JEL újság

A wittenbergi 95 tétel és a trienti zsinat

Gárdonyi Máté2017.10.30

Ötszáz évvel azután, hogy Martin Luther wittenbergi teológiaprofesszor 1517-ben a nyilvánosság elé lépett kora bűnbánati gyakorlatát kritizáló nézeteivel, a reformáció emlékéve ráirányítja figyelmünket ennek az eseménynek a jelentőségére a kereszténység történetében.

 

Talán meglepően hangzik, de maga Luther nem használta a reformáció szót saját törekvéseivel kapcsolatban, pontosabban ezek közül csupán az egyetemi tanrend humanista szellemű megújítására értette. Neki az volt a fontos, hogy a keresztények vallásossága újra evangéliumi legyen (erre utal az evangélikus kifejezés). Mindazt, ami az ő fellépése nyomán az egyházi életben megváltozott, csak egy évszázaddal később, az 1617-es jubileumi ünnepségek nyomán kezdték reformációnak nevezni. Pedig a latin reformatio szó („átalakítás”, illetve teológiai értelemben „az eredeti helyreállítása”), mint az egyház megújulásának programja, ismert volt a XVI. század elején, de kánonjogi összefüggésben használták, s a visszaélések kiküszöbölését, a „régi jó” törvények újbóli életbe léptetését és a törvényszegők – elsősorban a klerikusok – megbüntetését értették rajta.

Ha felütjük azt az éppen 1517-ben kiadott, s egyetlen példányban fennmaradt könyvecskét, amely a veszprémi püspökség két évvel korábban tartott egyházmegyei zsinatának határozatait tartalmazza, akkor abban megtaláljuk a reformatio szót a papság életének megjavításával kapcsolatban, szigorú büntetéssel fenyegetve az ellenszegülőket. Talán nem kell hosszabban érvelni amellett, hogy Luther felismerései az egyház megújulásával kapcsolatban ennél a jogi és klerikális megközelítésnél mélyebbre hatolók voltak; amint később, az Asztali beszélgetésekben feljegyezték szavait: „hiábavaló az erkölcsök reformálása, ha a tanítás marad a régiben”. 

A reformáció évente visszatérő emléknapja (október 31.) a közvélekedés szerint arra emlékeztet, hogy Luther Márton kifüggesztette 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. Csakhogy maga a reformátor, amint Erwin Iserloh katolikus egyháztörténész az 1960-as évek elején tisztázta, soha nem állított ilyesmit, a „legenda” eredete a közeli munkatársnak, Melanchtonnak Luther halála után, műveinek összkiadásához írott előszava, amelyet inkább allegorikusan kell felfogni. Újabban azonban előkerült a reformátor időskori titkárának, Georg Rörernek egy feljegyzése, amely – még Luther életében – azt örökítette meg, hogy a téziseket kifüggesztették a wittenbergi templomok (!) kapuira. Ezt a korabeli egyetemi szokások fényében úgy lehet érteni, hogy a professzor az egyetem „hirdetőtáblájaként” használt templomkapukon tette közzé azokat a vitapontokat, amelyekhez hozzászólást várt kollégáitól és tanítványaitól. S valóban, az eredetileg latinul megfogalmazott tézisek elé a szerző odaírta, hogy „akik nem jelenhetnek meg ezeket velünk élőszóban megvitatni, tegyék meg a távolból írásban”. Mivel a tézisek nyilvánosságra hozásának apropóját a város környékén elhangzó, visszaélésgyanús prédikációk szolgáltatták, a wittenbergi professzor egy kísérőlevéllel elküldte a 95 tételt az illetékes egyházi elöljáróknak; e kísérőlevél dátuma Mindenszentek ünnepének vigíliája (előestéje), azaz október 31. Az már a professzor baráti körének köszönhető, hogy a téziseket németre fordították, és mindkét nyelven kinyomtatták, ezáltal a nem túlságosan jelentős egyetem addig kevéssé ismert tanára hamarosan híressé vált.

Mi volt az az újdonság a wittenbergi tézisekben, amely túlmutatott az egyház megújulásának már jó ideje „a levegőben lévő” problematikáján, illetve a Bibliához fordulásnak a humanista tudósok által már addig is képviselt programján? Ezen a ponton nem elégséges a búcsúcédulák árusítása körül kialakult visszaélésekre hivatkozni, arra tudniillik, hogy a bűnök megbocsátása után a „jogos” lelki büntetések alól milyen feltételekkel lehet megszabadulni. Van rá példa, hogy a visszaélések ellen felléptek az egyházi hatóságok, a már idézett veszprémi zsinati anyag is tartalmaz ilyen rendelkezést, de abból a megfontolásból, hogy a búcsút hirdető szerzetesek ne veszélyeztessék a plébánosok hívektől származó jövedelmeit. Az újdonság egyrészt az ágostonos remeterend reformágához tartozó szerzetes-professzor egzisztenciális érintettségében állt. Luthert, aki éppen 1517 táján kezdte eredeti családi nevét (Luder) humanista módon, görögösítve használni (az eleutheriosz, szabad szóra, és ennek Szent Pál-i értelmére utalva), ebben az időben egy intenzív spirituális tapasztalat, az úgynevezett toronyélmény hatására a megigazulás teológiai problematikája foglalkoztatta, vagyis hogy az ember miként válhat Isten előtt bűnösből igazzá? Erre a kérdésre, úgy látszik, a korabeli egyházi gyakorlat által kifejlesztett „kegyelmi marketing-módszer” nemcsak Luther, hanem sok hívő számára sem adott megnyugtató megoldást. Másrészt a tézisek felvetettek egy másik, nem kevésbé lényegbe vágó teológiai problémát, azt, hogy az egyház, illetve a római pápa milyen felhatalmazás alapján igényli magának a kegyelemközvetítés jogát, azaz szab feltételeket a búcsú elnyeréséhez, és a Szentírás ad-e ehhez kellő támpontot? A disputa tehát már kezdetben sem csupán az egyházi életben tapasztalt visszaélések körül forgott, hanem az egyházi hatalmáról kialakított tan volt a tétje, amit az is mutat, hogy néhány hónapon belül a pápai udvar is aktív résztvevője lett a lutheri tételek megvitatásának.

A wittenbergi tézisek fél évezrede történt közzétételének hatásai szerteágazóak. A kereszténység története szempontjából mérföldkőnek bizonyult, mert egyházszakadáshoz vezetett, ráadásul a lutheri örökségre hivatkozó protestantizmus sem tudta megőrizni szervezeti egységét, és a hitvallások mentén több irányzatra bomlott. Az újkori társadalomtörténet szempontjából ma már megkerülhetetlen annak vizsgálata, hogy a konfesszionalizáció, felekezetszerveződés milyen hatást gyakorolt a modern államszervezet kialakulására, az emberek mindennapi életére és a kultúrára.

Ugyanakkor a radikális egyházreform visszahatása a római pápa hűségén megmaradt egyházrész, azaz a római katolikus egyház koraújkori újjászerveződését is befolyásolta. Nemcsak azért, mert ezen újjászerveződés első nagy lépését, a trienti (trentói) zsinatot a hitszakadás felszámolásának vágya kényszerítette ki, hanem abban az értelemben is, hogy – az amerikai egyháztörténész, John W. O’Malley találó megfogalmazásával élve – „a zsinat ágendáját (a teendők listáját) Luther írta”. Persze ezt nem szó szerint kell érteni, hiszen a wittenbergi reformátornak, bár hangoztatta az egyetemes zsinat összehívásának igényét, az 1540-es években már nem fűződött érdeke újabb tárgyalásokhoz a „pápistákkal”, inkább arra lehet gondolni, hogy a zsinati atyák nem tértek ki a Luther által felvetett kérdések megválaszolása elől. Dogmatikai téren nem mélyedtek el túlságosan azokban a témákban, melyeket a reformációs mozgalom fősodra sem kérdőjelezett meg (ilyen például a szentháromságtan), viszont alaposan körüljárták a megigazulás tanát, ami Luther szívügye volt. Hosszas munkálatok előzték meg a szentségtani határozatok elfogadását, különös tekintettel a szentmiseáldozatra és az egyházi rend szentségére, s bár nem vetették el mindenestül a középkori örökséget, amint azt Luther és követői igényelték, de nem is hagyták figyelmen kívül az általuk felvetett problémákat. Mindezek előtt azonban tisztázták azt a módszertani kérdést, hogy a Szentírás mely könyvei tekinthetőek kánoninak, azaz a teológiai érvelés kiindulópontjának, aminek következtében végső soron nem ugyanaz a Bibliája a katolikusoknak és a protestánsoknak.

A régi egyházi gyakorlatot ért reformátori kritika, de még inkább az evangélikus mozgalom felekezeti struktúráinak a trienti zsinat időszakára (1545–1563) jelentősen előrehaladt megszilárdulása katalizátorként hatott a római katolikus egyház belső folyamataira, a katolikus reformnak nevezett törekvés ugyanis egyszerre volt a régi egyházfegyelem helyreállítása és korszerűsítése. Az a versenyhelyzet, amit a felekezeti viták idéztek elő, a zsinat első szakaszában arra ösztönözte a püspököket, hogy a humanista eszményeknek megfelelően az igehirdetés és az oktatás színvonalának emelését szorgalmazzák. A zsinat végén elfogadott határozatok az egyházreform Luther előtti paradigmáját követték, vagyis a régebbi fegyelmi normák érvényre juttatását tűzték ki célul, de az egyház strukturális működésének a realitásokat szem előtt tartó felülvizsgálatával párosulva. Érdekes, hogy az újkori katolikus identitás sok olyan jellegzetessége, amit később „tridentinek” tartottak, nem is magán a zsinaton alakult ki, hiszen Trentóban többnyire csak az alapelveket fektették le (erre a „tridenti misekönyv” a legjobb példa). Ahhoz, hogy a számos kompromisszum árán kidolgozott reformprogram ne maradjon csupán írott malaszt, hanem a megújulás hatóerejévé váljon és meglegyen a szándék is a végrehajtásra, úgy látszik, szükség volt a lassanként visszafordíthatatlanná váló egyházszakadás sokkjára.

Gárdonyi Máté

 

 

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Az ember életprogramja

Nincs olyan fizetős kurzus, mentálhigiénés képzés vagy beavatás, ahol bölccsé teszik mások az embert. Mert a bölcsesség az Istennel való közösség, a bizodalmas hit velejárója – nem tanulható és megtanítható.

Aquila János nyomában

Barangolás az Őrségben Aquila János nyomán, aki Nagy Lajos királyunk idején úgy helyezte el freskóit a veleméri templomban, hogy a fény az adott időpont szerint színjátékszerűen emelje ki a szereplőket és a jeleneteket.

Angyalszárnyak

Száll az ének a temetőben. Sírközeli szép ének.
S a kék ég alatt lassan vonulnak a karcsú, fehér felhők.
2016–2025 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!