A valódi élet megmutatása a fontos

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia által meghirdetett Család éve kapcsán Koncz Andrással, a HÁLÓ Egyesület egyik vezetőségi tagjával beszélgettünk. András 1968-ban született. Budapesten él, öt gyermek édesapja, a Háló Közösségi Központ vezetője és a Voces Aequales énekegyüttes tagja.

– Mesélnél a családodról?

– Apukám gépészmérnök, anyukám faluról származik és irodai munkás. Gyerekkoromban még Tökölön éltem. Későbbi is sokszor visszatértünk oda, anyukám családjához. Élénken él bennem a falusi élet, a disznóóltól a kutyákig az egész miliő. Bár van egy olyan legenda, mely azt bizonyítja, hogy valójában én már akkor is Budapestre vágytam, mert amíg az anyukám a piacon beszélgetett, addig én másfél évesen felmásztam a távolsági busz lépcsőjén, amely be is csukta az ajtaját és el is indult Budapest felé. Csak aztán a buszon ülő nénik észrevették, hogy itt valami nem stimmel, és még időben megállították a buszt.

Érdekes, hogy összességében jó kapcsolatban voltam a szüleimmel, bár nagyon lázadó típus voltam kamasz koromban és sok mindenben szembeszálltam velük, de úgy hogy ezt a jó kapcsolatot sikerült megőrizni. 16–17 éves korom körül sok észrevételt, kritikát megfogalmaztam magamban velük kapcsolatban és keményen a szemükbe is vágtam. Azokról a dolgokról egyébként még ma is azt gondolom, hogy nekem volt igazam. Azt szoktuk mondani, hogy felnőtt korára rájön az ember, hogy valójában a legtöbb dologban a szülőnek volt igaza… én ebben nem vagyok biztos. Persze ezzel kapcsolatban eszembe jut, hogy vajon a gyerekeim mikor fogják az én fejemhez vágni a kritikájukat és ugyanúgy lehet, hogy az esetek nagy százalékában igazuk is lesz.

Visszatérve a családomhoz: Két öcsém van, az egyik két évvel fiatalabb, mint én. Vele gyakorlatilag együtt nőttünk fel, mindig mindent együtt csináltunk, bár eléggé különböző típusú emberek vagyunk. Van egy kisöcsém, aki 15 évvel fiatalabb nálam és most lett építészmérnök, most keres állást, keresi a helyét a világban.

– Keresztény családból származol?

– Édesapám 1958 körül kezdett el járni a miskolci egyetemre, emiatt kiszakadt a családjából és eléggé eltávolodott a vallástól és csak miattunk, illetve velünk együtt tért vissza az egyházhoz. A katolikusságom tőlük jön. A hitem mélyülése, fordulópontja szintén a kamaszkorra tehető. Akkortájt elég sok vihar volt az életemben és sok mindenen rágtam keresztül magam. Tulajdonképpen máig azokból a döntéseimből élek, amiket akkor hoztam meg az életemben.

– A feleségeddel tudatosan kerestetek közösséget?

– Borival már megismerkedésünk előtt is közel laktunk egymáshoz, de két különböző plébánián. Bori is és a testvérei is a mi plébániánkra kezdtek el hittanra járni. Később, miután összeházasodtunk, odaköltöztem a budatétényi plébániára. Most pedig mind a ketten a házas közösség tagjai vagyunk.

Igazából bennünk nem vetődik fel, hogy ne katolikusok legyünk, ebbe nőttünk bele mind a ketten, egyértelmű volt hogy ez az utunk és most is az. A gyerekeinknél azért tapasztaljuk néha, hogy ők is keresgélik az útjukat. Az ember persze küszködik magában, hogy engedje a gyerekeit a saját útjukon járni és megküzdeni a saját hitükért, de közben azért ott motoszkál belül a féltés is.

Azt már elég hamar láttuk Borival, hogy példát mutatni sokkal fontosabb, mint magyarázni. Nagy élmény volt, amikor a nagyobbik lányunk kitalálta, hogy közösséget szervez a saját korosztályának. Neki is látott, összehívta a gyerekeket. Persze nem mindig ő vezeti, hanem körbeadogatják a vezetést, de azért egy kicsit ő tartja össze az egészet. Szerintem örülni kell, ha a fiatalokban van arra igény, hogy összegyűljenek, akár felnőtt vezető nélkül is.

– Mindig is nagycsaládot szerettetek volna?

– Tudatosan nem terveztük, hanem inkább ebben is az a hozzáállás mutatkozott meg, hogy megpróbálok helytállni ott, ahova kerülök. Van két lányunk, és a három fiunk. Mi valószínűleg egy kicsit a kevésbé aggódós típushoz tartozunk, így egy kicsit könnyebb volt sok gyereket vállalni, mint az aggódósnak, aki a gyerekét ki se meri engedni a szobából és az összes gyereken mindig rajta kell tartania a szemét.

Ha nem is tudatosan neveljük bele a gyerekeinkbe, de úgy érzem, megvan bennük ez a vágy, hogy nekik is több gyerekük legyen, aztán persze meglátjuk, hogy egyeztetik ezt össze az életükkel. Nyilván nyolc év alatt megszoktam, de most az öt tűnik az ideális számnak. Valahogy például rááll a szemem, hogy ha megyünk kirándulni, akkor megvan-e mindenki és ha jön egy vendég gyerek, akkor össze vagyok zavarodva és meg kell állnom számolni.

– Szerinted mi a jó család ismertető jele?

– Ez talán közhelyesen hangzik, de az hogy szeretik egymást. Borival is beszélgettünk, gondolkoztunk, arról, hogy mi a fontos kettőnk között. Az, hogy nem vitatkozunk, vagy hogy egyetértünk alapvető dolgokban? Arra jutottunk, hogy egyáltalán nem ezek a fontosak. Tehát nyugodtan vitatkozhatunk, nyugodtan veszekedhetünk, rosszabb lenne, ha nem vitatkoznánk. Nem vagyok benne biztos például, hogy minden alapvető dologban teljesen egyetértünk, hogy mindenről ugyanaz a véleményünk. De ha megvan ez a szeretet-kapcsolat, akkor igazából mindegy a többi már. Ezért gondolom azt, hogy a nézeteltérések ellenére a szüleimmel is jó a kapcsolatom. Úgy gondolom, hogy ez az egész családra és a gyerekekkel való kapcsolatra is igaz. A munkám és a feladataim miatt elég sokszor nem vagyok otthon esténként, de nem érzem úgy, hogy a gyerekeim nélkül élnék, vagy ők az apjuk nélkül nevelkednének. Ahhoz, hogy a szeretet valóban élő legyen, nem kell mindenben egyetérteni, vagy minden percet együtt tölteni. Szinte közvetlenül azután, hogy Borival összeházasodtunk, négy évre elutaztam külföldre tanulni. Persze a négy év alatt hazajártam és gyerekeink is születtek. Mind a ketten úgy éreztük, hogy ez idő alatt nem eltávolodtunk egymástól, ha nem megerősödtünk, megerősödött a kapcsoltunk. Tehát nem csak arról ismerszik meg a jó család, jó párkapcsolat és általában egy jó emberi kapcsolat, hogy folyton egymáson csüngnek, minden percet együtt töltenek.

Ezenkívül egy családban fontos a vidámság is például. Nincs annál gyötrelmesebb, mint fél hétkor három fiút felkelteni az ágyból. Ha például bohóckodva, fütyörészve vagy énekelve megyek be, akkor nekik is jobban kezdődik a napjuk.

Fontos szerintem, hogy példát mutassunk, ne oktassunk, hogy megértsük egymást, hogy kommunikáljunk egymással. Ez igaz a párunkkal és a gyerekeinkkel való kapcsolatra is. Főleg ahogy egyre nagyobbak, egyre fontosabb, hogy leüljünk és beszélgessünk velük, mint egyenlő partnerekkel.

– Elég sok elfoglaltságod van: a Háló Közösségi Központ vezetője vagy és emellett több kórusban is énekelsz. Hogy tudod összeegyezetni mindezt a családos léttel?

– Nehezen. De számomra mindig is, amikor még nem volt családom, az egyik legnagyobb kihívást az időbeosztás jelentette. Ha azt kérdezné valaki, hogy mi a legnagyobb kihívás az életemben, azt mondanám, hogy hogyan rendezzem be a dolgaimat úgy, hogy minden feladatom beleférjen a nap 24 órájába. Nehéz, hogy jusson idő a családra, a munkára, magamra. Fontos, hogy magamra is jusson idő.

Valószínűleg itt kellett volna kezdeni a felsorolást, hogy mitől jó egy család: attól, hogy

normális, kiegyensúlyozott emberek vannak benne. Ha valaki belerokkan az életbe, akkor nehéz lesz egészséges családot alapítania, vagy működtetnie. Nem hatalmas önmegvalósító dolgokra gondolok, de például az fontos, hogy legalább annyira jusson illetve szakítson időt az ember, hogy például elolvasson egy könyvet, vagy leírjon egy gondolatot, ami számára fontos, attól függ, ki honnan szerzi az energiáját.

– Hogy megy az együttműködés a feleségeddel, Borival?

– Nagy változás volt, amikor a feleségemnek 17 év otthon töltött idő után vissza kellett mennie dolgozni, mert a legkisebb fiam nyolcéves lett. Nyilván az ő életében volt a legnagyobb változás és neki volt a legnehezebb, de vele együtt persze nekünk is sok minden megváltozott ezzel az életünkben. Előtte, ha hazajöttek a gyerekek az iskolából, azonnal elmondhatták, hogy mi minden történt velük aznap, ki lehetett mondani azokat a dolgokat, amik bennük voltak. Most viszont nincs otthon senki, aki azonnal meghallgathatná őket. Vagy hozzá kell szokniuk, hogy hosszabb ideig kell tárolni magukban ezeket, vagy más utakat, módokat kell találniuk a megosztásra. Persze olyan változások is vannak, hogy most már nem egyértelmű, hogy mindig be van fűtve a házban, mindig van ebéd, mindig van otthon kenyér és hasonlók. Számomra is sok minden megváltozott azzal, hogy a Bori visszament dolgozni. Elég sokat dolgozom esténként a Hálóban, emellett a zenélés is esti elfoglaltság általában. Ezért mióta visszament dolgozni, megpróbáltam elérni, hogy reggelente otthon tudjak maradni, ameddig csak lehet és előkészítsem a napot a többieknek. Bevezettük a gyerekekkel, hogy egy lapra felírom a feladatokat, amikben a segítségüket kérem, és otthagyom az asztalon. Ez négy gyerekre lebontva három-négy pici feladat. Ha este nem is találkozom velük, akkor másnap reggel vissza szoktam jelezni nekik, hogy igen látom, hogy megcsináltátok, vagy nem. Lehet persze, hogy ezt korábban is lehetett volna kezdeni, de most szorított rá az élet. Végül is Bori házimunkájának a kiesését most a gyerekek is igyekeznek pótolni egy kicsit, talán többet, mint előtte.

– Visszatérhetnénk a hit szerepére az életedben, a családban?

– Számomra az Isten-kapcsolat eléggé magától értetődő. A Hozzá való odalépést nem érzem nehéz feladatnak. Lehet, hogy ez összekapcsolható a zenészségemmel is. Mikor elkezdek énekelni, úgy érzem magamat, abban a pillanatban egy másik világba kerülök. Egy olyan világnak leszek a részese, amit nem lehet elmondani szavakkal, mert leírhatatlan. Ilyen érzés az Istennel való kapcsolat is. Valahogy egyszerre leírhatatlan és mégis magától értetődő. Alapvetően fontos számomra, hogy próbáljunk meg ne a felületen maradni, próbáljunk meg mélyen beszélgetni, vagy odafigyelni egymásra. Katolikus munkahelyen dolgozom, így ez a kommunikáció, illetve annak mélysége nyilván a Szentírással van valamilyen kapcsolatban. Otthon fontos, hogy a gyerekeimmel a lehető legtöbbször üljünk le és beszélgessünk. Beszéljük meg, mi van velük, mi a gondjuk, vagy csak úgy beszélgessünk. Például az egyik fiammal a számítógépes játékozás egy problémás kérdés. Az a szabály, hogy félórát számítógépezhet egy nap. A kortársait nézve ez elég szigorú szabálynak tűnik. A félórás keret betartását nehezen tudjuk ellenőrizni, mivel általában Bori se és én se vagyok otthon délután. De egy hosszabb, őszinte beszélgetéssel sikerült oda eljutni, hogy ne mondja azt, hogy félórát gépezett, ha annál többet gépezett, ha nem vállalja. Az őszinteség fontosabb, mint az, hogy valamilyen gondolatok miatt megpróbálja jó színben feltüntetni ma gát. Ez csak egy példa volt arra, hogy beszéljük meg a dolgokat, hogy őszinték legyünk egymáshoz, hogy figyeljünk egymásra, ne a felületen mozogjunk. A hitet, az ebből fakadó értékeket, értékrendet úgy próbáljuk meg átadni, hogy az életük természetes belső része legyen. Ezt szerintem beszélgetésekkel és a saját életünk példájával szeretnénk segíteni.

– Van példaképed?

– Több is van, illetve többféle. Kamasz koromban volt egy idősebb férfi barátom, akivel sokat beszélgettünk és sok mindent megtanultam tőle és akire sok szempontból felnézek. Annak ellenére, hogy sok mindent nem úgy csinálnék az életben, mint ahogy ő, tehát nem követem teljesen, vagy nem másolom le.

De mondhatnám azt is, hogy a gyerekeim is a példaképeim. Látom, hogy sok mindent jobban csinálnak, mint én és sok mindenben tanulok tőlük. Nem feltétlen csak azért, mert jobban csinálják, hanem mert tükröt tartanak elém. Például sokszor mondta a feleségem, hogy nem fogalmazom meg a kéréseimet és a vágyaimat és hogy ez milyen rossz. Ezelőtt mindig értetlenül álltam, hogy miért rossz, vagy miért kéne egyáltalán megfogalmazni. Az egyik kisfiam ezt a tulajdonságot örökölte tőlem és most már érzem, hogy miért nehéz ez. Ő soha nem kér semmit. Például, ha ülünk az ebédnél és megkérdezem, hogy ki kér egy pohár vizet, akkor nyilvánvaló, hogy az összes többi gyerek kér vizet, mert semmi kedve felállni, kivéve őt, aki feláll, kimászik és tölt magának vizet és ez néha annyira idegesítő tud lenni. Ezért mondom azt, hogy sokat tanulok tőlük, tőle, mert egyszer, amikor rajta mérgelődtem, eszembe jutott, hogy ja, én is ilyen vagyok, ezt tőlem örökölte.

– 2011 a Család éve. Mit vársz ettől az évtől?

– Társadalmi szintű probléma, hogy 12 éven keresztül járunk iskolába, és utána még jön az egyetem. A 12. év végére megtanulunk deriválni és egy csomó mindent, de azt nem tanuljuk meg, hogy egy vitát, hogy lehet úgy végigvezetni, hogy abból mind a két ember jól jöjjön ki, vagy hogy úgy kommunikáljunk, hogy közben valóban figyelünk a másikra, a problémáira, a másik személyre. Szerintem valahol ez a problémája a mai családoknak; a házasságok kezdetén sokszor sokaknak a családról túl idealisztikus elképzelése van. Az emberek zöme úgy jön ki a saját családjából, hogy né hány dolgot kritikusan szemlél belőle, és azt várja, azt akarja, hogy az övé olyan legyen, mint a legutóbb látott hollywoodi filmen és persze csalódnia kell. Az ebből származó, illetve a kapcsolatokból alapvetően, természetszerűleg benne rejlő konfliktusokkal pedig nem nagyon tud mit kezdeni, nem tanulta meg megoldani, vagy kezelni őket. Ha ezt már társadalmi szinten nem sikerül megoldani, akkor legalább egyházi szinten jó lenne. Fontos lenne, hogy a családokról ne úgy beszélgessünk, hogy minél több gyerek van, annál jobb, hanem beszélgessünk azokról a dolgokról, amik nehezek, amik fontosak az életben. Ilyen irányú próbálkozások, kezdeményezések vannak, de több kellene és hatékonyabb. Itt is az őszinteség, az előrelátás, a fiataloknak az életbe való bevezetése, a valódi élet megmutatása lenne a fontos.

Zupán Veronika