A társadalmi érdekkiegyenlítés hivatásrendi alapjai

A 19. század alapvető változásokat hozott a gazdaságban, a társadalomban és a politikában. Az ipari forradalom hatására új csoportok jelentek meg a társadalomban, melyek egyfelől saját gazdasági érdekeik, másfelől politikai akaratuk megvalósítására törekedtek.

A modern kapitalizmussal létrejövő munkás - tömegek – mivel elvesztették szülőföldjükhöz és eredeti közösségeikhez a kapcsolatokat – új eszmékre lettek fogékonyak, melyek már nem a fennálló posztfeudális politikai rendszerben és különösen nem az egyház hagyományos tanításai szerint, hanem teljesen új alapokon képzelték el a kialakult társadalmi, gazdasági és politikai konfliktusok rendezését. Mivel a kor államainak gazdaságpolitikájára a merkantilizmus korszaka után a hagyományos – angolszász alapokon nyugvó – liberális politikafelfogás volt jellemző, a legtöbb 19. századi állam kivonult a gazdaság szférájából, ami a modern korban a munkaadók és munkavállalók közvetlen konfrontálódását eredményezte. Ezek a folyamatok segítették elő egyfelől a munkaadói önszerveződések, a különböző gyáriparos-szövetségek, majd gazdasági kamarák, másfelől pedig az ipari munkásság érdekvédelmi szövetségeinek, a szakszervezeteknek a kialakulását. Ez utóbbiakra komoly befolyást gyakorolt a marxi (és engelsi) szocialista tanítás, majd különösen a századforduló után az azt továbbfejlesztő kommunista ideológia. Mivel ezek központi eleme a könyörtelen osztályharc, a különböző társadalmi érdekek kiegyenlítésének tagadása és a proletariátus uralmának erőszakos eszközökkel történő megteremtése volt, e kérdéskörökre előbb-utóbb az egyházi tanításnak is reflektálnia kellett. Különösen azért is, mert a francia forradalom óta nemcsak a gazdaság, de az egész társadalom terén új irányzatok éreztették hatásukat és a liberális, éjjeliőr állam, valamint a marxizmus is az egyház háttérbe szorítását, a szekularizáció megvalósítását is céljául tűzte ki.

A problémák iránt fogékony politikusok, szociológusok, társadalomtudósok és közgazdászok ettől kezdve elsődleges kérdésnek tekintették az új inerciarendszer közepette a társadalmi béke és az állami stabilitás megóvását. Ez pedig elkerülhetetlenné tette a munkaadó és munkavállaló kapcsolatának újragondolását. A korábbi tapasztalatokra és új elméletekre egyaránt alapozva igyekeztek újragondolni a szociális kérdések megoldási lehetőségeit, ezen belül is az állami szerepvállalás motívumait és az egyes társadalmi osztályok szerepkörét.

A megváltozott körülmények között számos gondolkodó számára egyértelmű volt, hogy az első világháború előtti liberális alapokon nyugvó gazdasági, társadalmi, politikai berendezkedés olyan válságba jutott, melyből csak a teljes megújulása, vagy egy másfajta rendszerrel történő felváltása jelentheti a kiutat. A számos megoldási kísérlet egy alaptézisben egyetértett: nem elégséges a tünetek, vagyis a társadalmi feszültségek és a szociális problémák felületi kezelése, mélyebbre ható megoldásokra van szükség. Ez pedig mindegyik esetben egy teljesen új politikai, társadalmi-gazdasági szisztéma létrehozását jelentette. Ennek az új rendszernek a marxista–leninista megoldástól, a kommunizmustól teljesen eltérőnek és azt legyőzni képesnek kellett mutatkoznia. Így olyan új alapkoncepciók fogalmazódtak meg, amelyek törekedtek leküzdeni a liberális kapitalizmus vadhajtásait, a parlamentáris demokrácia torzulásait és szembeszállni mind az individualista liberalizmussal, mind a kollektivista szocializmussal.

A közjó szolgálata

A változást igénylők előtt egyértelműnek tűnt, hogy újra kell gondolni a társadalmi és gazdasági érdekek képviseletének egész rendszerét, azaz újra kell szabályozni a gazdasági és szociális, valamint az ezeket átfogó politikai döntéshozatali struktúrákat. Mindeközben új alapokon állva rendezni kell a munkaadók és a munkavállalók viszonyrendszerét, ki kell küszöbölni a korábban jellemző kibékíthetetlennek tűnő szembenállást, meg kell akadályozni az egész gazdaságot és társadalmat megbénító osztályharc lehetőségét.

A közös célok és feladatok tekintetében ugyan sokan egyetértettek, ám az európai országok különféle utakon igyekeztek ezeket megvalósítani. A következőkben elsősorban azokra az elméletekre kívánunk kitérni, melyek az egyház tanításával összhangban, vagy ahhoz igen közel álló módon igyekeztek egy új rendi társadalmi-gazdasági rendszert létrehozni, és melyek hatást gyakoroltak magára az egyházi tanításra, különösen a pápai enciklikák (a Rerum novarum és a Quadragesimo anno) megjelenésére is.

Az új rendi eszme megértéséhez az alapokat Aquinói Szent Tamás (1224–1274) filozófiája képezi: az ember természeténél fogva társadalmi lény, szükségleteit csak a másokkal való közösség tudja kielégíteni. Az egyén nem egymaga áll az állammal szemben, hanem személy-csoportok jelennek meg a folyamatokban, akik különböző funkciókat ellátva egységet alkotnak. Aquinói Szent Tamás teológiai munkásságában dolgozta ki a funkcionálisan elkülönülő rendek gondolatát, melynek azonban nem hivatásrendi, hanem alapvető társadalmi felosztást szán. Ezáltal számára a rendileg tagolt kereszténység egyben a hármas tagoltságával (a nemesség, polgárság és a köznép révén) nem más, mint „corpus Christi mysticum”.

A középkori skolasztikus tanításokat és a patrisztika vallásbölcseletére alapozott eszméket előbb a reneszánsz, majd a felvilágosodás is megkérdőjelezte, végül a liberális individualizmus végleg kikezdte. Ezekkel szemben a katolicizmus azonban az emberi személyiség társas voltát tételezte. Ugyanis csak a közösség képes megfelelő kohéziós erőt kifejteni, ami pedig nem más, mint a közjó megteremtése. A közjó szolgálata a társadalom minden egyes tagjának létérdeke, erkölcsi kötelessége, sőt maguknak az intézményeknek célja és értelme. Ez az organikus társadalomszemlélet, a szolidaritás megjelenése a társadalom egyes tagjait mikroközösségekbe (család), illetve a hivatásuk szerint egymásra utalt embercsoportokba (mint pl. a rendek), majd az ezeket átfogó szerves közösségbe, a társadalomba tagolta. Ezáltal az egyházi tanítás kizárta az osztályok és az osztályharc létét és funkcióját.

Ezeken az alapokon kellett az atomizált és szekularizált társadalmat (mely különösen Hobbes, Locke és Rousseau munkásságának volt köszönhető) új egységbe foglalni, és a francia forradalom eszméivel szemben, illetve a megjelent társadalmi-szociális problémák megoldására új kereteket felmutatni. Számos gondolkodó jutott arra a következtetésre, hogy a liberalizmus által célul kitűzött általános és egyenlő választójog révén a népképviselet nem a társadalom politikai tükörképét hozza létre. Az általános választások esetében csak véletlenszerűen következhetne be, hogy a képviselők között minden társadalmi csoport érdekei megjelenhessenek. Arra az eredményre jutottak, hogy a politikai képviselet csak akkor képes lefedni az egész társadalmat, ha azt előzetesen a társadalmi érdekek szerint tagolják. Ezért vehemensen támadták az általános választójogot, valamint a pártok államát: a „mechanikus többségi döntéshozatalt” felül kell írni a szembenálló érdekek organikus harmonizációja révén.

Hivatásrendek felállítása

Adam Heinrich Müller (1779–1829) német közgazdász és politikus egyértelműen megfogalmazta a munka és tőke ellentétének áthidalása érdekében egy új társadalmi berendezkedés, egy hivatásrendi államfelépítmény létrehozásának szükségszerűségét. A fenyegető társadalmi harcot a nemzeten belül kirajzolódó négy egyenrangú „alaptevékenység” együttműködésével kívánta elérni. A mezőgazdaságban, a városi gazdálkodásban (iparban), a fizikai tőke gondozásában (kereskedésben) és a szellemi tőke gondozásában (tudományban és szellemi üzletben) tevékenykedők alkotnának egy-egy modern kori rendet, melyek egymással tárgyalva oldanák meg a vitás kérdéseket és segítenék az államélet vitelét. Mind Müller, mind a vele egy lapon említhető bécsi romantikus gondolkodók köre a francia forradalom hatására és a napóleoni háborúk borzalmainak feldolgozására vállalkozott munkáiban. A traumák, különösen Napóleon gyors sikerei és Nagy Károly ezeréves Német-római Birodalmának szétesése, alapvetően befolyásolták világképüket. Az állami, társadalmi, gazdasági rend felbomlása nyitottá tette e gondolkodókat egy konzervatív-romantikus (új)rendi berendezkedés iránt. Müller híres előadás-sorozatában, mely 12 előadásban az új társadalom alapvetéseit mutatta be a Bécsben még a pénzgazdaság felszámolását is kilátásba helyezte a társadalmi kiegyenlítés érdekében.

A szociális kérdések felől közelített a kérdéshez Franz Xaver von Baader (1765–1841) filozófus, teológus is. Miközben magát Aquinói Szent Tamás és Eckhart mester szellemi örökösének tartotta, igyekezett az egyház tanításait a korszak eszméihez közelíteni. Társadalom filozófiája elutasította a francia forradalomnak is alapjául szolgáló gondolatokat; ezekkel szemben a vallás-erkölcsi alapokon nyugvó társadalmi és állami szolidaritást vallotta. Még a 19. század első felében komoly polémiát kezdeményezett a gyári munkások jogfosztott helyzetéről és kritizálta Adam Smith individualista gazdaságpolitikáját. Kifejtette, hogy a proletariátus jobban ki van szolgáltatva a tőke mindenható uralmának, mint a középkori jobbágyság a földesuraknak. Ennek a visszásságnak a kiküszöbölésére egy új társadalmi struktúrát, munkásképviseletek felállítását követelte, melyeket papok segítenének céljaik megfogalmazásában. Már ebben a korai koncepcióban is jól kimutatható az a később sokszor papírra vetett elképzelés, hogy a konzultatív – vagy ennél szélesebb, törvényhozói-jogosítványokkal felruházott rendi képviselet (rendi gyűlés vagy hivatásrendi kamara) képes garantálni a szabadság védelmét a bárminemű állami önkénnyel szemben.

Szintén a szociális etika és a gazdasági kérdések irányából közelített az államélet átszervezéséhez Karl Christian Planck (1819–1880) német filozófus. Benne is idejekorán megérlelődött a felismerés, hogy az egyének egoizmusára építő individualista gazdasági rendszer az okozója a társadalmi feszültségeknek. A kitörési pontot egy új társadalmi és gazdasági rendben látta, mely hivatási közösségekre épülne fel. Ezek átszőnék a teljes társadalmat és alulról építkező képviseleti szerveket hoznának létre. Önkormányzati szervekként szabályoznák az árakat és béreket, felszámolnák az emberhez méltatlan foglalkozásokat, javítanák az üzemi működést az emberi munka nemesítése révén.

A tőke munka nélkül, a munka tőke nélkül nem lehet meg

A 19. század második felében a növekvő iparosodással egyre inkább háttérbe szorultak a skolasztikus, politikai romantika elméleteit felmutató gondolatok és a kapitalizmus diadalmenetével egyre inkább erősödött az a felismerés, hogy a hivatásrendi államberendezkedés gyorsan nem lesz megvalósítható. Ezért fokozatosan a fennálló ideológiai rendszer, a liberalizmus hibáinak korrekciója került előtérbe. A teljes társadalmi reform gondolatát felváltotta a társadalompolitika. Egyre hangsúlyosabban szociális kérdések és a keresztény erkölcsökön alapuló szolidaritás, a fennálló társadalmi, szociális valóság harmonizálása váltak központi gondolattá. E téren természetesen nem kerülhető meg sem Adolph Kolping (1813–1865), sem pedig Wilhelm Emmanuel Ketteler püspök (1811–1877) munkássága. Mindketten a szociális és gazdaságpolitikai átalakulást sürgetők táborának vezéralakjai voltak, különösen mivel utóbbi a Rerum novarum enciklika megszületésére is jelentős hatást gyakorolt. Azonban mivel az ő eszmeiségük közvetlenül nem foglalkozott a (hivatás)rendiség kérdésével, sokkal inkább a szociális kérdésre koncentráltak, így munkásságuk ismertetésétől e helyütt eltekintünk.

A 19. század végének meghatározó dokumentumának tekinthetjük azonban azt a pápai enciklikát, mely a későbbiekben a hivatásrendi gondolkodás egyik alapdokumentumává vált. XIII. Leó pápa 1891. május 15-én tette közzé Rerum novarum kezdetű, a munkások helyzetéről szóló enciklikáját, mely egyfelől az addig felhalmozott keresztény-konzervatív gondolkodók elméleteire épült, másfelől pedig alapvetően meghatározta a továbbiakban a keresztényszociális (és egyéb konzervatív) gondolkodók eszméit.

Ebben a pápai tanításban jelent meg első ízben konkrétan az a fajta szemléletmód, amely – az egyház eszméi szerint – a modern polgári, kapitalista társadalmak humanizálására irányult: a valóságban a társadalom az ipari átalakulás következtében megosztottá vált, mely súlyos problémák forrása; tehát a kettészakítottság és a szembenállás gyökereit kell megszüntetni, magát a munkáskérdést kell kiiktatni, hogy az éledező destruktív eszmék (köztük a marxizmus tanai) vitorlájából sikerüljön kifogni a szelet. Ehhez szükséges a szolidaritás, a szubszidiaritás és a konkordancia, melyek a rendi gondolatok alapját is képezik. Az enciklika alapján hibás a két társadalmi osztályt eleve egymás ellenségének tekinteni, azok a természet mintájára „egyetértő kölcsönviszonyban” állnak egymással, ugyanis „teljes mértékben egymásra vannak utalva: sem a tőke munka nélkül, sem a munka tőke nélkül nem lehet meg.” Éppen ezért az enciklika az önszerveződésre és az érdekek kiegyenlítésére ösztönzött, irányt mutatott, hogy megvalósuljon a „szervezett társadalom” a közjó érdekében. XIII. Leó pápa munkájának újdonsága mindenképpen abban mutatható ki, hogy valós kompromisszumot igyekezett felmutatni a liberalizmus és szocializmus között: nemcsak a gazdasági élet szembenálló feleit szólította önmérsékletre, de egyben a munkavállalók körében az intézményesített önsegélyezést sürgette, míg az államot figyelmeztette társadalmi, szociális jóléti kötelezettségeire.

A pápai enciklikában összesűrűsödő nézetek egyik legjelentősebb politikai megfogalmazója Karl von Vogelsang (1818– 1890), aki különösen Ketteler hatására kezdett a társadalmi kérdésekkel és ezek révén az érdekképviselet és az államszervezés gondolataival foglalkozni. Nézetei a korai rendi gondolat egyik legkidolgozottabb rendszerét hagyományozták a 20. századi követőkre. A Vogelsang-féle rendi gondolatiság szerint az államférfiaknak és a jó állampolgároknak arra kell törekedniük, hogy az osztályok ellentétéből a rendek együttműködése váljon. Azonban Vogelsang részben idealista volt (az osztályellentétek felszámolását a munkásság felemelésével és a tulajdonosi rétegbe történő integrálásával látta megvalósíthatónak), részben realistább, mint későbbi követői (nem az egyházat tekintette a szociális kérdés megoldására hivatott intézménynek, hanem állami feladatot látott ebben). Gondolataiban a munkavállalók és munkaadók közös hivatásrendjei jelentek meg, melyek önkormányzó, szolidáris keretek között – belső érdekkiegyenlítéssel – feloldhatják a tőke és a munka ellentétét.

Vogelsang gondolatiságát a századfordulón több gondolkodó is továbbvitte. Munkássága megjelent az 1884-ben a svájci Fribourgban „Katolikus Társadalomtudományi és Közgazdasági Egyesület” néven létrehozott kör előtt is, sőt a csoportot irányító Gaspar Mermillod, genfi püspök közvetítésével minden bizonnyal eljutottak a Vatikánba is.

Vogelsang követői közül kiemelkedik Franz Martin Schindler (1847–1922) morálteológia professzor, prelátus, aki elengedhetetlennek tartotta a gazdasági közjó államhatalom általi sikeres biztosításához a szervezett társadalmi rendek közreműködését. A Schindler által felvázolt „népi rendek” jellemzői közé tartozott a közfeladatok elvégzése; érvelése szerint a gazdasági közjó nem érhető el csak állami hivatalnokok által, ahhoz szükségesek a társadalmi csoportok felhalmozott ismeretei is. Schindler vegyes választási rendszert javasolt, mely lehetővé tenné, hogy a választásra jogosult lakosság által megválasztott képviselők mellett az egyes hivatási közösségek is elküldjék képviselőiket a parlamentbe. Az arányok tekintetében javasolta, hogy vegyék figyelembe, mi az a mérték, mely lehetővé teszi az egyes közösségek érdekeinek hatásos megjelenítését és képviseletét. Ezekben a gondolatokban megjelent az állami feladatok részbeni privatizálása, az érintettek általi sikeresebb és hatékonyabb elvégzése, vagyis kirajzolódik a szubszidiaritás elve is.

Formális és organikus demokrácia

A rendiség és az új társadalomszervezési modellek tekintetében – a fentieken túlmenően – kiemelkedő jelentőséget tulajdoníthatunk két osztrák gondolkodó munkásságának. A rendi gondolatiság egyik legfontosabb, az egyházi tanításokra és a kereszténység hagyományaira támaszkodó megfogalmazója az 1920/30-as években a munkáscsaládból származó és a társadalmi problémákat papként is első kézből ismerő Johannes Messner (1891–1984) közgazdász, egyetemi filozófiatanár volt. A korábbiakban ismertetett számos nézettől eltérően Messner megközelítése nem kapitalizmusellenes, és nem „harmadik utas megoldást” keresett a tervgazdálkodás és a szabad piacgazdaság között, viszont szilárd katolikus, egyházi alapokon nyugodva elvetette a kapitalizmus önzését és társadalomromboló hatásait. Véleménye szerint a keresztény szociális reform normái legkönnyebben a rendi piacgazdaság keretei között valósíthatók meg. Ugyanis a rendek legfontosabb jellemzője számára a foglalkozási csoportok együttműködése a közjó megvalósítása érdekében, szemben az osztálytársadalom szociális csoportjai közötti ellentéttel. Rendszere nem feltételezte az érdekellentétek azonnali megszűnését, de elmélete szerint a közös élet- és kulturális szükségletek megteremtéséből fakadó, munkamegosztásból származó feszültségek éppen a rendi keret közösségi normái révén békésen és nyugodtan – belső érdek - kiegyenlítéssel – rendezhetők.

Egy, a jövőre nézve is rendkívül fontos gondolat jelent meg a „proletariátus felszámolása” kapcsán Messner munkásságában: a munkásság számára a folyamatokban való döntéshozatal és az ezzel járó felelősség biztosítása csak a rendi keretek között lehetséges, ugyanakkor ezzel megvalósul a munkaadó és munkavállaló közötti paritás. Ennek révén a munkás is a társadalom teljes jogú tagjává válik.

Messner igyekezett elkülöníteni egymástól a formális demokrácia és az általa megvalósítandónak vélt organikus demokrácia fogalmát. Előbbit a népképviselet és ezáltal a szavazatok egyszerű többsége irányítja, melyet a véletlenszerűség és a pártok egoizmusa, valamint a demagóg befolyásolás határoz meg. Ezzel szemben az organikus demokráciában mindenki szavazata az általa viselt felelősség alapján kerül értékelésre, a társadalmat alkotó egyes kisebb közösségek pedig, a lehető legtöbb lehetőséget kapják, hogy minél több kérdést saját felelősségi körben szabályozzanak. Ez a szubszidiaritás elve, melyben megjelenik a mai demokráciafelfogásunk alappilléreinek tekintett önkormányzatiság elve, vagy a társadalmi uralom decentralizációjának elve is. Johannes Messner a későbbiekben politikai tanácsadóként segítette az osztrák Dollfuß-, majd a Schuschnigg-kabinet munkáját és az ún. hivatásrendi állam („Ständestaat”) kiépítését 1934 után. Ugyanakkor azt kritikával is illette: a felülről, csak az állam egésze irányából kényszerrel irányított társadalom ugyanolyan „mechanikus” szervezési modellt jelentene, mint a meghaladni kívánt individualista megközelítésmód. A rendi társadalom Messner szerint azzal tűnik ki, hogy az egyéneket összefogó (hivatás)rendek nemcsak saját szabadságjogaikat, de az egyén mozgásterét is megőrzik. A rendi modell ezáltal a szabadság és kötöttség megfelelő mértékét tudja kialakítani, a közjó és a szabadság egyenlő mértékben érvényesül és egymáshoz való viszonyuk is tisztázott.

Az autoriter állam és a társadalom átalakítása szintén központi kérdésként jelentkezett Othmar Spann (1878–1950) gondolataiban. Az általa többször is megfogalmazott „igaz államról” szóló értekezése rendkívüli érdeklődést váltott ki a kortársak körében. Spann az 1920-as és 1930-as évek egyik legjelentősebb közgazdaságtani, társadalomfilozófiai gondolkodójának számít, akinek munkássága alapvetően befolyásolta az osztrák „Ständestaat” koncepcióját. Ugyanakkor – mivel alapvetően a Messnernél megfigyelhető katolikus, egyházi felhangok nélküli volt megközelítése – a nemzetiszocialisták is előszeretettel használták fel ismertségét és liberalizmusellenességét. Spann szerint az individualizmus politikai kifejeződése maga a liberalizmus és a demokrácia, vagyis az individualizmus leküzdéséhez egyben a liberalizmuson és a demokrácián is túl kell lépni. Az individualista politika terméke a népszuverenitás elve és a demagógia, melynek nyomán nem a legrátermettebbek nyerik el a vezető pozíciókat, hanem azok, akik az egyén érdekeire és érzéseire hatva megnyerik maguknak a választókat, sőt azok válhatnak népvezérré („Führerré”), akik a legalantasabb ösztönökre alapoznak, a leghangosabbak, a jó szónokok. Ez a középszerűség diadala, ugyanis a liberalizmus és a demokrácia atomizálja a társadalmat.

Ezzel szemben fogalmazta meg az „igaz állam” koncepcióját, melynek fő célja, hogy a válság periódusában felmutassa a társadalom egészének magasabb szellemi realitását: minden egyes szociális csoport és társadalmi rend előre meghatározott hellyel és léttel rendelkezik. „A demokrácia olyan, mint a világ teremtése előtti ősállapot, míg a rendi tagozódás olyan, mint a világ megvalósulása utáni harmónia és rend” – írta munkájában. Ezáltal szerinte az osztályharc meghaladható, a hierarchikus felépítés és az autoriter vezetés megakadályozza a társadalmi és politikai mozgalmak kialakulását.

Spann felelőssége jelentős abban a tekintetben, hogy megtisztította a rendi eszmét az egyházi felhangoktól, „szekularizálta” a keresztény szociális tanítás újrendi államát. Ezáltal azt felhasználhatóvá tette a náci párt ideológiája számára is. Miközben Othmar Spann tudósból politikussá kezdett avanzsálni, nem ismerte fel, hogy Németországban alapvetően nem az ő államelméletét kívánják a gyakorlatba átültetni. A náci politikusok felhasználták Spann ismertségét és kihasználták személyét a saját ideológiájuk terjesztésére az intellektuális körökben. Spann megfelelő tekintélyt tudott kölcsönözni a „nagy elméleteket nélkülöző” pártnak. Amikor viszont már „feleslegessé” vált, fokozatosan csökkentették szerepléseit, megfosztották professzorságától, majd 1938-ban letartóztatták és börtönbe zárták.

Ennek ellenére a korai rendi gondolkodók, majd különösen Spann és Messner által megfogalmazott elképzelések termékeny talajra hullottak: eme teoretikusok számára egyértelmű volt, hogy csak a rendiség elemeit tartalmazó politikai rendszer képes az átfogó és a társadalmi erők egészét leképező politikai képviseletre. Az átfogó, reprezentatív rendszer pedig számukra önmagában is megvalósítja a legitimitás és a politikai döntéshozatal hatékonyságának posztulátumát. Mindez pedig társul a társadalmi szolidaritás eszméjével: az antagonisztikus osztályellentétek feloldása számukra a hivatásrendi szervezetek révén történhet, melyek széles társadalmi önkormányzati feladatokat látnak el. A szerves működést pedig a rendek képviselőinek „paritásos” részvétele garantálhatja, mely kéz a kézben jelentkezik a közös fe-lelősség vállalásukkal. Az egykor kibékíthetetlennek tűnő munkapiaci szereplők párbeszéde a társadalom szolidaritásának kialakulásához vezethet.

Quadragesimo anno

Ezek a gondolatok sűrűsödtek össze XI. Pius pápa 1931-es Quadragesimo anno kezdetű enciklikájában. A korszak szélsőségei közepette, a bolsevik és a náci kollektivizmussal és diktatúrákkal, valamint a liberalizmus individualizmusával szemben az enciklika új megoldást kínált mind a gazdasági, mind a társadalmi problémákra. Az enciklika egyik kulcsgondolata pedig Eugenio Pacelli apostoli nuncius 1929-ben, a freiburgi Katolikus Gyűlésen elmondott beszédére nyúlt vissza. Itt hangzott el, hogy az államférfiak és állampolgárok törekvése nem lehet más, mint az osztályok közötti ellentétek átalakítása egyetértésben való rendi együttműködéssé. A pápai tanítás leszögezte, hogy az alapvető társadalmi és gazdasági törekvéseknek arra kell irányulniuk, hogy az egymással szembeállított osztályok harcán túllépve kibontakozzon a hivatásrendek együttműködése. Az eddigi javaslatok a kérdés rendezésére mind kudarcba fulladtak: „a liberalizmus már bebizonyította, hogy teljességgel alkalmatlan a társadalmi kérdések igazságos megoldására, a szocializmus pedig, olyan gyógymódot kínál ezekre a kérdésekre, ami még sokkal rosszabb, mint maga a betegség, s ami az emberi társadalmat még nagyobb veszélyekbe sodorta volna”. Éppen ezért az egyetlen helyes megoldás, „ahogy Szt. Tamás kitűnően elemzi, olyan egység, amely több elem harmonikus elrendezettségéből keletkezik, így a valóságos és fogalmának megfelelő társadalmi rend is megkívánja, hogy a társadalom különböző tagjait valamilyen erős kötelék kapcsolja egységgé. Ez az összekapcsoló erő megvan magában a termelő és egyéb funkciók ellátásában, melynek során az ugyanazon rendi csoporthoz tartozó munkaadók és munkavállalók közös céllal tevékenykednek; megvan ez az erő továbbá a közjóban, amelynek érdekében valamennyi rend a maga helyén segítőleg köteles együttműködni. A rend azután annál szilárdabb, annál hatékonyabb, minél odaadóbban gyakorolják hivatásukat az egyének, illetve az egyes hivatásrendek, és minél kiválóbbat nyújtanak az adott hivatáson belül”.

A Quadragesimo anno a katolikus egyház társadalmi tanításának szempontjából mérföldkőnek bizonyult. Az enciklika hatására indult meg a hivatásrendiség részletesebb kidolgozása, és a hivatásrendi gondolat gyakorlatba történő átültetésének több kísérlete (Ausztriában, illetve Portugáliában). Élénk közgazdászi és szociológusi, sőt később politikatudományi vitát generált, amely azonban a második világháború miatt nem tudott minden európai, illetve keresztény kultúrájú ország tudományos közéletében kellőképp kibontakozni. Az 1945 után széles társadalmi mozgalommá és fajsúlyos politikai erővé váló kereszténydemokrácia számos alapelve (társadalmi szolidaritás, szociális piacgazdaság, szubszidiaritás stb.) a pápai körlevélben gyökerezett. A francia, német és olasz kereszténydemokrácia nem tudott elvonatkoztatni a pápai tanítás alapelveitől, még ha azt igyekezett is felekezetek feletti jelleggel és elsősorban szekularizált társadalmi-gazdasági értékekkel felruházni. Ebben a folyamatban központi szerepet kapott a szolidaritás elve, melynek jelentőségét – mint arra kitértünk – már a 19. századi keresztény gondolkodók is szinte minden esetben kihangsúlyozták. A szolidaritás révén válik meghaladhatóvá az osztályellentétek feloldhatatlannak tűnő sora. Az egyházi szociális tanítás (már a Rerum novarum enciklika óta) rendszeresen az eltérő társadalmi érdekek kiegyenlítésére hívta fel a figyelmet. Ezáltal a történelmi hagyományokban kitapintható volt a társadalmi harmóniára, a konszenzusra, a különleges csoportérdekek és az általános „közjó” közötti kiegyenlítésre, valamint a szembenálló társadalmi érdekek együttműködésére való törekvés.

Ez a folyamat valósul meg a szociális piacgazdaság keretei között egy modern „neokorporatív” gazdasági és szociális érdekképviseleti és államirányítási modell segítségével. Ebben az érdekközvetítő rendszerben intézményi keretekkel összekapcsolták a civil társadalom szövetségekbe szervezett érdekeit az állami döntéshozatal struktúráival. A modellt sikeresen alkalmazó országok képesek voltak a különböző szociális helyzetből fakadó feszültségeket, a munkaadó és munkavállaló közötti nézeteltéréseket, az állam és társadalom közötti problémákat minimalizálni. Ahogy a Quadragesimo anno is ráirányította a figyelmet: léteznek közös érdekek és a modern rendi (szociális partnerségnek is nevezett) rendszerben a partnerek meg vannak győződve, hogy közös erőfeszítéseik révén az egyes társadalmi csoportok gazdasági és szociális céljaikat gyorsabban és hatékonyabban érik el. A szociális partnerek részéről az érdekellentétek feloldása érdekében az elképzelések egyeztetésére van szükség; ez a feltétele annak, hogy a mindkét felet érintő problémák legtöbbjét saját hatáskörön belül, önmaguk (autonóm módon) oldják meg, illetve az állam számára előterjesztett közös javaslatokkal rendezzék. Ezzel orvosolhatók a választások révén hatalomra jutottak esetleges tévedései is. A divergáló partikuláris törekvések közepette a közös érdekek kompromisszumát kell elérni. Ennek a koncepciónak alapját pedig – az osztályharc ideológiájával szemben – a tőke és munka egyenértékűsége alkotja, melynek gondolata a paritás, a szolidaritás és a szubszidiaritás elvében jut kifejezésre. E tekintetben a modern neokorporatív szociális és gazdasági partnerség a modern rendi gondolat alapjáig nyúl vissza.

Így elmondható, hogy a társadalmi béke megvalósításával, a szociális jólét megcélzásával, az osztályharc rémképének kiiktatásával, a szolidaritás és szubszidiaritás, az önkormányzatiság és érdekképviselet elveivel a keresztény (pápai) tanítás, valamint a rendi koncepciót megfogalmazó gondolkodók egyes elképzelései a második világháború utáni (Nyugat-)Európában valósultak meg.

(A szerző a témát munkatársaival részletesen feldolgozza a L’Harmattan Kiadónál hamarosan megjelenő A gazdasági és társadalmi érdekérvényesítés stratégiái és szervezeti modelljei a 20. században című kötetben, melyet Dobák Miklós szerkesztett.)

Zachar Péter Krisztián