A tanya

Az akácfák még nem vettek tudomást arról, hogy búcsút intett a tél, de már a tavasz hírnökei hófehér pöttyökként díszítették az erdő szélén húzódó csöppnyi tisztást. Foltokban, koszosan még néhány haldokló hókupac bizonyította, hogy igen, itt járt a Tél, de a langyosan fújdogáló Szél lassan óriási könnycseppekké változtatta őket.

A tisztáson túl, szántóföldek húzódtak s a szántott, kötött, fekete föld készen állt a kukoricavetésre, bár kökényvirágzásig láthatta még a megújuló Holdat párszor. Túl, a gondozatlan csatornán, zöld szőnyeggé varázsolta az ősszel vetett búza a látóhatárt. Az alföldi tanyavilágból, szinte már semmi nem maradt napjainkra, ám a tanyahelyek, néhol még láttatnak némi emléket egy elmúlt, de még teljesen nem feledett világból, néhány megmaradt körte- vagy birsalmafa, vagy térdre rogyott vert falak képében. A falu széléhez közel azonban áll egy tanya, melyben élet van, mely élő tanúbizonyságul szolgál arra, hogy éltető erő lehet az őseink, apáink földje, háza, szellemisége, erkölcsi és kézzel fogható öröksége.

Mari néni mindig mosolygós, pirospozsgás arca mára már sápadtabb, egykor kerek karján megereszkedett a bőr. Dús fekete haja ősszé vált, de remegő kezeivel éppoly rutinosan kötötte kontyba, mint élete virágában. Itt született, ezen a tanyán, mint ahogyan az édesapja is, de itt nevelte föl a fiát Istvánt, vagy ahogyan ő becézte: Pistut is. A fiú már huszonkét éve Budapesten lakik, régen kirepült a családi fészekből, a férje meg egy éve meghalt. Azóta Mari néni egyedül lakik a tanyán. Teszi a dolgát úgy, mint tíz, húsz, ötven, hatvan éve. Takaros kis tanya ez, fala fehérre meszelve, az alja iszapporral van „elhúzva”. Kis ablakai, ajtajai zöldre vannak festve s a ház bejáratánál kordonra futtatott öreg szőlő kanyarog. Levéltelen, metszetlen, kopasz ágai, mint meztelen vén karok kapaszkodnak a megfeketedett kordondrótba.

− Ha Isten segít, idén megérem a hetvenhatodik nyarat − mondja az asszony az ismerős teherautó-sofőrnek, aki meghozta a megrendelt hasogatott fát a kereskedésből.

− Lesz, aki tető alá hordja fát, Mari néném? – kérdezi a sofőr, aki anyjaként tisztelte az asszonyt.

− Lesz hát! Ihol vagyok ni! – válaszolja nevetve. Zöld otthonkájára kötőt kötött, lábán egy fekete csizma, több számmal nagyobb, mint ami neki kellene. Míg a kendőjét igazította, szeme sarkából látta, hogy a sofőr a félretaposott csizmáját nézi.

− Még az uramé volt. Szegény Jóska bátyádé, Isten nyugosztalja…

− Fel ne bukjon benne! Elég nagy sár van most, hogy olvadni kezdett a hó. Ha kell segítség, csak telefonáljon. Kijövünk a fiammal a hétvégén és bepakoljuk a helyére. Tudja a számomat, nyugodtan hívjon bármikor, ha valami baj lenne.

− Aranyos vagy, Sanyikám! Szólok majd, ha nem bírok vele. Isten áldjon!

A teherautó már messze jár. Az öregasszony végignéz a farakáson, előhozza a talicskát és kezdi rakni a fát. Még úgy sem esik nehezére a munka, hogy fájós lába egyre gyakrabban leülésre kényszeríti. Meg-megáll pihenni, leül a kopasz diófa alatt álló régi padra. Szeret ott megpihenni. De most, csak pár percre, mert hideg van. Nyáron, de szeret alatta ücsörögni! Amíg Jóska élt, minden nyári reggel ott itták meg a kávéjukat. Kis asztalon szólt a kis rádió, meghallgatták a híreket, vagy egyszerűen csak hallgatták a kora reggeli rigófüttyöt, a pacsirták énekét, vagy ábrándosan számolták hányat szól a kakukkmadár. Holnap lesz egy éve pontosan, hogy egyedül maradt. Vajon hány tavaszt érek meg egyedül, Jóska nélkül? − tűnődik bánatosan, fahordás közben.

Csak pakolja a fát és hordja. Néha megáll a talicska mellett és újraköti a kendőjét. Aztán megint nekilát és csak pakolja, hordja, míg az utolsó kis gallydarab is be nem kerül az üres istállóba.

Estére kelvén, úgy lehűlt az idő, hogy megfagyott a víz a kutya táljában. A konyhában pattog már a tűz a sparheltban, serceg a platni, amikor ráteszi a kutya jeges tálját. Aztán kiviszi a langyos vizet az öreg jószágnak, némi maradék ennivalóval együtt.

− Egyél, Bundás! Fene a jó dolgodat! Hűséges kiskutyám, legalább te légy velem sokáig! − Mosolyog, amikor az ősz bajuszú eb hálásan ránéz.

Aztán kattan a zár az ajtóban, a reteszt is rátolja belülről s csöndesül a vén tanya. Egy darabig még világít a televízió, zúg az aggregátor, de utána fáradt álom öleli át Mari nénit s a sötétség birtokba veszi a tájat. A másnap reggel szúrós hideggel érkezett s az öregasszony csak nehezen bír a tyúkok óljához jutni, hogy kiengedje őket. Mindene sajog, a keze, a lába, dereka s rettentően fázik, rázza a hideg. Visszamegy a házba, ismét a meleg dunyha alá bújik.

Dél is elmúlott már, mikor befordul a tanya udvarára a teherautó. Sándor jön a fiával, hogy megnézzék, kell-e az asszonynak segítség. Nagyot néznek, hogy már minden a helyén van. A kutya nagyon fogja, de az ajtó nem nyílik.

− Adjon Isten, Mari néném! Csókolom, Mari néném! − mivel, hogy nem jött válasz, jobbnak látták az ablakon bekukucskálni. Halk nyöszörgésféle hallatszott. A férfi odaszól a tizennégy év körüli fiának.

− Menj, hozd a telefont!

Sándor egészen közel hajol az ablakhoz, két kezét szemellenzőként használja, hogy jobban beláthasson a százéves üvegen. Mari néni az ágy szélén ül, ősz hajkoronája, mint sok-sok szélfútta őszi szomorúfűz ág terül el törékeny vállán. A fejtámlába kapaszkodik, majd lassan lépkedve, mint akinek minden lépés fáj, elindul az ablakhoz. Időbe telik, míg kinyitja. Hálásan, szinte megkönnyebbülten néz Sándorra, aki a maga módján mindig ráfigyelt az asszonyra a gyerekkori szép emlékei miatt, hiszen Pistunak osztálytársa volt, és bizony sokszor megfordult itt a tanyán. De finom is volt az a sok szilvalekváros, meg libazsíros kenyér! 

− Mi van magával, Mari néném? Nagyon rosszul néz ki!

− Azt hiszem, meghűltem kicsit, mikor a fát pakoltam…

− Hiszen, mondtam, hogy kijövünk és segítünk! Minek fogott hozzá? – szólt kissé bosszúsan, kissé ijedten.

− Tudod, nem akarok én más terhére lenni… − Keze remeg, lehet a betegségtől, lehet attól, hogy nem tudja, mi lesz most vele.

Így került be a tanya lakója a kórházba, kétoldali tüdőgyulladással.

Nehezen telik az éjszaka a kórteremben. A zöld kórházi hálóing durva anyaga szinte fájdalmat okoz, amikor megpróbál fordulni kicsit, a nyikorgó rugós ágyban. Karjába infúziót kötöttek. Jó lenne inni egy kortyot, de nem éri el a szekrénykéjére tett poharat.

Hajnali három óra. Ajkai ragadnak a szomjúságtól, szemei könnyben égnek. Kicsinek és észrevétlennek érzi magát. Csak a betegtársai horkolását, nyögését, jajgatását hallja… Nem jött egy nővér sem, hogy elkérhetné a poharát. Pedig hallja a hangjukat, ahogy beszélgetnek. Rosszul lett egy beteg a szomszéd szobában, annyit tudott kivenni a beszélgetésből.

Aztán csönd, semmi észlelés egy darabig. Álmok sokasága pergett le előtte. Vagy inkább a valóság?

Nem, nem lehet valóság, hiszen Pistu a fővárosban van. Mégis, mintha itt lenne, mintha a hangját is hallaná. Hol is vagyok? Nehezére esik a gondolkodás, annyira gyenge. Végre kinyitná a szemét, de bántja a fény, arcán oxigénmaszk, hirtelen föl sem fogja, hol van. Aztán mozdulna, de nehéz, de már érti, mi történik. Érti a mondatfoszlányokat is.

− Nézze, Szekeres úr! Az édesanyja nagyon gyenge. Egy hét a lélegeztetőgépen, az már nagyon komoly – mondja a fiát tájékoztató orvost. A beszéd többi részét hallja is, meg nem is. 

Érzi, hogy gyenge és fáj a torka. Az utána következő három hét vizsgálatok sokaságával telt, mígnem azt mondták: elbocsátható a kórházból. Pistu, a drága gyermek ott is volt időben, aggódva és gondoskodóan, mint mindig. Mari néni boldogsága, hogy mehet haza az ő kis madárdalos kertjébe! Már biztosan metszeni kell a szőlőt. A jácintok és a nárciszok kezdik bontogatni a szirmaikat, s ha végre otthon lesz, meg fog erősödni. Biztosan tudja, mert úgy akarja! Fut, rohan az Audi, az asszony törékennyé vált teste szinte belesüpped az ülésbe. Általánosságokról beszél Pistu, pedig ő azt mondogatja, milyen jó lesz hazamenni.

− Édesanya! Most hozzánk megyünk, nem a tanyára. Nálunk erősödhet, nem kell a kerttel bajlódnia, sem a tyúkokkal, sem semmivel. Mindene meglesz, amit csak szeretne.

Hidegzuhanyként omlottak a mondatok az öregasszony fejére. Egyre csak járt az agya: „Hát bolond vagyok én, hogy meg se kérdeznek, akarok-e menni? Egy szóval sem említette, hogy Pestre megyünk.” A meglepetéstől alig tudott megszólalni

− De kisfiam! Sose szerettem Pestet! Én ott meghalok a kertem nélkül! Fenn a negyediken…

− Ugyan már, édesanya! A kertet rábíztam Sándorra. Áldott jó barát. Ha ő nem megy ki magához aznap a tanyára, ki tudja mi lett volna. Ő majd rendben tartja a kertet, nem is kell neki fizetség.

− Az én kertem! A szőlőm, amit még édesapáddal ültettünk!

Az Audi száznegyvennel söpört az autópályán. Beszéd nem volt több, így Pistu bekapcsolta a rádiót, így utaztak végig.

A negyedik emeleti kis szoba igazán igényesen, modernül volt berendezve, makulátlan tisztaság és rend fogadta. Éva, a menye kitett magáért, és hogy erősödjön az anyósa, nagyon finom zöldséglevest és bolognait főzött. Ezt nagyon szereti a fiuk, Patrik is. Bár tudná, hol van most az a gyerek! Pedig a lelkére kötötte, hogy időben legyen itthon, mert jön a Mama.

Mari néni kezdeti neheztelését felváltotta a hála. Hiszen nem hagyta magára a fia s a menye is szívélyes vele. Nagyon várta már az unokáját, egy éve nem is látta. Persze, az egyetem, meg ugye, a mai fiatalok… Régen szeretett Patrik a tanyán lenni. Érdekelte a kert, a földek, a jószágok, meg az erdő a tanya mellett. Egész délelőttöket barangoltak a Tatával hol a nyárfásban, hol az akácosban. Aztán elkezdődött az egyetem, a nagyapja is meghalt. Azóta nem látta a fiút.

Gyorsan eljött az este. Pistu, Éva és ő is aludni tértek. Másnap kora reggel hangoskodásra ébred. Patrik hangját hallja.

− Hogyhogy itt fog lakni?

 − Kisfiam, ő a nagyanyád. Nem hagyhatjuk magára. Majd megszokja ezt az életet, elfér, hiszen azt a szobát nem is használjuk. A tanyát eladjuk − hallatszódott Pistu visszafogott hangja − és megszokod majd te is. 

Nem hallatszott több vita, igaz beszéd sem. Erősen csapódott az ajtó, valaki elment. Kissé később ismét ajtócsapódás hallatszott, ekkor Éva hangját hallotta:

− Majd sietek!

Akkor, ezek szerint, Pistu itthon marad vele. Lassan, nagyon lassan magára veszi a köntösét és kimerészkedik a nappaliba. Beszélni akart a fiával, hogy vigye őt haza. Idegen ő itt a négy fal között, neki ez börtön. A tanyát meg nem hagyja! Az ő élete, a múltja!

Az emlékei ott még élnek. Ha nem hallhatja a madarak énekét, ha nem láthatja virágait, azt a két tő szőlőjét, ő itt meghal.

Legnagyobb megdöbbenésére, Patrikot találja a nappaliban. Mindketten meglepődnek.

− Mama! Miért keltél föl?

− Mert haza akarok menni − szólt hűvösen. Összébb húzza magán a köntöst, próbálja a haját kisimítani az arcából. − Nem szívesen látott vendég vagyok itt, ahogy hallottam tőled az imént. Nem kell, hogy megszokjad azt, hogy itt vagyok. Apád meg… a hátam mögött akarja eladni a tanyát. Nem akarok itt élni! Rá kellett, hogy jöjjek, nem ismerlek titeket. 

− Mama, ezt félreértetted!

− Ugyan! Mit lehet ezen félreérteni, kisfiam! − Oldalra hajtja a fejét, ősz tincsei szanaszét, kócosan takarják el az arcát, de nem bánja! Nem akarja, hogy Patrik lássa a könnyeit. Lássa őt erősnek vagy dacosnak, de semmiképpen nem szeretné, hogy egy gyönge és erőtlen vénasszonyt lásson maga előtt.

− Mama! Még meg sem öleltelek s te máris szemrehányást teszel nekem, pedig azt sem tudod, miért vitáztam apáékkal.

Mari néni tekintete megenyhülni látszik, a fiú odalép hozzá és szorosan megöleli. 

Azon a délelőttön az unoka gondoskodott a nagyanyjáról és rengeteget beszélgettek. Patrik nem szereti az egyetemen a gazdasági és management szakot, de apja szerint ez elengedhetetlen ahhoz, hogy valamikor átvehesse az üzletet.

Már szürkületbe hajlott a délután, a pesti utcákon kigyúltak az üzleteken az angol nyelvű ledsorok, a negyedik emeleti lakásban pedig percenként lehetett hallani a villamosok dübörgését. Ám most nem hallja senki. Halkan kattan a zár az ajtóban.

− Megjöttem! – csengett Éva hangja. − Patrik! Mama! Azonnal készítem a vacsorát! Jaj, képzeljétek! Olyan felfordulás volt az irodában, nem működött az internet s egy igazán nagy megrendelést is vissza kellett mondanunk, mert nem kaptuk meg időben az alkatrészeket Kínából. Ezért a szerelés csúszik, nem tudjuk teljesíteni a vállalt feltételeket. Hogy mi lesz ebből?! Képzeljétek, a főnök tiszta ideg! Mama! Patrik! Hol vagytok?

A lakásban nem volt senki. Éva nem érti ezt. Amikor a bevásárlótáskát a székre teszi, akkor veszi észre, hogy a konyhaasztalon egy levél áll. Patrik keze írása.

Drága Anya, Apa!
Ne ijedjetek meg, hazaviszem a mamát. Jobb neki otthon. Vigyázok rá.
Puszi: Patrik

Éva berohan a kisszobába, tényleg nincsenek ott az anyósa cuccai. Ez a gyerek megőrült! Nem maradhat a Mama egyedül! Különben is, a jövő héten nyélbe üthetnénk a tanya eladását…

Közben Pistu is hazaér. Megrökönyödve veszi tudomásul a történteket. Azonnal telefonál a gyereknek, de az csak annyit mond, hogy ott marad a nagyanyjával, mert már este van, de minden rendben, ne aggódjon. Apa és fia megbeszélik, hogy másnap délután négy óra körül ott lesznek a tanyán Évával. Az apa úgy gondolja, hogy visszahozzák a mamát Pestre, de Patrik erre semmit nem mond, csak elköszön.

A fehérre meszelt takaros tanya mindhárom kéményéből vastagon száll a világos füst. Egy hónapig nem volt fűtve, nagyon át vannak hűlve a falak. A régimódi konyha asztalán forró tea gőzölög, papírban többféle felvágott, kenyér, zöldségek, ami hirtelenjében a fiú eszébe jutott, amikor a faluba értek, és bevásárolt az ábécében.

− Egyél, Mama! Itthon vagyunk! – A fiú hosszasan nézi az öreg tűzhelyt, jól esik hallani a tűz ropogását. − De jó ez a sparhelt! Alig gyújtottam be, máris kész a forró tea – jegyzi meg a nagyanyjára mosolyogva. 

− Te, Patrik! Hogy lesz az életem tovább? Talán igaza volt apádnak, maradnom kellett volna Pesten

− Ne gondolkodj ma ezen! Majd reggel. Most egyél, a gyógyszereket se felejtsd el bevenni.

Eljött a reggel. Mennyivel másabb ez, mint a pesti reggelek! Patrik a szőlőkordon előtt áll, nézi a lassan megpattanó szürke szőlőrügyeket és kávét kortyolgat. Csend van, csak a madarak éneke és a tyúkok kotkodálása hallatszik. Bundás is belevakkant a reggelbe, de kézzelfogható a nyugalom. Egy közeledő teherautó hangja töri meg az idilli hangulatot. A fiatalember már messziről megismeri Sándor gépét, örömmel indul a tanya kapuja felé. Sándor meglepődik: ki a fene van itt a tanyán? A biztonság kedvéért egy nagyobb szerelőkulcsot vesz a kezébe. Tán csak, nem törtek be? A közeledő idegen szaggatott farmert, divatos kapucnis felsőt és drága fehér sportcipőt visel, kezében bögre.

− Sándor bátyám! Nem ismer meg? Patrik vagyok! − Amikor a fiú közelebb ér, a férfi megkönnyebbülten, örömmel tárja szét karjait.

− Az anyád mindenit, kölyök! Hát te vagy az? Jól rám ijesztettél. Kész férfi lettél, mióta nem láttalak. Mi történt? Mari néném, tán csak nem…?

− Nem, semmi baj, csak gyenge még. Hazahoztam.

− Mi lesz így vele itt a tanyán, egyedül?

− Jöjjön, Sándor bátyám! Beszélgessünk!

A két férfi a konyhaasztal mellett beszélgetett, Mari néni még a szobában pihent. Egy jó óra hosszat cserélték a szót egymással, mikor Sándor felállt és kezet fogott Patrikkal.

− Rendben, Öcsém! Számíthatsz rám. Isten áldjon! Mari nénémet ölelem, mondd meg neki! Persze, apádat is, ha jönnek.

A régi teherautó pöfögve tolat vissza az út felé s megy aztán az útjára. A konyhában zacskós leves illata száll, a gáztűzhelyen lecsó készül. Az unoka főzőtudománya ezzel igencsak ki is merült, de Mari néni szerint ilyen finomat már régen evett. A délelőttöt sétával és pihenéssel tölti az öregasszony. A szőlőkordon mellé kitett régi fotelban, betakarva, ahogyan a még gyenge napsugár megpihent a mellkasán, büszkén, szeretettel teli szemekkel figyeli a fiút, ahogyan fát hord be, ahogy a tyúkokat eteti, ahogyan beszél hozzá. Patrik száznyolcvan centi magas lehet, erős, izmos. Szőke haja divatosan felnyírva, könyökig feltűrt pulóvere alól tetoválás látszik. Úgy hasogatja a fát, mintha mindig ezt csinálta volna.

− Tisztára, mint a nagyapja! − dünnyögte magában az öregasszony.

Amíg délután a nagyanyja aludt, Patrik nyakába vette a falut, intézkedni próbált erről is, arról is, hogy amikor a szülei megérkeznek, teljes nyugalommal tudjon a szemükbe nézni és konkrét válaszokkal is fel volt készülve. A megérkezés nem a szokásos módon történt. Miután az Audi leparkolt Patrik BMW-je mellé, az apja dühösen rántotta fel a kiskaput, az anyja meg jó házastársként követte őt. A gyerek és nagyanyja már várták őket s ők a szobáig meg sem álltak. Mari néni a régi, fonott hintaszékben ült az ablak mellett, kezében a tv távirányítóját szorongatta.

− Ide figyelj, édesfiam! Mi ez a meggondolatlanság? Hogy gondolod, hogy csak úgy ellopod a nagyanyádat, hiszen jó helye volt Pesten! Ugye, jó volt nálunk, Mama? − fordult az anyjához, de választ nem is várt. − Szép és tiszta szobát kapott. Ugye, szép volt, Mama? Mi lesz, ha te visszajössz Pestre, hiszen az egyetem is ott van! Na? Mi lesz akkor magával, Mama?

Mivel, hogy választ igazán nem vártak tőle, csak sírdogál és törölgeti a könnyeit. Mintha, nem is róla volna szó. Mintha az már nem is lenne fontos, hogy ő mit gondol. Hát, mi ő? Egy tárgy, amit ide-oda rakosgathatnak? Nem is tud megszólalni, csak hüppög.

Patrik szép nyugodtan végighallgatja apja dühkitörését, majd a következőképpen folytatja a „beszélgetést”:

− Meghallgatnál, Apa?

Az idősebb férfi meglepődik fia magabiztosságán.

− Apa, én ittmaradok a Mamával a tanyán.

− Mi? Ezt, hogy gondolod, kisfiam? − horkant föl Éva, aki idáig nem szólt bele a vitába.

− Mindent elterveztem, átgondoltam, Anya. – Azzal a gyerek átöleli az anyját. Erre még Mari néni is hirtelen fölkapja a fejét a pityergéséből, mert erre a fordulatra nem számított. A fiú folytatja: − Apa! Tudod, hogy én mennyire szerettem itt lenni a tanyán. Minden vakációt itt töltöttem június közepétől augusztus végéig. Ez volt a második otthonom. Amikor bárányhimlős voltam, a Mama volt velem. A nagyapámmal bejártuk az egész határt.

− Ennek mi köze az egészhez, fiam?

− Hogy mi köze van hozzá, Apa? Nem akarok gazdasági és management szakra járni. Egyetemet váltok a következő évtől. A mezőgazdasággal akarok foglalkozni.

− A nagyanyád beszélte tele a fejedet? Mama! Így volt? Számítok rá az üzleti életben a cégnél! Most miért kellett ezt tenni, anyám?

− Nem akarok a cégednél dolgozni, Apa! – hangsúlyozta Patrik. − Itt akarok élni a tanyán! Falun! Már régóta meg akartam mondani neked, de nem mertem. Hagyd, hogy én döntsek a magam életéről! Bár, tudom, hogy te nem szereted, ha ellent mondanak neked. Még azt se kérdezted meg a Mamától, hogy akar-e Pesten élni! Tudod, mi lenne vele a kertje, a tyúkjai, a friss levegő, a madarai meg a megszokott kis élete nélkül? Meghalna ott, Apa! Én se kapok ott levegőt. Nem szeretnék idegroncs lenni egy irodában, kávén és cigarettán élve! Nekem szabadság kell, amit akkor értettem meg, mikor Mamával beszélgettem tegnap délelőtt. 

Pistu, még mondta volna a magáét, de Éva a karjára tette a kezét.

− Hagyd! Hadd tegye, amit szeretne. Az a kérdés, hogy a Mama mit szól hozzá…

Mindhárom szempár kérdőn Mari nénire szegeződött.

− Mit is szólhatnék? Meglátjuk, hogyan birkózunk meg ezzel a helyzettel az unokámmal.

A diófa gyönyörű zöld lombja között megbúvik egy parlagi galamb s versenyt beszél a vadgerlével. Alatta az öreg asztal új terítőt kapott. A régi kis rádió helyett Patrik hangszóróján hallgatják a reggeli híreket. Az öregasszony megerősödött, érdeklődőbb és boldogabb lett, mióta az unokája is itt él. Igazi élet költözött a tanyába, remények és célok minden gondolatban.

A búzatáblák szépen zöldellenek a határban, vadrózsabokrok színesítik az utak és a gondozatlan csatornák szélét. A szomjas őzek a nemrég kikelt, harmatos napraforgófejeket dézsmálják, a nyulak versenyfutása mesébe illő jelenetet vetít a nézelődő számára.

Néha, Mari nénit körbeviszi az unokája az alföldi kicsike falu határában, csak úgy porol a nemrég vásárolt terepjárótól a földút. A temetőből hallatszik, hogy harangoznak. Unokája ragaszkodásának köszönhetően, nem Mari néni lelki üdvéért.

− Te Patrik! De jó, hogy én hordtam be akkor azt a fát az istállóba! − szólt egyszer a fiúhoz.

− Jó bizony, Mama! Hálás vagyok érte…!

Fotók forrása: pixabay