JEL újság

A por hull csak belé

Valaczka András2023.01.20

A kétszáz éve született Madách Imre fő műve, Az ember tragédiája csupa bölcselet, csupa filozófia. Ha németnek születik, ha a német kultúrában szocializálódik, aligha írt volna tragédiát: sokkal inkább filozófiai értekezést írt volna, s valahol ott emlegetnék, ahol a 19. század német filozófusait: Hegelt, Nietzschét, Schopenhauert. Erős hajlama volt az absztrakcióra és a végső létértelmezés keresésére, amint azt akadémiai székfoglalójának címe is mutatja: A nőről, különösen aesthetikai szempontból.

Nálunk azonban az irodalom vált a közösség önmagával való kommunikációjának fő terepévé, így aztán ő is a költészetet tette inkább önkifejezési formájává, ahogyan a Parainesis ugyancsak filozofikus Kölcseyje is költő lett inkább, vagy később Babits, akinek szintén megvolt a bölcseleti vénája, gondoljunk csak az Esti kérdésre vagy A lírikus epilógjára.

Madách Imre tehát irodalmi művet írt, s bár a végső válaszokat keresi – vezet-e valahová az emberi történelem; van-e értelme az életnek; együtt lehet-e élnünk bűneinkkel és újra meg újra megismételt hibáinkkal – nem engedett a filozófia csábításának, hanem képekben és történésekben fogalmazza meg a dilemmáit. Úgy jár el, ahogyan Shakespeare nevezi nevén az irodalom lényegét a Szentivánéji álomban:

„Szent őrületben a költő szeme
Földről az égre, égről földre villan
S míg ismeretlen dolgok vázait
Megtestesíti képzeletje, tolla
A légi semmit állandó alakkal,
Lakhellyel és névvel ruházza fel.”

Madách is névvel, arccal és az egyediség összetéveszthetetlen jegyeivel ruházza fel az eszmék hordozóit: Miltiádész és Danton, Borbála és Izóra lép elénk az elvont gondolatok és arctalan századok képzetei helyett. És képek valóságos özöne: piramisok és rabszolgák, római lakoma díszletei, eszkimók a végtelen hómezőn, őrült tudósok lombikjai. És a beszédmódja is képes beszéd: viharral és verőfénnyel beszél a predesztinációról meg a szabad akaratról, a százados fa meg az egynapos rovar jelképezi az idő mikroszkopikusan apró és gigantikusan messzire nyúló távlatait. Szó sincs itt a székfoglaló absztrakt nyelvezetéről: a nő egyszerűen csak méreg és méz együttese, a hedonizmus pedig „dagadó párnákon renyhe kéjek”.

Legdrámaibb képe talán a haláltánc-jelenet a londoni színben: „Besötétül – mondja a színi utasítás. – Az egész vásár csoportozattá alakul, mely a szín közepén tátongó síron ás, azt körültáncolja, míg egymás után mind beléje ugornak, részint némán, részint, amint egymás után szólottak.” S ez a haláltánc, ez a belénk ivódó, riadalmas kép hozza elénk Az ember tragédiájának talán legtalányosabb mondatát is, az Éváét. Mert Éva valamiért felette áll ennek a haláltáncnak, s fölényesen így szól a sírgödröt elkerülve:

„Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.”

S ez a félelmetes kép, ez a talányos mondat elvisz minket egészen a mű centrumába: mert hiszen ez itt a kérdés, hogy miért áll fölötte Éva ennek a végítéletnek? Mi van benne más, ami nem a por szülötte? S egyáltalán: mitől függ emelkedés és süllyedés a történelemben s az egyének életében? Miért emelkedik egy kor, s miért zuhan aztán le? Miért győz az eszme, elkerülve a haláltánc sírgödrét, s miért hull bele mégis a végén? Mi hát itt a törvény? S mire utal az Úr szava a mű végén, megint csak hullásról és szárnyalásról, égboltról és sírgödörről, lentről és föntről beszélve:

„Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz,
Emel majd a végetlen érzete.”

Igen, ezek a haláltáncba vitt sorsok vezetnek a mű centrumához. Mert ahogyan ezeknek az egyeseknek az élete létrejön, zenitjére ér, majd a mélybe hull, kicsiben, úgy jár körbe a társadalmak, civilizációk, koreszmék és társadalmi formák nagy rendszere is. Emelkedés, süllyedés. Körben járás, ahogyan már a kezdősorok is mondják: „évmilliókig eljár tengelyén”. Mert hiszen, ami tengelyen jár, az körben forog. S ugyanígy körben forog az emberi történelem meg az egyén élete is a mű tanulsága szerint.

De csakugyan ez-e a tanulsága?

Kezdettől sok bírálója akadt a Tragédiának emiatt a pesszimista tanulság miatt. Hát ez lenne csakugyan a történelmünk? Körben járás? Egy helyben járás? Nem véletlen ragadott tollat Arany János sem, hogy védelmébe vegye a művet, s megcáfolja a pesszimizmus vádját:

„De én nem találom ezt a pessimizmust az Ember tragédiájában, mihelyt mint egészet fogom fel. Mert min sarkallik az egész? Lucifer részt követel a teremtésből, hogy megrontsa azt. Nyer istentől két megátkozott fát. Egyik fa segítségével erkölcsileg már megrontá az embert, hanem ő physikailag is tönkre akarja tenni Ádámban az összes emberiséget, hogy ne is szülessék az. Kívánhatjuk-e Lucifertől, hogy ne pessimista színben mutassa neme jövendőjét Ádámnak, midőn célja: kétségbe ejteni és benne ily módon egész ivadékát elölni? (...) Ez nem a szerző pessimizmusa: ez magából a szerkezetből foly így.”

S maga Madách is erre utal egy levelében, magyarázva a „pesszimizmust”:

„Midőn a szocializmus gúnyolásával vádolsz, akkor szabadság, kereszténység, tudomány, szabad verseny s mindazon eszmék gúnyolásával is vádolhatsz, mik az egyes részeiknek tárgyai, miket éppen azért választottam tárgyaiul, mert az emberiség fejlődésének fő momentumaiul nézem. Ilyennek nézem a szocialisztikus eszméket is, s azért állítám elő egy képben. Igaz, mindannyiban megbukik Ádám. De megbukik azon érintetlen gyöngéinél fogvást, melyek természetében vannak, melyeket csak isten keze pótolhat. Az eszme folyton fejlődik, s győz, nemesedik.”

Igen, kétségtelen, hogy a történelem gyászos körben forgását az álomszínek állítják elénk, az álmokat pedig Lucifer bocsátja Ádám szemére, ő vetít, őneki áll érdekében, hogy sötéten fesse a jövőt. Ugyanakkor – vethetjük ellene – hát mégiscsak ezek az álomszínek uralják a darabot! Hát akárki is sugallja ezeket a sötét képeket, mégiscsak ezzel telik meg a néző – olvasó – tudata! S mégiscsak azt a címet adta a műnek maga a szerző is, hogy „tragédia”! Ehhez képest gyenge bátorítás a „küzdj és bízva bízzál”! Hiszen a látottak után úgy is érthetjük: majd meglátjuk. Ne töprengj annyit, tedd a dolgodat, és reménykedj, hátha.

Nehéz feloldani ezt az ellentmondást, s talán akkor jutunk a legtöbbre, ha visszatérünk a haláltáncjelenethez, mint a mű centrumához, és azon belül Éva felülemelkedéséhez. Pesszimista kép egy haláltánc? Kevés pesszimistábbat lehet elképzelni. Emberi diadalt mutat mégis Éva megdicsőülésével? Kétségtelenül.

A kulcsszó Éva mondatában talán a „por”. Így mondja: „a por hull csak beléd”. Kép, látható valami, metafora – hiszen Madách nem bölcseleti művet ír, hanem irodalmat. De minek a metaforája a por?

Nem sokszor szerepel a szó a műben: egész pontosan öt alkalommal. Ez az öt előfordulás viszont igen koherens, s nemcsak a metafora jelentését segít megérteni, hanem a mű egyszerre pesszimista és optimista világlátását is. Mert valami olyasmit sugall, hogy az ember kétféle összetevőből áll. Van a „por” része: a véges, a földi, a mulandó, a körülhatárolt és esendő. „Testem por földéhez csatol” – mondja Ádám már a harmadik színben. „Nézd, ugranám, és testem visszahull.” A végességet és a mulandóságot üzeni a piramisokat elfedő, semmissé tevő por az egyiptomi színben is. A halálra készülő elítélt is véges és végtelen kettősségére utal a londoni színben: „Maradj, bilincs, a hitvány por felett, / Más törvényt sejtek e küszöb megett.” S erre utal a zárójelenetben az Úr is, amikor az öröklét biztos tudatát éppúgy károsnak tartaná, mint a lét végességének sivár realitását is, mert hát ha csak ezt látnád, mondja Ádámnak, „Ha látnád, a por lelkedet felissza: / Mi sarkantyúzna, nagy eszmék miatt” Miért küzdenél a puszta semmi sírgödrére meredve?

Az embernek ez a kettős természete magyarázza Madáchnál a fent és lent, az emelkedés és a hullás szüntelen kettősségét. Mert ami „por” bennünk, az lehúz, egyént és társadalmat egyaránt, de ami más van még bennünk, az a titokzatos más és több, talán a lélek, talán az isteni rész, az meg emel. Az isteni „kipótlás” mégis felemel, magyarázza Madách már idézett levelében:

„Igaz, hogy mindenütt megbukik, s megbuktatója mindenütt egy gyönge, mi az emberi természet legbensőbb lényében rejlik, melyet levetni nem bír (ez volna csekély nézetem szerint tragikum), de, bár kétségbe esve azt tartja, hogy eddig tett minden kísérlet erőfogyasztás volt, azért mégis fejlődése mindig előbbre s előbbre ment, az emberiség haladt, ha egy küzdő egyén nem is vette észre, s azon emberi gyöngét, melyet saját maga legyőzni nem bír, az isteni gondviselő vezérlő keze pótolja, mire az utolsó jelenet »küzdj és bízzál«-ja vonatkozik.”

Az emberi természet kettőssége tehát, ami süllyeszt és emel: Éva azért mentes a haláltánc misztériuma alól, mert van benne egy isteni rész is, s Ádám azért él túl minden bukást, mert ugyanez az isteni rész kipótolja és felemeli, amit a „por” lehúzna és nyomtalanul felinna vagy piramismódra maga alá temetne. A „félig isten, félig állat” Vörösmartytól ismert emberképe tér itt vissza, s ez az isteni rész az a „szózat” is, amelyben bízhatunk a rémképek ellenére is, s amely az Úr végső megszólalásában több reményt ad, mint a „bízva bízzál”:

„S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenül, mely visszaint s emel.”

Az isteni rész szózata. S bár Madách, úgy tűnik, nem ismerte Kierkegaard műveit, mégis az ő bölcseletével teremt derűlátást a sötét képek közepette is. Mert ugyanarról ír, amiről a dán filozófus: hogy „az én a végesség és a végtelenség szintézise”. Bennünk munkál a végesség, a „por” gravitációja, de bennünk munkál a végtelen is, amely szüntelenül „visszaint s emel”. S ha ezt tekintjük, a körforgás immár nem a sehová sem jutás bányalószerű, vak körben járása, hanem a „félig isten, félig állat” véges és végtelen részének önmozgása. Mert mintha vegytisztán a Tragédia önmozgását mondaná fel a Kierkegaard-szöveg is:

„Így folyik hát a küzdelem. S a küzdő túlélése egyedül attól függ, hogy teremt-e lehetőséget, azaz, hogy hinni fog-e. És mégis megérti, hogy emberileg szólva pusztulása mindenből a legbizonyosabb. Ez a hit dialektikus jellege. Általában az ember csak abban bízik, hogy ez és ez remélhetőleg, gyaníthatóan stb. nem esik meg vele. S ha mégis, akkor elpusztul. A vakmerő beleveti magát a veszélybe, melynek többféle lehetősége lehet; és ha ez megesik vele, akkor kétségbeesik és elpusztul. A hívő emberileg szólva látja és érti saját pusztulását (abban, ami vele megesik, illetve amire ő merészkedik) s mégis hisz. Ezért nem pusztul el. Teljes egészében Istenre bízza, hogy miként segít rajta, hiszi, hogy Istennél minden lehetséges. A saját pusztulásában hinni lehetetlen. Annak megértését, hogy elpusztulunk, és mégis hiszünk a lehetőségben, nevezik hitnek.”

És még egy változata ugyanennek a gondolatnak XVI. Benedek Deus caritas est enciklikájából:

„A keresztények ugyanis a körülöttük lévő világ minden érthetetlensége és zűrzavara ellenére továbbra is hisznek »Isten jóságában és emberszeretetében« (Tit 3,4). Jóllehet, mint a többi ember, elmerülnek a történelem eseményeinek drámai bonyolultságában, a reményük szilárd, hogy Isten Atya és szeret bennünket, akkor is, ha a hallgatása számunkra érthetetlen.”

Valaczka András

 

 

2023-01-20

 

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

A jel új ruhája

Nyolc évvel a jelujsag.hu elindulását követően lapunk új külsővel jelentkezik. Oldalunkon megtalálják az elmúlt tizenkét év teljes tartalmát, több mint 1300 cikket csaknem 250 szerző tollából.

Keresztút

Van-e félelmesebb és fájdalmasabb metaforája az emberlétnek, mint Krisztus keresztje? Aligha, mivel a kereszt magába sűríti mindazt, ami a test és a lélek számára elviselhetetlen teher, kimondhatatlan kín és keserűség.

Üldözési Mária

Doktor Rozsomák Rezsőné született Lopakodó Mária magányos özvegy minden esetben lassította és halkította lépteit munkahelye folyosóin, amikor beszédfoszlányok szálltak füleibe. Leparkolt a kiszemelt, inkább kifülelt iroda ajtaja előtt. Onnan fürkészte, hogy mit beszélhetnek róla. Rempülik-e? Dicsérik-e? Egyáltalán, mi derül ki saját magáról munkatársai szavainak képletes tükrében…
2016–2023 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!