JEL újság

A remény boltja

Jámbor Magnetta2014.04.

A zsúfolt főútvonal egyik szelídebb hajlatában, két távoli villamos- megállóhely között, a felácsolt emelet friss akácillatú árkádja alatt volt egy kis üzlet.

 

   Ablakait, ajtaját takaros, papírral bevont spaletta borította, melyre régi szép hangszerek – citerák, bendzsók, csembalók, klaviszettek, kasztanyetták, tárogatók – képét festették könnyed vonásokkal. Látszott rajtuk, hogy nem fényképek, hanem hangulatos kis kézi alkotások.

   A bolt ajtaját három keskeny lépcsőfokon lehetett elérni, a legfelsőn ült táskáival és egy kispárnával az idősebb nő. Nem tűnt hajléktalannak, ruházata rendezett, sőt csinos  volt. Rövid fekete kabátot, hosszú bársonyszoknyát és keskeny orrú, magas bőrcsizmát viselt. Őszülő haja csigáit fényes csatok tartották, fülében ametiszt fülbevaló csüngött. Az egyetlen feltűnő a zokogása volt. Szinte megállás nélkül folytak szeméből a könnyek, és egyenletes, halk nyüszítés kísérte a sírását. Időnként zsebkendőt nyomott arca alsó felére, de ez sikertelen küzdelemnek bizonyult a patakzó könnyek ellen.

   Az Angyal világosszürke köpenybe burkolódzott, fehér csizmája alig látszott. Prémes kapucniját hátára vetve viselte, hogy eltakarja puha, lágy tollú szárnyait, ám úgysem figyelt rá senki. Odahajolt a nőhöz és könnyedén megérintette rázkódó vállát.

   – Miért sírsz?
   – Tudod te azt jól – felelte a nő és úgy nézett az Angyal férfiasan szép, időtlen arcába, mint aki már semmin sem tud meglepődni. – Miatta sírok. Már minden reményem elfogyott. Itt hagyta az üzletet, bezárva, talán már el is adta… Már három napja nem próbált bejönni senki.
   – Azóta itt ülsz?
   – Nem, de mindennap eljövök pár órára, hátha... – mondta halkan a nő és újabb zokogásban tört ki.
   – Sajnálom – mondta az Angyal. – De hát tudtad, hogy itt
nem lehetsz örökös vásárló.
   – Igen. Csak ne ilyen gyorsan, ne ilyen hamar lett volna vége! – csuklott meg a nő hangja, és sírása egy fokkal hangosabb lett.
   – Hát meddig tartott? – kérdezte az Angyal és lágyan összehúzódva leült a második lépcsőfokra.
   – Talán három, de nem, csaknem négy hónapig – sóhajtott a nő és hüppögése kissé elcsendesedett.
   – Gyakran vásároltál? – kérdezte az Angyal.
   – Eleinte csak néhány naponként, de aztán, aztán állandóan jöttem – felelte a nő és hangját újabb könnyzápor kísérte.
   – Semmi sem volt még ilyen fontos a számomra.
   – Sokba került? Nem érte meg? Ezért sírsz?
   – Dehogyis! Miket kérdezel. Minden perc megérte, az összes, az utolsóig. Épp ez a szörnyű, hogy most már nincs mit remélnem – zokogott megint intenzíven a nő. – Hiszen én még folytatnám.
   – És mit veszítettél, amiért ennyire kétségbe vagy esve? – faggatózott az Angyal.
   – Nem értesz semmit! – mordult rá a nő. – Minek faggatsz? Hiszen úgysem érted! Nem veszítettem semmit, de még van, amit szívesen elveszítenék, bár már semmit sem kapok érte.
   Az Angyal szeme megértően villant:
   – Szóval megérte? Nem volt drága? Mégis mennyi volt forintban?
  – Nem lehet pénzben kifejezni – mondta a nő –, de ha akarod, megpróbálhatom. Először nyolcvanezerért vettem egy citerát. Sokat bajlódtam a húrokkal, de aztán szépen lehetett rajta játszani. Eljöttem ide és elmeséltem neki, hogy mennyire kellemesen zengő a citera hangja. Kérdezgetett, hogy milyen dalokat játszom. Említettem, hogy saját nótáim is vannak. Azt mondta, szeretné hallani, ahogy énekelek és kísérem magam. Meg azt is mondta, hogy szép a szám és biztosan szép a hang is, amit kiadok rajta. Aztán eljött. Játszottam. Nagyon tetszett neki a dal, velem együtt dúdolt. Hallatszott, hogy ért hozzá és örömet okoz neki a zene.
   – Nagyszerű! – mondta az Angyal. – De mi volt a baj?
   – Megcsókolt – suttogta alig hallhatóan a nő, haját a szeme elé húzva. – És szerelmeskedtünk. Egyszer. Nem túl hosszan. Aztán elment.
   – Jól esett? – kérdezte az Angyal nem túl kíváncsian, ám nem is érdektelenül.
   – Nem annyira – mormolta a nő. – Hiszen már régen nem
volt senkim, és nem is akartam már soha újra férfival lenni, mióta meghalt a férjem. Mégis megérintett bennem valamit... Tudod – fordult szomorú mosollyal az Angyal felé –, újra érezni kezdtem, hogy nő vagyok. Reménykedtem, hogy legközelebb még jobb lesz.
   – Értem – mondta az Angyal, szelíden lesütve szemeit, hiszen már mindent tudott az emberekről.
   – Szóval – motyogott a nő a könnyei között –, újra és újra eljöttem. Néha vettem is valamit, régi kottát, nótáskönyvet, egy fa kottatartót, egy kis állványt, de aztán, amikor újra eljött...
   – Hát eljött? – kérdezte felélénkülve az Angyal.
   – Persze, többször is, és amikor zenéltünk és utána, tudod, akkor már mindig fontosabb lett. Szinte extázisba estem. Nem, nem annyira a testem miatt, hanem az egész olyan nagyszerű volt. Hogy kellek és gondol rám, törődik velem. Hogy valakinek jelentek valamit.
   – Ühümm, és aztán mi lett?
   – Elmondtam neki, hogy van egy régi kocsim, le akarom vizsgáztatni és eladni, ne álljon ott a garázsban. Tudod, vidéken laktam.
   – Tudom – mondta az Angyal és egy alig látható, vékony kendőt borított a nő kisírt arcára.
   – Szóval, ráfordítottam vagy százezret, aztán mondta,  hogy ő megveszi. Jó lenne neki egy ilyen kis fogyasztású autó. Lementünk érte vonattal, olyan kellemes és vidám dolog volt. Nevetgéltünk, akár a gyerekek... Nem, ne hidd! Nem ittunk semmit. Ő nem olyan volt. Visszafelé pedig ő vezetett. Nagyon hangulatos volt az egész. Azelőtt mindig nekem kellett vezetnem. Megcsináltuk a papírokat is, de aztán valahogy soha nem volt nála pénz... Mondtam neki, ne törje magát, ráér. Nem azért adtam neki. Majd ha egyszer lesz feleslege, kifizeti.
   – Azóta kifizette már?
   – Nem. Még nem, de mindig reméltem, hogy egyre többet leszünk együtt. Végül is nem mindegy, hogy kinek   nevén van egy autó? Azt is ígérte, hogy majd mindenhová visz magával, vagy ha én akarom használni, bármikor odahozza.
   – Adódott már ilyen alkalom?
   – Nem. Még nem, de hát alig két hónapja van nála – válaszolta a nő, miközben újra remegni kezdett a szája.
   – Szóval, reménykedtél, persze – mondta az Angyal. – Legalább kedves volt?
   – Ó, hogyne! Néha süteményt vagy sonkát, sajtot hozott. Annyi mindenről beszélgettünk, hogy miket fogunk csinálni. És mindig zenéltünk, táncolgattunk, meg minden... Csodás volt.
   – Na és most mi van? Miért vagy itt? – tudakolta az Angyal, mint aki semmiről sem tud, s mint aki beletörődött, hogy ezt a történetet most már végig kell hallgatnia.
   – Akadt egy kis anyagi gondja. Kölcsönt vettünk fel a nevemre. Nekem is jól jött a fele, neki is. Megállapodtunk, hogy közösen fizetjük.
   – Rendesen betartotta? – kérdezte kissé bosszúsan az Angyal.
   – Az első hónapban igen. Aztán eltűnt. A telefonja sem felel. Ide meg ki van írva, hogy „ELADÓ”.
   – Csakugyan – nézett fel az Angyal. – Nem is vettem észre. Szóval, pénzben számítva összesen mennyit veszítettél?
   – Körülbelül félmilliót – sóhajtott a nő és arcát a puha, illatos kendőbe törölte. – De nem ez a lényeg.
   – Nem?
   – Nem! A reményeim vesztek el. Soha többé nem leszek képes reménykedni semmiben. Minden olyan jó volt, annyira bíztam benne! – rebegte a nő és újra eleredtek a könnyei.
  – Ugye, nagyon jó volt a négy hónapi remény? – kérdezte az Angyal cseppet szigorúbban. – Körülbelül havi 125 ezerért... Nem drága?
  – Nem. A dupláját is megadnám érte, ha tovább remélhetnék – felelte a nő, és ahogy elrévedezett, az arca hirtelen nagyon fiatalnak és szinte ártatlanul naivnak tűnt.
   –  Alighanem indulnod kellene hazafelé! – szólt az Angyal. – Otthon főzz egy jó teát és nézegesd a régi fényképeket! Lásd be, ez volt az utolsó ajándékod a Sorstól, de büszke lehetsz magadra, mert megfizetted az árát, és utólag sem sajnálod. Úgyszólván önmagadat ajándékoztad meg. Ez sem sikerül mindenkinek, elhiheted. Az önkéntes adakozás viszont nem fájdalom, hanem a lélek öröme. Erre gondolj!
   –  Igen, öröm volt, szinte csoda – lehelte a szavakat a nő. – Nincs csodálatosabb dolog a reménykedésnél. – Könnyei közt halványan rámosolygott az Angyalra. – De mondd! Ki fogom bírni?
   – Mennyi mindent kibírtál már! Húsz év Badacsafalván keményebb dió volt. Nem? Csupán a vége felé kezdtél segítséget kérni.
   – Tehát, ott is Te jöttél! – nézett fel a nő. – Akkor mintha másképpen hívtak volna, bár most sem tudom, mi is a neved – ahogy ezt kimondta, pici huncutság csillant meg a nő szomorú szemében.
   – Akelának neveztél – nevetett az Angyal. – Féltek is tőlem a falu kutyái, de a név nem fontos. Mindig megtalállak, amikor nagy szükséged van rám.
   – Meg tudnád mondani, hogy most mihez kezdjek? – kérdezte félénken a nő.
   – Menj pihenni, gondolkozz egy kicsit, aztán írd meg a történeteinket! – tekintett rá szeretettel az Angyal. – Nótákat és verseket is tudsz írni. Miért ne sikerülhetne ez is? A képesség arra való, hogy éljünk vele! Másoknak is hasznára lehetsz ezzel.
   – Megpróbálhatom a kedvedért – ígérte a nő, majd lassan elindult. – Merre mész? – kérdezte visszafordulva.
   – Maradok még, mert van itt egy kis teendőm – intett búcsút az Angyal, majd pillantását a bejárat feletti falra szegezte egy másodpercre.
   A REMÉNY BOLTJA – jelent meg a szivárványszínű felirat az ajtó felett.

   Középkorú férfi jött a sarok felől és felnézett.

   – Mikor nyitnak? – kérdezte a szürke köpenyes alaktól, akit eladónak vélt.
   – Talán a jövő héten – válaszolta az. – Fog vásárolni?
   – Hát persze – mondta a férfi, aki csak lassacskán, nehézkesen lépkedett tovább.
   – Ti, Emberek! – dohogta maga elé az Angyal és beleolvadt a leszálló szürkületbe.

Jámbor Magnetta

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Háború és béke Keleten

Innen, a Fülöp-szigetekről az orosz–ukrán háború távoli konfliktusnak tűnik, ám közvetlen szomszédunk a fenyegetett Tajvan. A Dél-kínai-tengeren a mi országunkhoz tartozó zátonyokat foglalnak el kínai hajók, és lehalásszák az ottani vizeket. Kell-e ezt tűrni? Nem csorbul-e az igazság, nem az agresszort támogatjuk-e a békével?

Pepe és a király

Pepe nem hibátlan valaki. Nekem ő az igazi király. Mint minden ember, aki elkötelezetten és lelkiismeretesen végzi munkáját, uralva szakterületét.

Tájékozódni a világban

Hogyan lesz valaki az egyházatyák korának, illetve az egyház szociális tanításának, a XX. századi keresztény szociális mozgalmaknak egyaránt termékeny kutatója?
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!