Várni a napra, a kopogó esőre,
várni az ihlettel beporzó szellőre.
Várni a sikerre, amíg érlelődik,
várni, amíg minden elölről kezdődik.

Bízni a holnapban, rügyében ígéret,
hinni az érésig kitartó reményben.
Élni a mostot, amíg emlékké erjed,
lehull a máról, de a magja új kezdet.

Szívkohó

Amikor a hit homokszemcséit
a lélektűz kétségálló üveggé égeti,
és bizonyossággá testesül a bizakodás,
a jelen szilárddá formálja jövőképeit,
álmaiból nem válik üvegszilánk,
se hamvadó reménypernye a szív kohójában.
A szén rajzolta kép hamuvá ég.
Ha az alkotó(elem) kristályosodik,
belülről vezet, de nem tűr megvezetést.
 
Játszmázás helyett a lélek játszani szeretne,
az alárendelést mellérendelésre váltani,
erre biztatja emlékezete. Már meglelte
belépőjét a kvantumkönyvtárba, plasztikra,
chipekre – köszöni – semmi szüksége.
Nem kell tudomány koholta szupererő, se a kütyüi.
A technológia (magának) lelket fejlesszen.
A legnagyobb erőt nem a hatalom szüli,
lélek tüze edzi és elvehetetlen.

A pillanat ékköve

Mikor a lelkünk egymáshoz közel ér,
igazgyönggyé válik a pillanat,
fényében fürdőzik a tér,
színről színre látlak téged és önmagam.

Mikor a lelkünk egymásnak ajándék,
az idő gyöngyözte kláris felragyog,
és teljessé kerekedik
az örökkévalóság nyakéke, a Most.

Hajnalhasadás

Ha kihunynak az éjboltozat lámpásai,
és felkapcsol a világtalanság rettenete,
te csak emlékezz és tarts ki!
A hajnal közeleg.
 
Tegnapjaid, ha megcsaltak és leigáztak,
válj el tőlük, legyél hű a pillanathoz!
Holnapod általa virágozhat,
biztasd, becsüld, szeresd magod.
 
Vízióid az éjszínben elveszhetnek,
vesd le róluk a búbélelt darócruhát,
öltöztesse őket a hit brokát selyme.
Hajnal követi az éjszakát.

Égi-földi mélysötétben érlelődhet 
magod álma, ébredező hasadása,
összhangban a Mindenséggel utat törhet
a fényidőkre készen állva.

Molnár-Kozma Alexandra költészetét itt mutatjuk be