JEL újság

A világ egy hatalmas játszótér

Balázs Zsuzsa2024.01.21

Ami elsőre eszembe jut róla, hogy bátor, nyitott, „vagány kalandor”. Ha jobban végiggondolom személyiségét, akkor még hozzáteszem, nagy a lelke, belefér az egész világ. Írásai, festményei „kislányosan” őszinték, kíváncsiak és mesélők. Ez adja különleges varázsát egyéniségének. Beszélgetőtársam: Molnár Regina blogger és festőművész.

– Az új év elején mit kívánjak 2024-re? Mire lenne szüksége?

– Remek kérdés, ezt sokszor meg szoktam kérdezni magamtól én is. Ahogy szállnak felettem az évek, egyre inkább azt érzem, hogy az egészség az alapja mindennek, hiszen ép testben ép lélek, hogy ezzel a közhellyel éljek, de valójában azt gondolom, hogy ez nagyon is megállja a helyét, hiszen ha testileg rendben vagyunk, sokkal kevesebbet aggódunk. De ugyanez fordítva is igaz, mert a mentális jóllét alapja a testinek is.

– Miért pont ezt kéri?

– Sok tervem van még a jövőt illetően, ezért fontos, hogy kívül-belül rendben legyek. Persze vannak az én életemben is nehezebb időszakok, amikor elhagyom magam vagy rosszabbul mennek a dolgok, de minden völgyből képes vagyok feljutni a magaslatra is kellő elszántsággal és kitartással. Ebben sokat segít a hitem, az a fajta mély kapcsolódás, ami által érzem, minden rendben lesz, a Gondviselés csak annyi terhet ró rám, amennyit elbírok, és a nehézségek által mind többet tanulok magamról, a világ működéséről. Ezért tulajdonképpen szükséges, hogy néha lenézzünk a gödör aljára is, mert a fejlődés gyökerét ott találhatjuk.

– Alig pár hete tért haza Paraguayból. Ez volt a legmesszebbi úti célja?

– Évekkel ezelőtt jártam már kétszer Indiában, illetve New Yorkban, de úgy látszik, az élet egyre távolabbi úti célokat hoz elém lehetőségként, ezzel Paraguay a jelenlegi legtávolabbi hely, ahol jártam. De kíváncsi lélekként vannak még messzebbi tájak is, melyeket szívesen bejárnék, ilyen például az indonéz szigetvilág.

– Paraguayból milyen benyomásokkal jött haza? Jöhet a jó és rossz is.

– Dél-Amerikáról csodálatos dolgokat olvastam, rengeteg fotót láttam, így arra voltam felkészülve, hogy nagyon más, mint ami itthon van. Természetesen ez egyrészt a szubtrópusi klímájából adódik, másrészt az ottani szokások miatt. Hirtelen jött ez az utazás, egy héttel indulás előtt tudtam meg, hogy utazom, de volt még egy kis időm felkészülni rá, ezért az interneten kutakodva néztem utána, hogy mégis milyen helyre megyek. Paraguay azon országok egyike, amelyről nagyon kevés információ van, így azzal a gondolattal szívemben vágtam neki az útnak, hogy meghagyom az országnak, hogy megmutassa magát nekem.

Nem szokványos módon utazom, hiszen eddig mindenhová egyetlen hátizsákkal indultam útnak és nem elsősorban a turistalátványosságokat hajszolom, hanem sokkal inkább szeretem felfedezni a helyi szokásokat, igyekszem kapcsolódni az emberekkel és az ottani természettel. Azt vallom, hogy így lehet leginkább megismerni egy adott kultúrát, kicsit belesimulva a mindennapjaikba. Ez most is így történt, lépten-nyomon váltottam pár szót a helyiekkel, megkóstoltam az ételeiket, és nyitott szemmel jártam mindenfelé. Azt tudni kell erről a helyről, hogy szinte nincs is látnivalója, ezért nem éppen turistakedvenc, nincs nagyon turizmusa. A helyiek azonban nagyon nyitottak, és bár elsőre nem tűnnek mosolygós embereknek, ha rájuk nézel vagy kérdezel valamit, azonnal mosolyra húzódik a szájuk, és a legnagyobb szeretettel segítenek mindenben. Még az utcán álldogáló rendőr is rám köszönt és megkérdezte, hogy vagyok. Ott jelenleg nyár van és ez sok esővel párosul, így én is kifogtam nagyobb záporokat, amikor hömpölyög a víz mindenfelé, de nagy élmény volt ez is számomra.

Ami igazán elvarázsolt, az a növény- és állatvilág. Nagy vágyam volt kolibrit látni, amit most megkaptam. Gyönyörű, finom kis izgága lények. A növényzet burjánzik, megszámlálhatatlan féle pálma, bromélia, citrusféle és színes virágok garmadája teszi varázslatossá a vidéket. Szinte mindenhol rengeteg mangófa van, amiről tonnaszám potyog a mézédes gyümölcs. Itt tudtam meg, hogy a mangónak is több fajtája van, és magam is találtam kétfélét. Az avokádó akkora, mint egy sárgadinnye és édeskés íze van.

A helyiek egyébként rengeteg húst esznek, mégis jó egészségnek örvendenek, az átlagéletkor kilencven körül van. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy szó szerint minden ember kezében ott van a két– háromliteres termosz és a hozzá tartozó pohárka a szívószállal, melybe teafüveket tesznek, és jeges vízzel öntik fel. Tererének hívják ezt az italt, és egész nap ezt issza minden korosztály, mindenhol. Ráadásul nem dohányoznak, az itthon népszerű cukros üdítőket, energiaitalokat, de még a kávét sem isszák nagyon.

A sok szépség mellett van azért árnyoldal is. Láttam nyomornegyedeket, ahol egyik napról a másikra tengették életüket az emberek, az utcán játszottak a gyerekek, és sokan a ház előtt üldögélve múlatták az időt. Mégis mosolyogva köszöntek ránk, minden egyéb szándék nélkül. A városban sok édesanya kéreget gyermekével az autók között, ami szívszorító látvány. A közlekedés némiképp káoszos, nagyon kell figyelni, hogy ne rohanjon belénk egy autós, hiszen ott a KRESZ-t nem igazán tartják be, és a motorosok sokszor életveszélyesen közlekednek.

Egy napra Brazíliába is átmentem, hogy láthassam a híres Iguazú-vízesést, ami életre szóló élmény volt. Ott megtapasztalja az ember a természet valódi erejét, ahogy hangos robajjal rohan a víztömeg a szakadékba. Paraguay különleges hely különleges emberekkel, ami mély nyomott hagyott bennem.

– Számolja hány országban járt és ott mennyi időt töltött?

– Néha felidézem, merre is jártam a világban, legutóbb huszonnégy országot számoltam össze, ami nem túl nagy szám, de több, mint amit valaha reméltem. Sosem gondoltam, hogy én egyszer útnak indulok, de életem spanyolországi első zarándokútja tíz évvel ezelőtt bekapcsolta bennem a világ megismerését vágyó felfedezőt, és azóta megyek, amikor csak tudok. Utazásaimra a hűtőmön sorakozó mágnesek emlékeztetnek.

– A felsoroltak alapján azt hinnénk, hogy korán kezdte a nagyvilágot bejárni. Bloggjából tudom, hogy harmincöt éves volt, amikor először ült repülőn, és addig nem igazán hagyta el a határt. Hogy is van ez?

– Mindig félénk lányka voltam, egyedül nem szívesen mozdultam ki itthonról, még boltba sem. Aztán egyszer olvastam egy könyvet az El Camino zarándoklatról, ami nagyon megérintett. Nyolc évig tartogattam szívemben az érzést, hogy végig fogom járni, míg végül tényleg elindultam. Ott kinyílt a világ számomra. Rájöttem, hogy képes vagyok egyedül is boldogulni, hogy amit a fejembe veszek, meg tudom csinálni, és hogy nincs mitől félnem, a világ egy hatalmas játszótér, csak mindig más helyszínen játszom. Zarándoklatom közben tapasztaltam meg, hogy valaki mindig velem van, fogja a kezem, vezet az úton. Onnantól ez a kapcsolódás, bizalom elkísér a mindennapokban is. Nagy lépés volt ez számomra, megváltozott az élethez és önmagamhoz való viszonyom.

– Egy-egy utazása komfortzóna-elhagyás és folytonos önismereti kaland?

– Pontosan így van. Nem szándékosan feszegetem a határaimat, utazásaim vágy alapján indulnak, s közben valahogy mégis mindegyik önismereti utazássá lesz. Az aktuális ország kultúrája sokat tanít nekem, hiszen más emberekkel, hozzáállással találkozom, amiből merítkezhetek, és rámutatnak arra is, hogy ki vagyok én jelenleg. Ezért is szeretek egyedül utazni, mert olyankor mélyebben megfigyelhetem, milyen hatással van rám a környezet. A komfortzónám elhagyása pedig már azzal elkezdődik, ahogy átlépem a küszöböt, hiszen mindig adódnak menetközben megoldandó feladatok, amiktől most már nem félek, mert tudom, a fejlődésemet szolgálják.

– Sokféle kultúrát megismert, beszélgetett emberekkel. Tudja mi a boldogság és a harmónia titka?

– Talán közhely, de azt tapasztalom, hogy a boldogság alapja, hogy önazonosak legyünk. Nem élhetünk mindig másoknak megfelelve, szükség van az önmagunkkal töltött minőségi időre és a csendre, ahol választ kaphatunk kérdéseinkre. Azt gondolom, ezek nélkül csak egy szürke rohanás az életünk. Fontos, hogy ne kifelé, hanem befelé éljünk, hiszen az önismeret sok kérdésre választ ad. Mindamellett a boldogság nem állandó dolog, napi szinten tenni kell azért, hogy meglegyen az a fajta harmónia, ami kiegyensúlyozottá és magabiztossá tesz minket. Számomra a boldogság az az állapot, amikor egységben vagyok és nem zökkent ki a környezetem hatása sem. Amikor bele tudok lazulni a mindennapok nehézségeibe is, mert tudom, úgyis megoldódik minden, nem szükséges stresszelnem rajta. A boldogság nem külsőségeken múlik, hanem sokkal inkább azon, milyen a viszonyunk önmagunkkal és a környezetünkkel. A jó hír, hogy a létezés tanulható, fejleszthető, a boldogság elérhető, de ehhez saját utunkat kell járnunk.

– Nemcsak ír, hanem fest is. Több kiállítása volt idehaza és szerte a nagyvilágban. Mit ad a festészet? Önkifejezést vagy egy újabb belső utazást?

– Rátapintott a lényegre, bár amikor festeni kezdtem, még nem tudtam, hogy miért hozta ezt az élet számomra. Egészen kicsi korom óta rajzolok, festek és írok is. Mindig azt mondtam, amikor megkérdezték, mit fogok csinálni, ha nagy leszek, hogy festek és írok. Persze nem volt ez mindig így, de az elmúlt években mindennapjaim része már mindkettő. Többféle festészeti technikát kipróbáltam, de az akvarell lett a nagy szerelem néhány évvel ezelőtt. Csak menet közben kezdtem érezni, hogy ez jóval több, mint hobbi, igazi belső út számomra. Az akvarell az egyik legnehezebb technika, hiszen a víz által a pigment gyorsan terül a papíron, és ami egyszer odakerül, az nem, vagy csak nehezen változtatható, nem úgy, mint például az olajnál, ami lassan szárad, ezért alakítható. Így aztán az akvarell egyrészt megtanított arra, hogy legyen terv a fejemben, hogy mit is szeretnék csinálni, másrészt pedig hagyjam meg az anyag szabadságát, ne akarjak minden mozzanatot én irányítani. De így van ez az életben is, jó tudni, merre akarok indulni, de kell egyfajta rugalmasság és bizalom is, amelyben megmutatkozik a következő lépés. A festészet jelenti számomra teljes ellazulást a hétköznapokban. Olyankor érzem igazán, hogy az vagyok, akinek lennem kell, akinek születtem, és a képeim szépen megmutatják azt is, épp milyen periódusomban vagyok. Az erősebb színekkel mást fejezek ki, mint a finomabb árnyalatokkal és formákkal. Jó visszanézni a képeimet, mert remekül megmutatják, hol jártam épp az önismeretemben, melyik volt egy lágyabb, nőiesebb ciklusom, és hol voltak épp nehézségeim.

– Írásaiban apró részletességgel beszámol utazásairól olyan páratlan gyermeki őszintésséggel, hogy öröm olvasni. Mi ez a megosztás vágya? Divat, önközlés vagy…?

– A magam és barátaim kedvére kezdtem írogatni a közösségi média oldalamra, ami eszembe jutott. Később, amikor elkezdtem utazni, részletgazdag leírásokat közöltem, melyekben nem csak az adott úti célról, de a megéléseimről is írtam. Ez nagyon tetszett az ismerőseimnek, és egyre többen kérdezték, hogy miért nem írok blogot vagy egy könyvet. Aztán nagy nehezen rávettem magam, hogy a nyilvánosság előtt is megosszam a gondolataimat, így született meg a Kagyló és hátizsák facebook oldal, aminek mára már néhány ezres követőtábora lett. A visszajelzések alapján írásaim által az olvasók is odavarázsolódnak a helyszínre, ahol éppen járok, és szeretik a történeteimet. Az írás szintén önismereti eszköz számomra. Csak akkor írok, amikor mesélnivalóm van, de akkor úgy folyik belőlem a szó, mintha megnyílna egy kapu, amin keresztül maguktól jönnek a történetek. Nem gondolkodom, nem szerkesztem, csak írom. Visszaolvasva pedig írásaim számomra is megválaszolják kérdéseimet, dilemmáimat. Segítik a belső utamat.

– Most mi foglalkoztatja?

– Az utóbbi években kissé háttérbe szorult a festészet, a kiállítások, de most szeretném felvenni újra ezt a fonalat. Rengeteg élményben volt részem az évek alatt, melyek papírra kívánkoznak. A kiállítás lehetősége is a levegőben van, amit különösen szeretek, hiszen ilyenkor tudok személyesen is kapcsolódni azokkal, akik követik munkásságomat. Talán végre a régóta halogatott könyvemet is elkezdem megírni, mert sok történet várja, hogy kiszakadjon belőlem, és természetesen utazni is fogok, de még nem tudom, merre visznek legközelebb lábaim.

– Hova tovább?

– Csak előre, ahová a szívem visz. Tanulom a spontán létezést és figyelem a jeleket, elém kerülő lehetőségeket. Az biztos, hogy létem alapjai nem változnak, utazom és élményeimet akvarellel, gondolataimat írással mesélem majd el.

 

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Bástyák vagy világítótornyok?

A szerzetesi iskola fő vonzereje továbbra is a közösség: az életüket Istennek átadó és a tanítványok iránt odaadó szerzetesek jelenléte.

Apostollá válni a Lélek útján

Pünkösd alkalmából újabb epizódokkal jelentkezik a KÉSZ Hitből pajzsot-videósorozata. Ezúttal Kubik Anna Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésszel beszélgettünk.

A Szentlélek közkincs

Az első pünkösd óta tudjuk, hogy a Szentlélek közkincs. Nem titok. Nem bennfentesek előjoga. Kérni kell, és kapni fogod, mert ez megváltásodhoz, örök életedhez tartozik.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!