JEL újság

A vers aranyfedezete a megélt élet

Lonkay Márta2021.02.23

Fazekas István Váci Mihály- és Jókai-díjas költő, író, műfordító, drámaíró, a Stádium folyóirat főszerkesztője. A jogi egyetem elvégzése után dolgozott ügyészként, ügyvédként, jogtanácsosként, majd teológus diplomát szerzett és az ószövetségi tudományokból is doktorált. Jelenleg a komáromi Selye János Egyetem Református Teológiai Karának adjunktusa, a héber, görög és latin nyelv tanára. 2020. szeptember 21-én a Széchenyi-örökség Okmányával tüntették ki, a Széchenyi István Történelmi Vándorszínház igazgatója. Az Adventista Teológiai Főiskolán óraadóként a vallástudományt tanítja.

 

– Kortársai szerint legendásan sokat dolgozik. Az élő szerzők közül mostanában Önnek van a legtöbb játszott darabja színpadon. Visszaidézve gyermekkorát, mi az első emléke a munkáról?

Apám szakadó hóesésben vágja a fát, én pedig a szétrepülő hasábokat egy vesszőkosárba rakom, s botladozom velük lefelé a pincébe. Még óvodás vagyok. Egyszer csak a hideg szél görcsbe merevíti az egyik ujjamat, ám a kosarat nem eresztem el. Apám odalép hozzám, átfagyott kezemet hatalmas tenyerébe rejti, egy kis meleget lehel rá, aztán dolgozunk tovább, míg kész nincs a munka.

– Szülőföld című versében ezt olvashatjuk: „A gondból nőtt konokság él bennem tovább,/ daccal kimondani bajunk igazát…” Ennyi idő távlatából hogyan látja, a küzdelmek mennyire voltak meghatározói a költészetének?

Nagy általánosságban igaz csak az, hogy a fegyverek közt hallgatnak a múzsák. Költőink színe-java a fegyverropogásban éppúgy írni volt képes, mintha a legnagyobb csendben és nyugalomban meditálhatna. A küzdelmek többnyire aktivizálják az értelmet. A mélységek megtapasztalásai, a veszteségek engem mindig is inspiráltak az alkotásra. Kétségtelenül igaz a tétel: poeta non fit, sed nascitur; ugyanakkor igaz az is, amit úgy szoktam mondani: a vers aranyfedezete csak a megélt élet lehet. Persze ez utóbbi nem az élvezetek hajhászását, nem a hedonizmust jelenti, hanem belső életünkben is a kozmikus rendet óhajtó intenzitást: a lét és a léttel való azonosságunk komolyan vételét. A mélység megtapasztalása engem nemcsak alkotásokra ösztökélt, hanem a Teremtő Istenhez is közelebb vitt. Paul Tillich, a 20. század egyik legnagyobb teológusa mondja, hogy az ember a legvégzetesebb válságaiban nemcsak fölfelé tud kiáltani, hanem lefelé tekintve elérheti azt a határhelyzetet, ahol elfogy minden lehetősége, mentsége, és ebben az állapotban – ott, a lét és nemlét közös szakadékában – megérezheti Isten megmentő kegyelmét. Az emberben ilyenformán a mélység dimenziója – mint vallásosságának kinyíló tere – azt jelenti, hogy az ember szenvedélyesen keresi és utánakérdez élete értelmének és nyitott a válaszra még akkor is, ha az esetleg világomlásszerűen megrendíti. Azt mondhatom tehát, hogy a küzdelmek mindig is lüktető meghatározói voltak műveimnek, miként az isteni gondviselés felismerésének eszméltető, láng-leheletű pillanatai is.

Írásaiban gyakran megjelenik az elmúlás gondolata. Miért foglalkoztatja ennyire ez a gondolatkör?

Talán azért, mert már gyermekként észrevettem, hogy különös félelemmel féljük a halált, de mégis még a hitetlenek lelkét is átjárja sokszor a reménykedés örökzöld illata, hogy a halál egy új, szebb életnek a kapuja. Amikor dédanyám meghalt, s nagyanyám csöndesen föléje hajolt, hogy lecsukja hirtelen megüvegesedett szemeit, akkor sajgott föl bennem először az a gondolat, hogy az élet nem hullhat csak úgy bele a fekete űrbe, a mindent elnyelő ürességbe, a teremtő indulatot erőtlen árnyékká formáló időtlen semmiségbe. Ami volt, véglegesen nem tűnhet el, s ha egy énekkel a letűnt lét felidézhető, akkor – ha van teremtés – egy teremtő mozdulattal föl is támasztható. Aki meghal, részévé válik az életet adó anyagnak, az éltető anyaföldnek. Ám az anyag önmagától sohasem állhat össze eleven életté: a sarjadáshoz Isten ujjának az érintése is kell. S ha ez így van – márpedig így van, mert az ember a szervetlen anyagból életet sohasem fakaszthat –, akkor a halál az életnek nem evidens következménye. Valahogy mindig is azt éreztem, hogy egy-egy kedves halottunk elsiratása az Éden elsiratása is. Már a görög tragédiákban is ott van az a felismerés, hogy az ember az eredendő bűntől (mely lényegében a hübrisszel azonos) önerőből nem szabadulhat, csakis isteni megváltás által. Az emberiség történelmének legnagyobb drámája Jézus kereszthalála, melynek új-világformáló katarzisát kizárólag csak az élheti át, aki a feltámadott Krisztussal találkozott.

– Ezt a nagy drámát a megzsarolt bíró aspektusából megírta a Pilátus éjszakája című színdarabjában, 2017-ben, amit később, az Európai Kultúra Napján, Rómában is bemutattak. Hogyan került az Örök Városba ez az előadás? 

Tulajdonképpen nagyon egyszerűen. Az ősbemutatóról televíziós felvétel készült, ezt látta Puskás István, a Római Magyar Akadémia igazgatója, s amikor olaszra is lefordították, műsorra tűzte a darabot. Claudia Procula szerepében Gregor Bernadett és Pilátus alakjában Jánosi Dávid magunk-megismerésű, felzaklatóan szép, mégis realista játéka eddig mindenütt hatalmas sikert aratott.

– Rómában, az olasz közönség is részt vett a bemutatón?

Igen, a közönség fele olasz volt. Az előadást a Vatikán képviselői mellett, Carla Romanelli színművésznő is megtekintette. Ők az olasz nyelvű szövegkönyv segítségével tudták követni a cselekményt. Egyébként, Dörner György, az Újszínház igazgatója is mondott néhány szót olaszul, valamint az Amerikai Egyesült Államokban élő Barna Teréz esszé- és újságíró, a kanadai Égards konzervatív folyóirat munkatársa is olaszul méltatta a darabot. Petrőczi Éva költőnőnek az olasz közönséghez írt levele is felolvasásra került.

– Ezen darabja kapcsán egyszer úgy nyilatkozott, hogy: „Aki megretten az igazságtól, mindig a végletek kovakövét szikráztatja össze.” Ezalatt mit értett pontosan?

Gerhard Kroll talált olyan Pilátusra utaló adatot, amiből arra következtethetünk, hogy Pilátus az „amicus caesaris” (a császár barátja) címet nem Tiberius császártól kapta, hanem az őt helyettesítő Saeianustól, a császári testőrség parancsnokától. Saeianus összeesküvést szőtt a császár ellen, elfogták és kivégezték. A Nagytanács tagjai Jézus perében megzsarolták Pilátust, mondván: „ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja.” A római helytartó, aki egyébként talpig férfi, elgyávul, s ez az elgyávulás lesz a dráma gyújtópontja. Ha nem félne, ha lenne elég bátorsága az igazsághoz, a Nagytanács tehetetlen lenne. De fél. Félelmének oka nem lehet más, mint az, hogy a zsidó vezetők nyilvánvalóan tudták, hogy a császárellenes összeesküvésben való részvétel miatt kivégzett Saeianustól származik Pilátus címe, mely most veszélybe sodorhatja őt. Mivel Pilátus igazságszerető, végső kétségbeesésében hazaviszi a dilemmát az asszonynak. Ekkor kezdődik igazi drámája, ebbe enged betekinteni a Szentírásnak ez a mondata: „Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem álmomban miatta” (Mt 27,19). Pilátus feleségének üzenete három dologról is árulkodik: elsősorban, beszéltek Jézus ügyéről; másodsorban, ha beszéltek, s az asszony a bírói székben ülő Pilátusnak is üzenni mer, akkor a viszonyuk nagyon bensőséges; harmadrészt pedig, ha az asszony le akarja beszélni az ártatlan elítéléséről, akkor abban egyeztek meg, hogy Jézust meg kell ölni. Tehát Pilátus egy politikai zsarolás miatt abba a kényszerű helyzetbe került, ha nem hoz a lelkiismeretével ellentétes döntést, akkor az életét teszi kockára. Ölni vagy nem ölni? – ez a pilátusi kérdés. Megölni az igazat, s ezáltal menteni az irhát, vagy igaznak lenni, s meghalni az igazságért.

– A Pilátus éjszakájában a bíró szemszögéből, A megvádoltban pedig, mely Béres József meghurcoltatását tárja elénk, a hamisan megvádolt ember oldaláról mutatja be, hogy milyen is az a büntetőeljárás, amelyikbe a politika beavatkozik. Témájuk ugyan jogi, mégis komoly teológiai kérdések is a felszínre kerülnek.

Az Ószövetség egészét jellemzi az a fajta látásmód, miszerint a szentség mibenlétének megértésében maguk a törvények segítik az embert. Ezért, aki a törvényt figyelmen kívül hagyja, magáról a szentségről feledkezik meg. Az állam eredendően azért jön létre, hogy az oltalmat biztosítsa. Ennek az oltalomnak a legfontosabb eszközei az eljárási törvények. Az igazság felől csak akkor lehetünk bizonyosak, ha annak a jogainkat oltalmazó törvény az őrangyala. Aki tehát az eljárási szabályokat áthágja, azt nem érdekli az igazság, s végső soron a szeretet törvénye ellen is vétkezik. Hadd jegyezzem itt meg: a Zrínyi Ilona című monodrámám (Brunner Márta nagyszerű előadásában) az elvtelen vádalku kérdését vizsgálja. A jog, a teológia és az irodalom szorosan összefügg, hiszen mindhárom alapvetően az igazság forrását vizsgálja.

Színpadra írta Herczeg Ferencnek, három alkalommal is Nobel-díjra jelölt kisregényét, Az élet kapuját, melyet az elmúlt évben hatalmas sikerrel mutattak be Nagy Viktor rendezésében. Jelenleg min dolgozik?

Néhány hónappal ezelőtt Dörner György arra kért, hogy írjam színpadra Szabó Dezsőnek a Feltámadás Makucskán című elbeszélését. Ennek végzem az utolsó simításait. De már fortyog bennem a következő darabom nagy konfliktusa, amelyik Báthory Erzsébetről fog szólni. Az élet kapuja után írtam meg Százhalombatta művészetbarát polgármesterének, Vezér Mihálynak a felkérésére a Nagy idők városa című darabomat, melynek premierje a járványügyi helyzet miatt maradt el. Hasonló sorsra jutott a hortobágyi internáltakról szóló darabom is, az Ámokfutó idők, igaz ez legalább felolvasó színház keretében bemutatásra került Koncz Gábor és Gregor Bernadett előadásában.

– Nagycsaládban él, feleségével öt gyermeket nevel. A versírás, a drámaírás, a színházvezetés és a műfordítás mellett tanít is. Milyen a hivatáson túli élete?

A tanítás mindig is közel állt hozzám, hiszen a szüleim is tanítottak. Boldog vagyok, hogy olyan tanárokkal találkozhattam a teológián, mint Cs. Molnár János, Karasszon István, Bándy György, Bernhard Kaiser, Somogyi Alfréd, Lévai Attila, Pólya Kata, Kocsev Miklós vagy Görözdi Zsolt. Ami a magánéletet illeti, mindig is nagycsalád vett körül. Gyermekkoromban gyakran előfordult, hogy egy-egy vasárnap délután szabolcsi dédapám portáján harmincan–negyvenen is összegyűltünk. Általában a magyar történelem, a családunk története volt a téma, de beszélgetéseinket mindig Isten igéje lobogtatta. Az utóbbi tizenöt évben nagyon sok megpróbáltatáson mentem keresztül, de minden nehézség csak arra volt jó, hogy könnyebben ismerjem fel az életemben Isten gondviselő kegyelmét. Csodálatos ajándék a családom, amit ezáltal kaptam. Feleségem, Adél, a munka mellett tanul is, jelenleg harmadéves teológus hallgató. Anna lányom negyedéves, Lilike pedig elsőéves joghallgató a Pázmányon, Lotti ötödikes, Bella és Gazsi még óvodások.

Alkotásai, gondolatai és tettei, egy békéjét megtaláló, szeretetben élő ember életét mutatták be számunkra. Mi az, amit még célul tűzött ki magának a továbbiakra?

Elsődlegesen is az, hogy sem a gyermekeimet, sem pedig a tanítványaimat soha, semmivel ne ingereljem, hanem neveljem őket az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel. Hálás vagyok Istennek mindenért, s nincs más valódi célom ebben a földi életben, csak az, hogy minden munkámmal Őt szolgáljam!

Lonkay Márta

 

Fazekas István versei

 

ÖRÖKSÉG

Csak a jó szó a fegyverem.
Dédapám bízta rám.
„Csak jó szóval – okított -,
bár indulatod pogány.

De amit kimondasz, legyen
rendteremtő ige,
mintha általad Isten szólt
volna valamibe.”

Csak a jó szó a fegyverem.
Dédapám hagyta rám.
Ahogyan ő beszélt!
Bár ma is hallanám!

 


HALÁLBA MENET

Bánatok útvesztője,
véreim temetője,
itt járok körbe-körbe:
a halálhoz szegődve.

Halálba úgy kell menni,
ott igazabbá lenni,
Istenhez magasodni,
Istenhez magasodni.

 


ESTI BÖLCSELKEDÉS

A magyar sors útvesztőit
Ariadné sem bírná cérnával.

 

 

ADVENTI ÜZENET

                 A Bérest alakító Koncz Gábornak

az Úristen engem nagyon szeret
hiszen rak rám hatalmas terheket
a nap hevéből kitépett lángból
szívemre szikrát szór biztatásul
ha roskadnék mert idegem roppan
fölemel engem a borzalomban
ha csontom csörög fogam csikordul
látni enged a koporsókon túl
ha forró szurokba raknak éppen
akkor is ott vagyok két kezében
tündöklőn őriz és meg se rebben
bár inam szakad a rettenetben
vesztemet akarják nem veszejt el
megáldott a legszebb szerelemmel
és jöhet ellenem száz Heródes
megtöretett testem igaz szó lesz

 


VERSSOROK KARANTÉN IDEJÉN

Minden alkuban ott van
a sátán parolája,
s míg azt hiszed,
félelmed ellohad,
csikó-szíved istállója
már rég lángot kapott.
Ha az leomlik, üszkössé
lesz benned a múlt,
vérrel elkevert hamuvá
válik a jelen,
a jövődet meg
messziről kolompoló
rekviemnek hallod.

Jól vigyázz hát,
mert minden alkuban
ott van a sátán
parolája!
A sátáné,
ki az egek árnyékában
kötött szövetséget
a férgekkel,
hogy korgó gyomrukat
egyszer még jóllakatja
veled is.

 

 

 

2021-02-23

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Huszonnégy láb

Egyszer csak Jézus fölállt a vacsoraasztaltól. A közelben ülők csodálkozva követték tekintetükkel. Amikor már-már azt hitték, végre kezdik megérteni, hogy a mester mit miért tesz, akkor mindig valami váratlannal lepte meg őket

Különös halászat

A víz úgy ringatta őket, mint anya az álmos gyermekét. Az ég lámpásai hunyorgó fényükkel beragyogták a csöndesen szundikáló, tükörsima tavat, amit ők csak Nagy Víznek neveztek maguk között. Ha lemegy a nap, kimegyünk a Nagy Vízre, szokták mondani egymásnak.

Legendák nyomában

Országjárásunkat most az Aranyosszék két patinás településén tett múltidéző és jövőt remélő vizitációval folytatjuk. Az Erdélyi-középhegység keleti részén elterülő Torockói-hegységben, a Székelykő és az Ordaskő sziklavonulatának szűk völgyében.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!