A tejet adó forrás Montello erdejében

Amikor már valóban nem volt mit tennie, kétségbeesésében Giuseppe sietősen rátért az első ösvényre, mely az útjába került a Ciano és Nervesa közti erdőben. Fejében kergették egymást a gondolatok, zsebei üresek voltak és lábai szinte maguktól vitték, szapora járással könnyítve fojtogató csüggedésén. Giuseppe favágó volt.

     A számtalan montellói nincstelen egyike. Se pénze, se reménysége. Mégsem törődött bele, hogy így éljen, estelente fáradtságtól gyötörten, összevagdalt kezekkel térvén haza. Az erdő a Hatalom valóságos kincsesbányája volt. Mindaz, amit a velencei uraknak csak adhatott: az arannyal díszített paloták alapjául szolgáló cölöpöktől a hadihajók építőanyagáig. Egyre több és több fára volt szükség a nagylelkűen adakozó erdőtől, melynek lankáit a hatalmas Fiume nyaldosta és fatörzseit a tengerig vitte hullámain. A legértékesebbek a vastag törzsű mocsári tölgyek voltak, melyek dőlési irányát pontosan kellett kiszámítani, máskülönben a favágók könnyen alattuk végezhették.

     Nervesában kötöttek ki napról napra a tutajosok, ezek a bátor és különös férfiak, akik a hegyek szálfáiból ácsolt lapos fenekű bárkáikkal csoportba verődve csurogtak le a folyón, montellói fát is szállítva Velence lagúnáiba. A hegylakók némelyike, hébe-hóba lejött Szt. Miklós oszlopához Borgo Piavébe, kérve patrónusukat, terjessze oltalmazó kezét föléjük, megvédelmezvén őket a veszedelmekkel és csapdákkal teli hosszú utazás során. Valamennyi szegény ember szárazon és vízen, minden erejével azért gürcölt, hogy ne süppedjen nyomorba, megmeneküljön a folyó örvényeitől, vagy ne végezze összelapítva az erdőben kivágott fák alatt.

     De ma este Giuseppét egyetlen gondolat gyötörte és nem hagyta békén: ég felé kalimpáló kezecskéjű újszülött gyermekének, egy szép fiúcskának nincs sok esélye az életben maradásra, ha Giuseppe felesége, Isetta feszülő mellei ellenére sem képes megszoptatni. Úgy tűnt, valami boszorkányság rejlik a dologban, mely veszélyezteti újszülött fia életét. Emiatt ma este Giuseppe futva tette meg az utat az ösvényen, majd sietve felkapaszkodott a montellói hegygerincre, ahol a magas út a Piave egy szakaszát szegélyezte, észrevétlenül kísérve folyását. Odafent, a hullámok játékától féken tartva, az idő állni látszott, s az örvények a sötét gondolatokat is elnyelték.

     Míg szokás szerint elnézte a sziklákkal teleszórt széles folyómedret, a mintegy tisztelettel fölé hajló faágakkal, az alkonyi fény színesre festette a kontúrokat és megmelengette szívét, a fiatal favágó enyhülni érezte szorongását, s rövid időre visszanyerte elveszített nyugalmát. Eszébe jutottak azok a történetek, miket édesanyjától hallott, amikor ágya mellett megállva gyengéden megsimogatta a fejét: meséket mondott, virágokkal hímzett palástot viselő erdei tündérekről és tréfás kedvű, mulatságos manókról. Közülük is a bolondos Mazzariolról, aki azzal szórakoztatta magát, hogy megzavarja az emberek tájékozódását, azután forrástündérekről, Montello magányos dombjáról, mely úgy bújt elő a föld méhéből, mint egy isteni akaratból, hogy megszelídítse a szeszélyes és tajtékzó Piavét. A fékezhetetlenül rohanó patak Cadore hegyei és Pederobba szorosai között nálánál nagyobb, hatalmasabb akadályba ütközött. Meglassulva, óvatosan körbe folyta Montello hosszan elnyúló magaslatát, majd most már kevésbé szeszélyesen folytatta útját.

     Montello fölött Giuseppe furcsa fényt pillantott meg: apró csillagok vagy szentjánosbogarak villódzásának tűnt az esti égbolton, míg a nap lassan-lassan lebukott a láthatáron. Szemét dörzsölgetve, hogy meggyőződjön, nem álmodik, gondolkodás nélkül, majdhogynem hipnózisban, követni kezdte a fénylő pontocskák raját. Sietve leereszkedett a nagy folyó irányában, amely szinte hívogatni látszott széles kanyarulatával. Mielőtt San Mamantéba érkezett, ahol a bárkák vesztegeltek átkelésre várva, hogy végül Sernaglia és Moriago helységekbe jussanak, egy forrást pillantott meg. Soha nem figyelt fel rá és talán most sem ügyel rá, ha nem járják szédítő körtáncukat szentjánosbogarak a kőoszlop fölött, melyből áttetsző víz tört elő és ragyogni látszott.

     Giuseppe megfordult, mert a magasban, a feje fölött meghallotta a nervesai kolostor harangjait. Az ősi bencés kolostor némi félelmet ébresztett az emberekben, amint a hágón, magas kőfalaival a vidék fölé tornyosult.

     Ebben a pillanatban a rejtélyes forrás vize hófehér tejjé változott. Giuseppe belemártotta az ujját, megízlelte, aztán felpattantva elfutott, hogy a folyóparthoz közeli első kunyhó ajtaján bekopogtasson. Egy korsót akart kölcsönkérni, hogy megtöltse az értékes folyadékkal és hazavigye a feleségének.

     Sietősen újra felkapaszkodva a kavicsos útra, Giuseppe már nem érzett sem fáradságot, sem fájdalmat: tudta, hogy kisfia megmenekült, ép és egészséges gyermekké serdül majd, akárcsak a többi montellói gyermek, mert az anyák ezentúl segítséget kérhetnek a buorói kút csodaforrásától, melynek vizétől, ha alkonyatkor isszák, mindig lesz bőven tejük a fiatal mamáknak.

Laura Simeoni

Fordította: Karner András

(Laura Simeoni: Mesék és legendák a Piavéról című könyvéből. Santi Quaranta Kiadó, 2002)