá. Még egy éve sincs, hogy elment egy autóbalesetben, olyan űrt hagyva maga után, amit nehéz lesz más férfinek betölteni.
Szilvia szép volt, okos, lelkiismeretes, jó kolléga, jó barát. Ezért aztán a körülötte lévő emberek mind azon fáradoztak, hogy segítsenek neki felejteni, feldolgozni a tragédiát. Programokat szerveztek számára. Elvitték moziba, kávézóba, meghívták magukhoz, de minden hiába. A kezdeti lelkesedés, csevegés után Szilvia mondatai máris Kálmánról szóltak. A veszteség annyira határtalan volt, hogy egyszerűen nem tudott hoszszabb ideig másról beszélni, másra gondolni. Képtelennek bizonyult mással elfoglalni magát. Minden az elhunytra emlékeztette, minden másról szóló megkezdett mondat befejezésében Kálmán volt benne.
Még udvarlót is szereztek neki. Persze, feltűnés nélkül próbálták összehozni barátai egy-egy szintén magányos férfival, akik szintén a társasághoz tartoztak, s akiknek Szilvia már Kálmán előtt is tetszett. Nem haragudott ezekért a „véletlen” találkozásokért. Tudta, hogy jót akarnak neki, de nagyon hamar véget vetett a férfiak minden kezdeményezésének, reményének. Nem állok készen egy újabb kapcsolatra – mondogatta legjobb barátnőjének, és ez így is volt. Szíve, gondolatai Kálmánnal voltak tele. Kevés szabadidejében a közös fényképeket nézegette, amelyek útjaikat, kirándulásaikat, közös élményeiket örökítették meg.
Az eső egyre jobban megeredt.
Szilvia elővette kis esernyőjét, amelyet mindig magánál hordott. Ütöttkopott esernyő volt. Éppen csak arra jó, hogy ha hirtelen esni kezd, akkor legyen valami a feje felett. Minden évszakban ott lapult a táskája alján, így nem érhette meglepetés. Egyszer zuhogó esőben szaladt haza. Kálmán „megdorgálta”, és másnap ezzel a kis esernyővel lepte meg. „Belefér a táskádba” – mondta. S lám, most is milyen jól szolgált ez a kis ajándék esernyő.
Szaporábbra fogta lépteit, s amint kipillantott az esernyő alól, azt vette észre, hogy a lebukó nap narancssárgából pirosra vált, a szél felélénkült, és a vállát, lábát érő eső egyre hidegebb lett. Még pár méter – gondolta magában, de a szél – mintha unatkozna és játszani szeretne vele – cibálni kezdte a gyenge kis esernyőt, míg végül kifordította. Szilvia egy darabig még birkózott vele, egészen fönt fogta a villákra kifeszített anyag alatt, amikor döbbenten észlelte, hogy a szürkés esernyő tűzpiros színűre változott. Belemerült a nézésébe, járása lelassult, ujjai már-már fájdalmasan szorították az esernyő szárát, és szinte megbabonázva bámulta a piros kör alakú anyagot. „Piros, piros, piros” – zúgott a fejében. Mitől lett ez piros? Mint a vér, a szerelem, a szeretet…
Aztán az esernyő önálló életet kezdett élni. A szél kicsavarta a kezéből, és emelkedett az ég felé. Szilvia kétségbeesetten nézett utána, amint távolodott, s alig akart hinni a szemének, amikor azt látta, hogy a piros esernyő szív formájúvá vált. Megállt, mozdulatlanul figyelte, amint egy kis ponttá változva elnyelte az ég.
Sokáig dermedten állt a járdán, arra eszmélt fel, hogy az eső egy pillanat alatt elállt. Langyos szél kezdett fújdogálni, földillat járta be a levegőt. Elengedtem – gondolta Szilvia. Félhangosan pedig ezt mormogta: – Kálmán! Ugye, Te voltál? Sokszor hallotta, hogy ha valamiben nagyon hiszünk, akkor az valósággá válik. Lehet ez fordítva is? – kérdezte magától, s lassan elindult hazafelé.
Járása könnyed volt, szíve telve szeretettel, lelke megkönnyebbüléssel. Tudtam, hogy egyszer küldesz nekem egy jelet – gondolta, és észre sem vette, hogy önkéntelenül elmosolyodott.
Sas Erzsébet