A világ ádventje
Mindig elcsodálkozom azon, hogy hogyan lehet nem hinni Istenben, nem hinni a végső Jóban, hogyan lehet hit nélkül élni. Hogyan lehet napi feladatainkat anélkül végezni, hogy ne remélnénk, hogy a szeretet győz, és a végén nem a halál lesz az utolsó szó az életünkben, hanem diadalmaskodik az igazság, és hogy egyszer minden jóra fordul.
Pedig nekem is sok olyan rokonom, barátom, ismerősöm van, aki így él, sőt ilyen a társadalom nagyobbik része is, amit a keresztény ember János evangélista után a világnak nevez, mely nem fogadja be, hanem elutasítja a Világosságot. Sőt nemcsak, hogy éli a világ a hétköznapjait, hanem a legtöbben evangéliumi „jóakaratú emberként” áldozatokat hoznak szeretteikért, családjukért, végzik a munkájukat becsületesen, készülnek a szeretet ünnepére úgy, hogy tulajdonképpen nem ismerik a Szeretetet.
Mégis, mi köt össze minket azokkal, akiktől tulajdonképpen egy világ választ el? Karácsony éjszakájának mennyei szózata, mely az emberi szív egyetemességét, minden ember, jóra, a végső jóra való, legmélyebb belső vágyát kifejező, az Istennel és az egymással való közösséget teremtő fohászban hangzik fel: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek!” (Lk 2,14). Abban vagyunk tehát egyek, hogy akár megvalljuk tudatosan, akár nem, mindnyájan Istenhez tartozunk, az ő gyermekei vagyunk, így nélküle nincs értelme semminek, nélküle csak a reménytelenség, az istentelenség és embertelenség, a tagadás, a semmi van, ami nem más, mint maga a pokol.
Csodálatos az Isten szeretete irántunk, hogy mekkora türelemmel irányítgat, édesget magához minket úgy, hogy mindvégig tiszteletben tartja a tőle kapott szabadságunkat. Ezt a jóságot emberi ésszel sem megérteni, sem pedig megvalósítani nem tudjuk. Ezért tanít minket Jézus így, hogy „senki sem jó, csak az Isten” (Lk 18,19). Jók ugyan nem tudunk lenni, de jót tenni tudunk, emberi képességeinkkel tudjuk őt utánozni, mert a jó lelkiismeretünk szerinti cselekvéseink, a szívünkből fakadó szavaink, tetteink ebből az Istennel elválaszthatatlanul egybekapcsolódó mélységből fakadnak. Ugyan egy világ választja el a hívőket a nem hívőktől, de mégis egyek vagyunk. Hívő és nem hívő ugyanúgy Isten gyermeke, telve a tőle kapott kegyelmekkel, lehetőségekkel. Ez a közös alap, amely hidat jelent minden ember között, a szív és a szeretet hídját. Mert lehet hit nélkül is jót tenni, napi kötelességeinknek jórészt eleget tenni, ebben nem különbözünk egymástól.
Mit is mondhatnánk tehát nem hívő felebarátainknak? Miért jó nekünk hinnünk Istenben? A tények ugyanis azt mutatják, hogy lehet hit nélkül is élni, ez is működik. Mi mégis a különbség? A sziklára épített ház példabeszéde segít nekünk, hogy megerősödjön bennünk a tudatosság, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy hiszünk-e az egyház hitével, vagy sem. Mert, ha eddig még nem jött volna, fog jönni az ár, fog süvíteni a szél, és nekizúdul életünk házának, mely, ha nem az egyház sziklalapjára épült, akkor bizony összedől, és maga alá temet minket és velünk együtt a ránk bízottakat, maga alá temeti álmainkat, emberi véges és csalfa elképzeléseinket. Sok szent beszélt, írt a lélek sötét éjszakájáról, melyben csak a hit maradt számukra. Nekünk is készülnünk kell erre, méghozzá tudatosan, mert majd ebben az állapotban dől el a sorsunk, ebben nyilvánul majd meg szabad választásunk, ebben derül majd ki a hűségünk. De ha nem ismerjük Istent, hogyan lehetnénk hűek hozzá? Hogyan akarnánk őt választani? A hit nélküli élet nem vezet sehova, vagyis a semmibe vezet, céltalan és reménytelen. Lehet így élni, csak nincs értelme. Pontosabban, csak azért van értelme, mert Isten a rosszból is jót hoz ki számunkra. Csak azért van mégis értelme az Isten nélkül berendezett világban élnie, mert valójában ilyen a földön nem létezik, s így mégis adódik arra minden embernek lehetősége, hogy az egyetlen forrást, melyből minden szeretet és értelem fakad, megtalálja. De nekünk, hívőknek is bizony néha jól jöhet egy-egy ilyen kisebb-nagyobb összeomlás, csalódás, amely a mi Isten nélküli alapra, saját önzésünkre épített viskóink összedőléséből fakad, mert újra lehet építkeznünk, megújulhatunk hitben és szeretetben, visszatérhetünk, megtérhetünk. Ebben is a szerető Isten gondviselő jósága áll, csak vegyük észre!
S ha így tekintünk a világra, a környezetünkben élő, jóakaratú emberekre, a vágykeresztényekre, akkor nekünk nem megbotránkozni, elszigetelődni, elhatárolódni kell tőlük – bár most valóban egy világ választ el minket –, hanem Isten művének hatékony szolgájaként tanúságot tenni arról, akibe reményünket vetjük. Akiben a mindenek felett bízunk, aki után vágyakozunk, a szeretetről, az élő Istenről, Jézus Krisztusról. Az ő megtestesülésének ünnepére készül az egész világ úgy, hogy nem tudatosul, nem gyökeredzik meg bennük a hit. A mi evangelizációnk tehát elsősorban tanúságtétel, a Szentlélek pedig teljessé teszi a jót azokban, akik befogadják a megtestesült Igét, így Istentől újjászületnek és valóban Isten gyermekei lesznek (vö. Jn 1,12–23).
Csorba Gábor
a KÉSZ társelnöke