A szív csöndessége

A zaj „kultúrájában” élünk. Szól a rádió, a tévé, nézzük a DVD-ket egymás után, amikor egy kis szabad időnk van, és rossz értelemben megfeledkezünk magunkról. Szép lassan elfelejtünk gondolkodni is.

 

Nem gondoljuk át, mi az, amit másképpen kellene tennünk ahhoz, hogy harmonikus legyen az életünk. Lelkiismeret-vizsgálatunk gyakran felszínes, talán éppen csak annyira futja az időnkből, hogy megállapítsuk: áldozhatunk-e, vagy belépjünk előtte a gyóntatószékbe. Felszínessé válunk a kapcsolatainkban is. A fiatal pár a vonaton már nem egymásra figyel, hanem az okos telefon játékaira. Nincs közös téma, mert már nem számít, mi foglalkoztatja a másikat, csak net-őrület van. Elfut az élet a fejünk fölött. Észre sem vesszük, és megőszülünk. Csak amikor a betegség, az érezhető öregedés kopogtat az ajtónkon, akkor ébredünk föl a virtuális világ mélyaltatásából.

Jöjjetek hozzám mindnyájan – hív Jézus –, és bennem nyugalmat talál lelketek! (vö. Mt 11,28) Ez a nyugalom a szív csöndessége. Erre hív Jézus. Mint a kisgyermek anyja ölén, a lelkem bennem úgy pihen (vö. Zsolt 131,2) – énekli a zsoltáros. Ezt a belső békét, nyugalmat, pihenést soha nem fogjuk megtapasztalni, ha nem állunk meg minden nap legalább egy fél órára, hogy elcsöndesedjünk, belépjünk önmagunkba az imádság kapuján. Idő kell rá, hogy a bennünk lévő zaj elüljön, és figyelni tudjunk arra, Aki odabent vár ránk, és meg akarja érinteni szívünket, mondva: Az én békémet adom neked. Nem úgy, ahogy a világ adja, adom neked (vö. Jn 14,27). A világ „békéje” virtuális „béke”, csupán látszat, illúzió, eltávolít a realitástól. Előbb-utóbb nem merünk szembenézni valóságos önmagunkkal, és a valóságos másikkal, a társunkkal, családunkkal, barátainkkal úgy, hogy lássuk, kik is vagyunk valójában és kikkel élünk együtt. Nem menekülhetünk ugyanakkor egy életen át önmagunk elől, a valóság elől! Ha ezt tesszük, akkor csak a földi élet utolsó pillanatában ismerjük föl: eltékozoltuk időnket, ami most éppen elfogyott itt a földön. Isten irgalma természetesen ekkor is átölel, ha elfogadjuk, de milyen nehéz lesz szembesülnünk az időből kilépve azzal, hogy a mulasztásokkal mennyi mindenkit fosztottunk meg a jótól, elsősorban önmagunkat, valamint szeretteinket! A tisztulás állapotában talán ez okozza majd a legnagyobb szenvedést.

Jézus a belső békét már most nekünk akarja adni. Ameddig nem tapasztaljuk meg, addig nem is tudjuk, mit veszítünk. Az üdvösség: „béke és öröm a Szentlélekben” (Róm 14,17). Ez a legnagyobb jó, amit birtokolhatunk Isten kegyelméből, már itt a földön is.

A lótás-futás közepette álljunk meg egy kis időre, és helyezkedjünk Isten jelenlétébe! Vessük ki magunkból az aggodalmaskodást, amely olyan méreg, ami lassan, de biztosan öl. Kiöli belőlünk a hitet, az Istenbe vetett bizalmat, mert nem engedi látni az ég madarait és a mezők liliomait, amelyek nem vetnek, s nem aratnak, csűrökbe sem gyűjtenek, a mennyei Atya mégis gondoskodik róluk (vö. Mt 6,26). Talán azt gondoljuk, nem érünk többet Isten számára a verebeknél? Tegyük meg, ami rajtunk áll, és a többit engedjük el! Isten majd pontot tesz a mondat végére, amelyet a mi kezünkkel kezdett el írni.

„…ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” (2Kor 3,17). A szív csöndességének is ez a nyitja: a belső szabadság, amely Isten ajándéka. Nem tudjuk befogadni, ha állandóan zajban, a saját tevékenykedésünk lázában égünk. Engedjük Őt is cselekedni bennünk és általunk!

Már a világ is érzi, hogy túl gyors tempót diktál, mert azt tanácsolja: engedjük el magunkat az ún. relaxációban. Ha nem ebben a fölkínált „üresjáratban”, hanem Isten jelenlétében engedjük el magunkat, akkor ez már imádság, anélkül hogy bármit is mondanánk azon kívül, hogy „Itt vagyok, Uram! A tiéd vagyok! Eljöttem, hogy megpihenjek benned. Üdíts fel, mert te vagy az a tiszta forrás, amelyből az élő víz folyói fakadnak! El akarok vetni mindent, ami eltávolít tőled! Tisztíts és szentelj meg magadban! Te vagy az én erőm, békém, örömöm!” S egy idő után megtapasztaljuk a zsoltárossal: Mint anyja ölén nyugvó kisded, a lelkem bennem úgy pihen (vö. Zsolt 131,2).

Feltehetjük magunknak a kérdést:

  • Mikor vettem kezembe egy jó könyvet?
  • Mikor kérdeztem meg őszinte érdeklődéssel a társamat, családom tagjait, barátomat: Hogy vagy? Vajon csak mindig magamról beszélek, csak a saját problémáim foglalkoztatnak?
  • Mikor beszélgettem valakivel egy igazán jót?
  • Isten elé viszem-e rendszeresen szeretteimet az imában? Hordozom-e őket személyes áldozataimban, vagy csak eléldegélünk egymás mellett?
  • A csöndem – ha egyáltalán van – pusztán némaság, vagy igazi jelenlét a földön mellettem élő és a szívemben rám várakozó Másik számára?

Johanna-Andrea nővér

 

 

Kapcsolódó írások

Szent Teréz imaiskolája

Minőségi idő Istennel

Benünk a Lélek imádkozik

 

 

2021-04-15

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

       1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks