A sáros cipő

A szél váratlanul feltámadt, a felkavart port és szemetet vad erővel vágta neki a Chiesa Nuova felé igyekvő csoporthoz. Néri Fülöp arca elé kapta karját, megtorpant. A hirtelen mozdulattól megfájdultak törött bordái. A csoport feltorlódott mögötte.

− Kellene egy kis eső − szólalt meg mellette Roberto, miután kiköpte a port szájából. − Szeles időben az ember már alig kap levegőt.

− Mindjárt odaérünk a templomunkhoz, ott majd kifújjuk magunkat − mondta Fülöp papi közössége oszlopos tagja felé fordulva. 

Köpönyegük ujját arcuk elé tartva igyekeztek tovább, ám mielőtt céljukhoz értek volna, három férfi állta útjukat. Fülöp felismerte az egyikben Benedeket, oratóriumi estjeinek lelkes látogatóját, akit számos karitatív feladattal is megbízott már.

− Atyám, segítened kell, mert ebben csak te tudsz − süvöltötte az túl a szélzúgást, kétszer is gyorsan meghajolva a pap előtt.

− Vigyázz, mert orra buksz a nagy igyekezetben! − mordult rá Fülöp. − A feszület előtt hajladozz, ne előttem! Mi az a sürgős dolog, ami miatt nem engedtek bennünket fedél alá, ebben a nyavalyás időben?

− Egy lány lelki üdvéről van szó. Az atyja, fivére − szegényeink bőkezű támogatói, akik itt állnak mellettem −, fordultak hozzám. Elmentem otthonukba ismét, és látva, amit láttam, azonnal útnak indultam velük…

− Könyörgök atyám, gyere, és mentsd meg a lányom! − szólalt meg a Benedek mellett álló testes férfi.

Fülöp vágyakozva nézett a Chiesa Nuova felé (eközben meglátva az egyik saroknál a falat támasztó Bertát), megcsóválta fejét, majd nagy sóhajjal Robertóhoz fordult, és megkérte, míg távol van, ő vezesse az énekpróbát.

− Mehetünk − lépett aztán Benedek mellé. − Az úton majd elmesélitek, hogy miről van szó, és mitől olyan sürgős.

Bár a toronyóra ütése szerint jó félórát gyalogoltak, a süvöltő szél és a körülöttük kavargó por miatt a szó bent szorult kísérőiben. Így, amikor megérkeztek ahhoz a tekintélyes házhoz, ahol a segítségre szoruló leány lakott, Fülöp továbbra sem tudta, miért hívták ide. 

Odabenn az előtér márvány kövezete, falán az aranyozott kandeláberekben lobogó hatalmas gyertyák mutatták, gazdag ember otthonába érkeztek. Az egyik ajtó mögül asszonyok perdültek elő, és ónedényekben vizet, karjukon kendőket, kezükben keféket hoztak. Leporolták az érkezőket, és segédkeztek arcuk, kezük megmosásában, megtörlésében. Felfrissülve, a házigazda a ház súlyos, faragott bútorokkal berendezett, falikárpitokkal díszített fogadótermébe vezette őket. Ott összeverte tenyerét, mire két fiatal fiú nagy tálcákon kancsókat, poharakat hozott be.

− Hagyjuk ezt, barátom − reccsent rá Fülöp. − Inkább mondja el végre, miben tudok segíteni.

A házigazda, Murino úr, Róma tekintélyes polgára, zavartan köszörülte a torkát. Benedek sietett segítségére.

− Atyám! Eleonóra, a lány, akiről szó van, egy ideje igen furcsán viselkedik. Azelőtt csendes, engedelmes teremtés volt. Most csak úgy hirtelen dalra fakad, vagy váratlanul, beszéd közben zokogni kezd, ha kedve szottyan meg zene nélkül táncol. Ha az anyja kér tőle valamit, dacosan megrántja a vállát, vagy dühbe gurul, földhöz vágja, ami a kezében van, és vadul szitkozódik. Ma pedig bezárkózott a szobájába, és senkit nem engedett be, a bekopogó szüleit a pokolba küldte. Ahogy engem is. Attól tartunk, atyám, hogy megszállta valami gonosz lélek.

− Találkozott esetleg valakivel az utóbbi időben, aki megzavarta a fejét? − kérdezte Fülöp.

− Kizárt dolog! − kiáltotta Murino. − Az utcára, templomba, bárhová csak kísérővel mehet. Pláne, mióta betöltötte a tizenötödik évét. Egy pillanatra sem tévesztjük szem elől. 

− Szeretném látni − mondta Fülöp.

− Remélem, sikerül behívni − morogta a házigazda, és kirobogott a teremből.

Teltek-múltak a percek, mire visszatért egy halovány arcú, középkorú nő kíséretében, aki egy viruló, dús idomokkal megáldott fiatal lányt tolt maga előtt, hallhatóan azt suttogva annak fülébe: „rendes légy, ne feledd, ez a pap magának a pápának a barátja!”

− Gyere közelebb, lányom, hadd nézzelek meg jobban! − szólította meg Fülöp.

Eleonóra zavartan vihogott, aztán egész közel ment a paphoz. Bármerre jár, sokak tekintetét magára vonja, az biztos − gondolta Fülöp.

− Mivel foglalkozol itthon általában? − kérdezte barátságos hangon a lánytól.

− Készítjük a kelengyémet, tanulok énekelni, néha kendőt hímezek − sorolta az nyökögve, testét tekergetve. − Hímezek, hímezek, hímezek − sisteregte aztán egyenest a pap arcába.

− Ezek szerint jó a szemed − nevetett rá Fülöp. − Szeretnéd gyakrabban látni vele azt az ifjút, akivel a templomban a tekintetetek oly gyakran egybefonódik? 

Eleonóra döbbenten bámult rá, aztán visítva kirohant.

Fülöp kurtán felnevetett. 

− Nincs itt semmi gonosz lélek. Pusztán a kislányuk nagylány lett. Adják férjhez, s megszűnik minden furcsasága! 

Megáldotta a háziakat, s nem törődve a marasztalással, távozott.

− Meghallgatták az égiek a könyörgésedet − mondta hazaérve Robertónak, lerázva a vizet köpenyegéről. − Ömlik az eső. Szítsátok fel a tüzet, mert megfagyok!

Bordái, amelyek közül kettő eltörött, amikor a San Sebastiano-katakombában imádságos révületében az isteni szeretet tűzgolyó formájában keblébe hatolt, rettenetesen fájtak. Takarót kerített, beleburkolózva leült a tűz közelébe.

 − Remélem, az énekpróbát sikeresen befejeztétek − faggatta aztán Robertót −, mert nem vagyok dalolós kedvemben!

− Épp az előbb hagytuk abba. Nagyon jól ment nélküled is! − Roberto hangjában érződött némi sértődöttség. 

− Tudod − folytatta Fülöp −, azon gondolkodom, már fiatalon milyen sokféle okból tudjuk mi, emberek rosszul érezni magunkat a bőrünkben. A gazdag család csemetéjét, Eleonórát a bezártság, a túlzott szülői odafigyelés teszi boldogtalanná; az utcagyereket, Bertát, (aki könyörgésem ellenére megint strichel!) a senkihez sem tartozás kiszolgáltatottsága. Kérjünk erőt Istentől, hogy sokakkal tudjuk megtapasztaltatni a csip-csup dolgokban lakozó öröm, a szívből jövő nevetés élményét! Egyébként köszönöm Roberto a segítséged! Mondd meg bent, a teremben lévőknek, hálás vagyok, amiért eljöttek, és jól haladnak a dalok elsajátításában, de kivételesen most nem folytatjuk a felkészülést a versenyre! Elfáradtam, kérek mindenkit, menjen szépen haza! Ez rád is vonatkozik, Guido − szólt rá a lábához kuporodó, kezében játékkockákat tartó, kacskalábú fiúcskára. − Ma nem játszunk. Na jó, kétszer dobunk, lássuk ki győz, aztán tűnés!

− Talán rosszkor mondom − állt eléje Roberto −, de míg távol voltál, járt itt egy papokból, polgárokból álló kis küldöttség. Arra kértek, látogasd meg a Szent Cecília zárdát. Ott él egy Teréz nevű apáca, akinek állítólag természetfölötti látomásai és elragadtatásai vannak. Sokan már szentként tekintenek rá. Szeretnék tudni a te véleményed.

− Mióta lettem én a megbolydult lelkű nők szakértője? − nevetett föl Fülöp. − Jó, ha holnap nem zuhog, meglátogatom.

Másnapra az eső elállt, Fülöp a külvárosi sáros úton a zárda felé caplatott, közben a délutáni oratóriumi előadásának tételeit fogalmazgatva magában. A bejáratnál a kapus apáca felismerhette, mert széles mosollyal nyitotta ki előtte az ajtót.

− Teréz nővért keresi? Jöjjön! Odavezetem − mondta készségesen, és fürgén elindult a pap előtt. 

Amikor Fülöp belépett Teréz cellájába, orrát megfacsarta a sűrű tömjénillat. Vajon ettől van az elragadtatása? A nő felöltözve az ágyán hevert. Illően köszöntötte, aztán az alig rebbenő válasz elhangzása után szótlanul nézte a nőt.

− Idejövet csupa sár lett a cipőm − szólalt meg aztán. − Ha megkérnélek szépen, lepucolnád?

Teréz úgy pattant fel, mint akit kígyó csípett meg. 

− Mit képzel, atyám! Nem vagyok a cselédje! − kiabálta dühösen.

− Értettem − mondta Fülöp. − Akkor én megyek is! − fordult ki a cellából.

− Nos, új szentet köszönthetünk itt, Rómában? — kérdezte tőle Roberto odahaza.

− Az az apáca nem lehet szent − csóválta fejét Fülöp −, mert hiányzik belőle az alázat! Jegyezd meg, fiam, anélkül semmi nem működik!