A szabadság angyalának kötete

Aki csak egy kicsit is jártas a hazai populáris zenében, annak Hobo életművéből ismerős lehet, hogy a művész büszke arra: mindig a saját útját járta, nem alkalmazkodik sem a trendeket, sem a mondanivalót illetően senkihez és semmihez. Ettől olyan különleges, sajátos ízű az ő világa, ahogy a blues műfajának hazai megteremtésében is oroszlánrészt vállalt, még akkor is, ha több sikeres szerzeménye már túlmutat ennek keretein. Az előzmények és önálló törekvéseinek ismeretében nem is csodálkozhatunk túlságosan azon, hogy magánkiadásban jelentette meg vargabetűktől egyáltalán nem mentes életéről szóló könyvét.

A vaskos – több mint 740 oldalas – kötet nemcsak a jelenleg 78 éves Hobo munkásságát veszi számba érdekesebbnél érdekesebb, a művész lelkivilágára is kitűnően reflektáló történeteken keresztül, hanem a magánéletébe is bepillantást enged, igaz, van egy pont, amin túl nem merészkedik, és ez így van rendjén. A zenei és rajongói berkekben olyannyira közismert, a hithű (ha van egyáltalán ilyen) kommunista édesapjához való tagadhatatlanul pocsék viszonyát is több részletben ismerteti a maga ironikus módján. (Idősebb Földes László háromszor is volt miniszterhelyettes, egyszer a Rákosi-korszakban, kétszer a Kádár-korszakban, mindháromszor különböző tárcánál. A legfelsőbb politikai vezetés vakon bízott benne.) A rossz kapcsolatuk a kötet tanúsága szerint akkor kezdődött, amikor Hobo még meg sem született, ugyanis az újpesti partizánparancsnok édesapja, amikor a második világháború vérzivatarában megtudta, hogy a szintén illegális kommunista felesége terhes, nem akarta megtartani a gyermeket, de némiképp tartva párttársai egyébként jogos megvetésétől, végül elállt ettől a szándékától. Milyen érdekes az élet: az ateista komisszár éppen a szintén istentagadó párttagság előtti szégyenében és tőlük való félelmében hagyta meg gyermekének életét.

A kötetben megjelenik az is, hogy „ha már így alakult”, Hobónak két testvére is született, idősebb öccse autószerelőként még a rallyversenyzésbe is belekóstolt (nem túl nagy sikerrel), a kisebbik pedig neves történész lett. Hobo elmondása szerint utóbbi, Földes György lett az, aki a legtöbb ügyben azonosulni tudott apjukkal, a Párttörténeti Intézetben kezdte pályafutását, majd a rendszerváltással az ebből Politikatörténeti Intézetté vedlett intézménynek lett nyugdíjazásáig az igazgatója. Nehéz persze tökéletes igazságot tenni ebben a családi konfliktusban, hiszen mi csak a Hobo által leírtakat ismerjük. Tény azonban, hogy az apja üzemszerűen ütlegelte, míg a testvéreit békén hagyta.

Az apa és fia közötti elhidegülés a brutalitáson túlmenően abban is megmutatkozott a Térdig a sz.rban, fülig a szeretetben című kötetben leírtak alapján, hogy egész egyszerűen nem értettek szót egymással. Hobo érzése szerint az apja soha nem tudott rá szeretettel nézni. Hobo néhány gondolatot szentel apja 1956-os szerepének is. Szerinte az apja azért fordult 1956-ban a forradalom ellen, mert nem akarta, hogy visszatérjenek az ősi ellenségei, holott persze erről szó sem volt, a kommunisták riogatták a lakosságot, illetve magyarázták a forradalom leverését a „nemzetközi imperializmussal” és a „Horthy-fasizmussal”. A helyzet azonban e tekintetben még a kötetben leírtaknál is bonyolultabb volt. Hobo apja ugyanis Kovács Istvánnal és Apró Antallal annak az állampárti Katonai Bizottságnak volt a tagja, amely kegyetlenül, mondhatni embertelenül akart leszámolni a forradalommal, amelynek érdekében még az az ötletük is felmerült, hogy a Corvin teret mint a felkelés gócpontját nemes egyszerűséggel robbantsák fel. A sors furcsa fintoraként az ortodox kommunista politikus 2000-ben az egyébként általa 1992-ben kiátkozott Hobo kezei között halt meg, mivel akkor éppen két testvére közül egyik sem tartózkodott Budapesten.

A kötet kitér Hobo gyerekkorára más tekintetben is: Újpest-drukkerként Szusza Ferenc, majd Göröcs János volt a példaképe, de ír a veszprémi technikumban eltöltött évekről is, amikor rendszeresen járt egyedül templomba Bach orgonamuzsikáját hallgatni. A nehéz gyerekkor után szerepel a kötetben jó néhány meghökkentő adat a felnőtt Hobo saját családi viszonyairól is: első felesége szült egy fiút, akiről csak annak felnőttkorában derült ki, hogy nem is ő az apja. Ettől függetlenül Hobo érzelmei nem változtak gyermeke iránt, ugyanúgy az apja szeretett volna maradni, ám a srác ettől elzárkózott – az általa nem is ismert édesapához fűződő vér szava fontosabb volt, mint az a sok szeretet, amit Hobótól évtizedeken át kapott. A nő, amikor másodszor is szült – ezúttal Hobo vér szerinti gyermekét –, nemes egyszerűséggel otthagyta a kórházban az újszülöttet és többé a tájára sem nézett, miután kiderült, hogy a csecsemő menthetetlen beteg és hamarosan meg fog halni. Egyedül Hobo volt a baba mellett egészen haláláig.
De nem csak ennyire szomorú történetekről szól ez a könyv. Hobo beszámol arról is, mennyire szerető családra lelt felesége, Márti és két lánya társaságában, akik közül az egyik ugyan nem vér szerinti gyermeke, de időközben annyira megszerette, hogy felvette a Földes vezetéknevet. Erre szokták mondani, hogy az Úr egyik kezével elvesz, de a másikkal ad.

A kötet javarésze azonban nem Hobo magánéletével, hanem a hazai rocktörténet szerves részévé vált zenei pályájával foglalkozik. A könyvben nemcsak memoárszerűen megírt személyes emlékek, történetek szerepelnek, hanem ezek alátámasztására egy sor olyan művéből idéz hosszasan a szerző, amely életének egy-egy fontos momentumára utal úgy, hogy szépirodalmi mívességgel nem őt emlegetik személy szerint. Ezek többségében megjelentek/elhangzottak már különböző színműveiben, darabjaiban, műsoraiban, illetve van, amely megjelenés előtt áll. Az életmű olyannyira gazdag és terjedelmes, hogy egy erről szóló könyvismertetőben esélytelen valamennyi részletét felidézni. Megtalálható benne a pályafutása kezdetén írt Lakáj dal, ami a kommunista rezsim kiszolgálói elé tartott görbe tükröt, és nem maradt retorzió nélkül, illetve az Omega Klubról írt újságcikk, amelyben a közönség soraiban említették meg nem éppen pozitív jelzőkkel illetve őt, mint aki a hippivilág hazai megtestesítője volt. Helyet kap a kötetben a Petőfi oratórium, melyet az 1972. március 15-i megmozdulások kapcsán tartott házkutatás során kobzott el tőle a rendőrség. Érdekes momentum az életében, hogy még történelem tanár volt egy csepeli iskolában, amikor már megalapította a Hobo Blues Bandet, és amikor a környéken játszottak, a tanítványai is a rajongói lettek. Kuriózumszámba megy, hogy 1980-ban írt egy komplett lemezanyagot az Omegának Bunker címen, ami soha nem jelenhetett meg, de ugyanígy fájdalmas momentuma lehetett pályájának az, ahogy a menedzserek kihasználták őt, és az is, hogy a Kádár-rendszerben előadói jogdíj híján, aki nem volt szerző egy lemezen, az csak egy egyszeri, úgynevezett percdíjat kapott munkájáért.

Egy ilyen terjedelmű munkában, mint Hobo kötete, óhatatlan, hogy be ne csússzon egy-egy tárgyi tévedés, ilyen többek között az, hogy Hobo kétszer is pártfőtitkárnak nevezi Berecz Jánost, aki „mindössze” az MSZMP KB egyik titkára volt a nyolcvanas évek végén, és sajnálatos módon számos elütés is van a szövegben. De a lényeg nem ez, hanem, hogy az utókor számára ebben a kötetben fennmarad Hobo életműve abból a szempontból, ahogy maga a művész átélte a vele és a körülötte zajló történéseket. Ez pedig mindenképpen kortörténeti dokumentummá emeli a kötetet sokunk okulására, miközben – ahogy egyik dalában írt erről – a Szabadság angyala tovább lejti a táncát.