A történelem badacsonyörsi visszhangja

Néha olyankor bukkan a történész újabb és újabb adalékokra a saját kutatási területén, amikor egyáltalán nem számít rá. Bár minden bizonnyal létezik a „jó történésznek szerencséje is van” alapvetés (ami minden foglalkozásra kivetíthető), azért mindig rácsodálkozunk, ha szó szerint az utcán jön velünk szembe a „két lábon járó” történelem. Ez történt a nyáron a Balaton badacsonyörsi partszakaszán, ami a korabeli visszaemlékezők szerint is nagy idők nagy tanúja volt.

Köztudott, hogy a Balaton a Kádár-rezsim idején a kelet- és a nyugatnémet állampolgárok nem is olyan titkos találkozási helye volt. Kifejezetten „családegyesítési” céllal találkoztak nyaranta a magyar tenger partján a nagypolitika által egymástól elszakított szülők a gyerekeikkel, nagyszülők az unokáikkal vagy akár házastársak, testvérek, unokatestvérek. Mindezt persze a korabeli keletnémet és magyar állambiztonság élénken megfigyelte, a keleti blokk kisemberei nem is sejtették, hogy róluk sorra születnek a titkos dossziékat hizlaló belügyi jelentések, és ha kellett, lecsapott a pártállam könyörtelen ökle a gyanútlanul a Balaton partján sütkérező és fürdőző emberekre. A kádári konszolidáció erről azonban mélyen hallgatott, hivatalosan mi voltunk „a legvidámabb barakk”, ami sokszorosan sántító állítás, számos sebből vérző, unos-untalan puffogtatott frázis, hovatovább már a hazai kortársak szemében is alig tartható hazugság volt, miközben a szociáldemokráciával átitatott, fejlett nyugati államok hiteles statisztikák és konkrét tapasztalatok híján elhitték ezt az elferdített lózungot. 

Ettől függetlenül a titokban szervezett német–német családi összejövetelek nagy része sikeresen lezajlott, csak azon találkozóknak igyekezett útját állni a Belügyminisztérium, amelyeknél a fedett nyomozás során felmerült a disszidálás veszélye. (Már a szó is dehonesztáló, a kommunista érában ezzel illették az emigránsokat, akik politikai-gazdasági okokból elvágyódtak a vasfüggönytől nyugatra eső területekre.) Vagy még azoknál sem, a hazai könnyűzenei életből fel lehet erre példaként hozni Mary Zsuzsa és Dobos Attila a kommunisták által tiltottnak minősített határátlépését, amiért távollétükben letöltendő börtönbüntetésre ítélték őket. Az ő ügyük amiatt is érdekes, mert az ügynöki jelentések jóvoltából a hatalom már bizonyítottan tudta nemcsak azt, hogy el akarják hagyni az országot, hanem azt is, hogy mindezt milyen időszakra időzítik. Ma sem teljesen világos, milyen indíttatásból engedték őket átlépni a határt, egy biztos: sikereik ellenére nekik is elegük lett a hazugságok halmazával nyakon öntött Kádár-rendszerből.

A Balatonon nyaranta viszont virágzott a szórakoztatóipar, a nyugati turisták pedig öntötték a magyar gazdaságba a pénzt, amit többek között a szocialista nagyvállalatok óriási deficitjeinek pótlására használt fel a magyar állam. Ezért is hagyhatták a nyugatnémet polgárokat hazánkba látogatni, ahol gondtalanul szórhatták el akkor még márkáikat nemcsak a kiskereskedelmi hálózatban, hanem a Balaton körül itt-ott fellelhető úgynevezett dollárboltokban is, ahová magyar ember csak remegő lábakkal lépett be, gondosan átszámolva, hány forintba is kerül mindaz, amit venni szeretne. 

A szövetségesek jaltai megállapodása nyomán önmagukat kényszerből nyugatnémeteknek mondó emberek aztán itt vásároltak olyan ajándéktárgyakat keletnémet rokonaiknak, amikről utóbbiak álmodni sem merészeltek, és amikkel otthon maradt NDK-beli honfitársaiknak dicsekedhettek, mígnem újra eljött a következő nyár, amikor újabb és újabb élményekkel és ajándéktárgyakkal lehetett gazdagodni. Végső soron így támogatták a nyugati, a köznyelvben „Wessi”-nek becézett rokonok, ismerősök a keleti szegény, ágrólszakadt „Ossi”-kat, akik mindezekért hálásak voltak. 

Nem múltak el nyomtalanul ezek a találkozások akkor sem, ha a jobb sorsra érdemes keletnémetek nem mehettek a következő évben nyaralni a Balatonhoz – mivel állambiztonságuk, a Staatssicherheit, azaz a Stasi nem engedte őket –, mert az emlékeikben is élénken élt, hogy a nyugati nemzettársaik mennyivel jobban élnek a szociális piacgazdaság, a szorgalmas munka, a takarékosság és persze legfőképpen a kommunizmusban szinte ismeretlen hatékony munkaszervezés és az egyéni érdekeltség figyelembe vétele jóvoltából.

A hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján két friss diplomás fiatal találkozott a Mercedesek, Opelek, Volkswagenek, illetve Wartburgok és Trabantok végeláthatatlan, a helyiek visszaemlékezései szerint több kilométeres gyűrűjétől körbevett, egyébként két fodrászattal, kozmetikai üzletekkel és számos étteremmel felszerelt badacsonyörsi kempingben, ahol véletlenül – bár tudjuk: a véletlen a hitetlenek vallása – egymás mellett verték fel sátraikat. A lány ifjú mérnökként Drezdából érkezett, a fiú a Ruhr-vidékről hasonló végzettséggel, de a megfelelő egzisztenciával rendelkező világból, és mivel azonos volt az érdeklődési körük, könnyen szót értettek egymással. Igaz, voltak különbözőségeik is: hiába voltak mindketten németek, a keletnémet nem értette, miért kell a metróaluljárókban a mozgólépcsők mellé egy csomagot szállító másik emelőszerkezetet építeni, de a pizzát is a fiú elmondásából ismerte meg közelebbről. A nyugatnémet meg persze azt nem értette, miért fagyoskodnak a keletnémet lakótelepek panelházaiban az emberek, amit hétvégente úgy igyekeztek kivédeni, hogy délig ki sem dugták a lábukat az ágyukból, ahogy az sem fért a fejébe, hogy lehetett az, hogy központilag határozták meg az iskolásoknak, milyen köpenyt viselhetnek, illetve miért kellett a gyárakban felesleges munkaerőket tartani, ha egész nap úgysem csinálnak semmit (ez volt a hírhedt kapun belüli munkanélküliség). 

A sorskülönbözőségek ellenére – vagy talán kis mértékben éppen ezek miatt is, hiszen mégis csak a keletnémetek számára tiltott világot testesített meg a düsseldorfi fiatalember – hamar egymásba szerettek, együtt mentek a nyüzsgő strandra és ismerték meg a magyar konyha ízvilágát a lángostól a pacalpörköltön át a fütyülős barackpálinkáig. Ez a felejthetetlen és gondtalan néhány hetes ismeretség elegendő volt számukra ahhoz, hogy eldöntsék: egymással szeretnék leélni az életüket. Ritkán adatik meg az ilyesmi, de ismerünk ehhez hasonló történeteket a saját környezetünkből is.

A fiatalok nem voltak túlságosan és indokolatlanul vakmerők, nem akartak átkelni a szögesdróttal védett vasfüggönyön, ahogy a Fertő tavat sem akarták átúszni, sem átcsónakázni, sőt még embercsempészeket sem fogadtak fel, hogy átvigyék őket a szabad világba. A háromhetes szabadság elteltével mindketten visszatértek saját hazájukba, de megfogadták, hogy leveleznek egymással, és következő nyáron ismét találkoznak Badacsonyörsön. Ne legyenek kétségeink, a keletnémet tartótisztek érzelmi életük minden rezdülésével tökéletesen tisztában voltak, miközben a fiatalok építették a keletnémet tervgazdaságot, illetve a nyugatnémet piacgazdaságot. Csodák csodájára Ingrid megkapta a következő évben is az útlevelét, amivel Magyarországra jöhetett, és egyszerre érkezett meg a Balaton partjára Stefannal. Az újabb sikeres nyaralás után azonban szorosabbra akarták fűzni a kapcsolatukat, ezért a mérnöknő beadta a hivatalos kitelepülésre vonatkozó kérelmét, amit alátámasztott házasodási szándékával. Nem voltak kétségei afelől, hogy göröngyös lesz az út, de legrosszabb álmaiban sem gondolta volna, hogy ennyire. 

Azonnal kirúgták az állásából, és elmehetett segédmunkásnak, hiszen munkanélküli nem lehetett senki sem a szocialista országokban. Persze itt is megfigyelték, egy perc nyugta sem volt, és ujjal mutogattak rá a megtévesztett munkatársai, mondván, hogy elárulja az NDK-t és távozási szándékával megkárosítja a szocialista gazdaságot. Rendszerint hajnalok hajnalán az illetékes hatóságok – ezek a Stasi helyi kirendeltségei voltak – beidézték kihallgatásra, melynek során megfélemlítették, jobb esetben megpróbálták lebeszélni az NSZK-ba való kivándorlásról, de még azt az aljasságot is elkövették ellene, hogy be akarták szervezni ügynöknek, hogy jelentsen a nyugati vőlegényéről. Ingrid hajthatatlan maradt, nem dőlt be az ígérgetéseknek, de nem rettent meg a fenyegetésektől sem. Tette ezt annak ellenére, hogy Stefan egyáltalán nem jöhetett az NDK-ba, persona non grata lett a keletnémet államban, és ez a huzavona eltartott majdnem négy évig. Akkor is csak azért ért véget a kálváriájuk, mert Stefan főnöke megelégelte alkalmazottjának bizonytalan állapotát, és különböző ismeretségein keresztül elérték a keletnémet Külügyminisztériumot, ahol végül nagy kegyesen rányomták a pecsétet Ingrid és Stefan házasságkötési dokumentumára. Ahhoz persze Honeckerék ragaszkodtak, hogy az NDK-ban keljenek egybe, és ahhoz is, hogy a lány soha többé ne tegye be hozzájuk a lábát. Még csak nem is azonnal juthatott ki az ifjú feleség az NDK-ból, ekkor is megvárakoztatták őket, s szinte automatikusan megfosztották NDK-s állampolgárságától, sőt ki is utasították az országból. Egy szál bőrönddel hagyta ott szüleit és testvérét nehéz szívvel, de bízva önmagában. Ami pedig ezután következett, az maga a csoda: a fiatal házaspár családot alapított, lett három gyermekük, ők maguk pedig a saját pályájukon tisztes karriert futottak be.

Hogy ezt honnan tudjuk? Korán reggel két idős, ámde ruganyos léptű és jókedélyű embert, egy hölgyet és egy férfit lehetett látni a nyolcvanas évekhez képest erősen megváltozott badacsonyörsi strandon. Farmerben, pulóverben egyedül rótták az útjukat a még enyhén hűvös órában, és szemmel láthatóan kerestek valamit. Meg-megálltak, összenéztek, egymásra mosolyogtak, majd mentek tovább. Csodálnivaló volt az a harmónia, ahogy ketten összekapaszkodva nézték hol a Balatont, hol egymást. Ők voltak a két lábon járó történelem, akik megosztották velünk történetüket, és mint mondták, a sátraik helyét keresték a fűben, amit meg is találtak. Minden évben eljönnek ide egyszer, hogy emlékezzenek és szembesüljenek nemcsak megismerkedésük történetével, hanem azzal is, mekkora megpróbáltatásokon kellett keresztülmenniük, hogy végül kikötőbe juttathassák közös hajójukat. Mindkettőjükön látszott: megérte a küzdelem, és most már azt is küldetésüknek tekintik, hogy megosszák történetüket az utókorral. Ez az írás is azért született, hogy segítse őket ebben.