A világ reszakralizálása kőfaragó szerszámokkal

Markolt György a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász tanszékének kőfaragó műhelyét vezeti. Életművének jelentős részét teszik ki azok az alkotások, amelyek egyházi megbízásra készültek, vagy valamilyen módon az egyházhoz kötődnek.

      De – mint a beszélgetésből kiderül – „világi” alkotásai is hordoznak szakralitást. A művész lenyűgöző szerénységgel és alázattal beszélt életéről, pályafutásáról, munkáiról.

    – Melyik volt a legelső olyan alkotása, amit egyházi felkérésre készített?

     – Első olyan munkám, amit egyházi megbízásra vállaltam el, a zugligeti templom belsejének a modernizálása, átalakítása, az oltár megfaragása, a liturgikus tér elgondolása. Még ifjú házasként a feleségemmel, Gémes Katalinnal, aki szintén szobrászművész, Kozma Imre atya jegyes és fiatal házas hittancsoportjába jártunk a pesti ferencesekhez. Imre atyát zavaros indoklással később Zugligetbe „száműzték”, a közösség azonban utána ment oda is. Hamar kiderült, hogy egy családos, nagy létszámú közösségnek nem felel meg ez a templomtér. A görög kereszt alaprajzú templom közepén például még mindig háttal miséző oltár állt. Kozma atya kérésére elvállaltam, hogy ezt az oltárt hátra tesszük a szentély végébe, ugyanakkor a templom kerengőjét hatalmas boltívekkel áttörve a templom szerves részévé tesszük, és így több hely jön létre a hívek számára. Nagyon szívesen emlékszem vissza erre a munkámra, jó
volt ezen dolgozni.

     – Milyen szerepelt töltenek be a pályáján az egyházi felkérések?

     – Kezdettől fogva úgy éreztem, hogy én nagyon boldog volnék, ha csak szakrális munkákat kaphatnék. Ugyanakkor több „világi” megrendelés is szakrális ihletésű volt, vagy munka közben önkéntelenül is átitatódott szakralitással, mint például az I. Nemzetközi Táncfesztiválon a kategória-elsők részére kiosztott díjak, amelyeket velem terveztettek meg. Márványból készült, csupa egyedi darab. Amikor ezt csináltam, nekem az angyalok jártak a fejemben, a röpülés mozgását próbáltam formába önteni. De ugyanígy felfelé ívelő mozgás, kiterjesztett angyalszárnyak jelennek meg az Égbekiáltó című szobromon (2011), ami a Csobánkáról 1946-ban kitelepített németek emléke előtt tiszteleg. Ez végül is nem egyházi megbízás volt, de úgy kezeltem, sőt, eredetileg úgy volt, hogy a templom mellett fog állni, és a falon egy táblán fog majd szerepelni minden egyes kitelepített neve. Utóbb – arra hivatkozván, hogy nem szakrális témájú szobor – a plébános nem engedélyezte, hogy a templom közvetlen közelében legyen felállítva. Eredeti terveimben nem szerepelt a szobor belső oldalán ez a sok kis figura. Csak egy nagy üres negatív forma lett volna, olyasmi, mint egy villám sújtotta fa maradványa. A kutya viszont már a kezdetektől fogva rajta volt a szoborterveken. Kitelepítéskor a haszonállatokat ugyanis egyből elhajtották, begyűjtötték, a kutyák viszont nem kellettek senkinek. Több állat hetekig várta gazdáját a vasútállomáson, aztán végül elpusztult.

     – Mondana példát olyan művekre is, amelyek kifejezetten egyházi megbízásra készültek, vagy vallásos tematikájúak?

     – A millenniumi székesfehérvári pályázatra készült a Magyar Pietá, avagy Magyar szent család, amely Istvánt és Gizellát ábrázolja, amint ölükben tartják a halott Szent Imre herceget. A nyertes szobor a püspöki palota oldalában került volna elhelyezésre. Díjat nyertünk erre a feleségemmel közösen készített munkára, de akkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy ez a terv a kijelölt helyen nem tud megvalósulni, ezért végül más pályázó műve került elhelyezésre. Nem lehetett épkézláb megoldást találni a királysírok és a romkert fölé emelt védőépület miatt, ami teljesen tönkretette volna a szobornak szánt teret. Ha jól tudom, azóta már lebontották ezt az építményt. A szoborban próbáltam a fájdalmat, a rengeteg áldozatot, veszteséget megfogalmazni, amelyek dacára megmaradt ez az ország. Ezt az ezeréves történetünket kísérő fájdalmat, ami Szent Imre herceg halálával kezdődött, a Piétán függőlegesen húzott beirdalásokkal jelenítettem meg. Sőt eredeti terveim szerint kicsi domborműveket faragtam volna a bevágásokba az ország történetéből.

     Egyik kedves munkám a csillaghegyi Zsámboki Pál-emlékkereszt, mely munkával 2002-ben a Csillaghegyi Polgári Kör bízott meg. Volt egy úti kereszt, amit még Zsámboki Pál állíttatott fel, de arról eltűnt a korpusz. Először arról szólt a felkérés, hogy fénykép után faragjuk meg azt, de aztán később, egy kiállításunkat látva inkább egy teljesen új korpuszt kértek és teljes mértékben szabad kezet adtak. Emlékszem, gyerekkoromban is nagyon tiszteltem a keresztet: sokat jártam a nagyanyámmal a tanyára, és ott két-három kereszt mellett is elhaladtunk, és mindig megálltunk imádkozni. De már nagyon korán, gyerekként is furcsálltam,  hogy miért csak elölről lehet nézni, miért csak egy oldalról? A csillaghegyi kereszttel kapcsolatban is ez fogalmazódott meg bennem: teljes értékű körplasztikát szeretnék megfaragni, hogy minden nézete érdekes, körbejárható legyen. Nem akartam gyászos keresztet, hanem a megváltás nagy örömét is szerettem volna beletenni, sőt mivel térforma, szinte az egész szenvedéstörténetet is bele lehet faragni. Sokkal több időt szerettem volna rászánni, de sajnos mindig van valami, ami miatt nem valósulhat meg egészen pontosan az, amit elterveztem. Sőt avatás után, még a helyszínen dolgozgattam rajta utólag. Hasonló helyzet állt elő a Czestochowába készített Lengyel–magyar barátság kútja kapcsán is: a már felállított szobron utólag kellett dolgozni. Igaz, volt ennek jó oldala is: az emberek ilyenkor odajönnek, nézegetik az alkotást, beszédbe elegyedünk. Volt, aki megkért, hogy hadd próbálja ki a kőfaragás mesterségét, hogy hogyan kell forgatni a szerszámokat. Az a tapasztalatom egyébként, hogy ha a környéken lakók látják, hogy emberek dolgoznak rajta, nem csak egyik napról a másikra kerül oda, könnyebben befogadható lesz számukra a szobor. De készültek szakrális témájú műveim nem egyházi megrendelésre is, például a jászszentlászlói Szent László-szökőkút, amelyet fennállásának a 120. évfordulója alkalmából állíttatott a település. Vagy az óbudai Flórián téren 2012-ben újra felállításra került barokk emlékmű erősen megrongálódott eredeti darabját helyettesítő Borromeo Szent Károly-szobor.

    – Említette, hogy különösen izgatja a liturgikus tér problematikája. Járt-e olyan liturgikus térben, amelyet mintaszerűnek talált, amelyben az volt az érzése, hogy végre olyan a tér, amilyennek lennie kell?

     – Mindig is érdekelt a liturgikus terek kérdése, hogy hogyan lehetne jól megcsinálni. Van olyan tervem, ami nem valósult meg, és van olyan is, ami megvalósult. Előbbire példaként a Szondi utcai Szent Család-templomot tudnám felhozni, amelybe Sebestyén fiammal együtt terveztünk egy liturgikus berendezési tárgyat; utóbbira pedig az óbudai Kövi Szűz Mária-templomot, ahova először 1985- ben, a legutóbbi nagyszabású templombővítéskor faragtam fából egy galambot formáló ambót és kegyképtartót, majd 1999-ben az oltárt. Említettem a zugligeti templomot: azt például egy alapvetően jó liturgikus térnek tartom.

     – Amikor egy új koncepció megfogalmazódik önben, lebegnek-e mintaképek a szeme előtt? Előfordult-e olyan, hogy egyegy műalkotás látványa mélyen meggyökerezett önben, és hatással volt később műveire?

     – Egyszer töltöttem egy hónapot Olaszországban tanulmányút céljából, mert nagyon érdekelnek a reneszánsz alkotásai: a Dávid, a lovas szobrok, kis domborművek, Madonna-szobrok vagy piéták egyaránt bámulatos alkotások. Különösen Donatello munkáit csodálom. A művei iránti csodálatom egész régi időkben gyökerezik: kb. harmadikos gimnazista voltam, amikor faragtam egy kis figurát, amelyhez Donatello bronzból készült Dávid szobra jelentette az inspirációs forrást. Magamat mintáztam meg, tükörben.

     – Van olyan művész a kortársak közül, akire példaképként tekint, aki hatással volt önre?

    – Vígh Tamással – a feleségem járt az ő osztályába a Főiskolán – dolgoztam együtt élete vége felé. Nagyon tiszta gondolkodású ember volt, különösen, ami a szobrászatot illeti. Néhány szobrát együtt készítettük, én is részt vettem az alkotásában: a kezdő gondolattól a végső kidolgozásig tulajdonképpen együtt csináltunk mindent, így készült például a Deák téri Sztehlo Gábor-szobor is.

     – Vannak-e különösen kedvelt témái, vagy amit nagyon szeretne egyszer megfaragni?

     – Vannak gondolatok meg elképzelt szobrászi ideák, azokat megpróbálom magamnak megcsinálni kis méretben, aztán pedig ha érkezik olyan megbízás, akkor megpróbálom alkalmazni. Több olyan tervként, vázlatként maradt ötletem is van, amelynek már a végére kéne járnom, mint például a Köpönyeges Madonnának, ahol a régi képtípust a „kárpát-medencei szabásmintára” gondoltam volna megmintázni. Szeretném újra elővenni és továbbgondolni a táncverseny díjként készített angyalt, szeretnék betűket, szövegeket rávésni.

     – Mostanában min dolgozik éppen?

     – Nemrég kaptam felkérést Böjte Csaba atyától egy Szent Család-szoborra. A máriaremetei Názáret Idősek Otthonában álló Szent Család-szoborcsoporthoz hason ló alkotást tervezek. József és a gyermek Jézus figurája egy korábbi szoborcsoportomra, Ábrahám és Izsák figurájára vezethető vissza. Ábrahám útmutató alakját édesapámhoz kapcsolódó személyes emlékek ihlették. Mária alakjához feleségem szentendrei szobrát „vettem kölcsön”. A Szent Családon kívül úgy néz ki, lesz még egy másik nagyon érdekes feladat is: a Gellért-hegyi Sziklakápolnától induló Fehér Szív Útja imaút stációinak a megfaragása, igaz, az ezzel kapcsolatos tervek még igen kezdeti stádiumban vannak.

Mészáros Ágnes