A zalai Názáret

Családunk néhány embert régóta különös szeretettel tisztel. Van közöttük kettő, akiket életük során egymáshoz is szoros barátság fűzött, sőt együttműködésük lelki gyümölcsöket is termett. Udvardi Erzsébet képeinek ragyogása számunkra régóta irányfényt és örömet jelent a mindennapok gondjai és félelmei között. Badacsony és Ábrahámhegy oltárképei vagy a Kékgolyó utcai kórházi kápolna Vigasztaló Madonnája mindig ellágyít, ugyanakkor erőt is ad. Akkor is a szeretet melegségét érezzük, ha eszünkbe jut, amikor még bájosan-derűsen ott ült előttünk a szombat esti miséken a tomaji bazalttemplomban. Tőle hallottuk egyszer, talán Bernáth Aurélt idézve a mondást, hogy a festészet a színekkel és formákkal folytatott értelmes beszéd.

A másik ilyen kedves ikonunk Barsi Balázs. Kis könyvei ott sorjáznak a polcunkon és az éjjeliszekrényen, de nemegyszer elzarándokoltunk Sümegre is húsvétkor vagy pünkösd napján, hogy meghallgassuk szenvedélyes szentbeszédét, sőt mise előtti énekóráját is. Legutóbb meg éppen új szolgálati helyén, a szécsényi kolostor kertjében beszélgettünk vele. Miről is? Kertekről, pestis-járványról… és végül is mindig Istenről.

Balázs atya híres lelkigyakorlatairól. Úgy gondolhatta, hogy egy városi kolostornál sokkal alkalmasabb hely az elvonulásra egy magányos kert, egy erdőalja, ahol csak a madárdal zavarhatja az imádságos meditációt. Bizonyára így született meg benne a terv, hogy valahol a természet ölén létrehoz egy zarándokszállást, egy remeteséget, ahol a testvérek – papok, szerzetesek vagy laikusok – hosszabb-rövidebb időre valóban kiszakadhatnának a világ zajából, és csak saját belső világuk tükrében szemlélhetik a Teremtő arcát. Ennek a tervnek a megvalósításához szegődött Balázs atya mellé társul a színek és formák mestere, Udvardi Erzsébet. Ő adja a szakrális hely magasba emelő művészi arculatát, Balázs atya a szervezésen, az adományok gyűjtésén túl, ami a legfőbb, a lelki tartalmat.

Ez a „zalai Názáret”, hivatalos nevén a Szent John Henry Newman Templom és Ferences Remeteség.

Nagyon érdekes lenne tudni, miként működött a gyakorlatban a szerzetes és a művész „együttműködése”. Úgy képzelem, együtt tervezgették, vállvetve keresték a helyszínt, s mikor végre a tényleges megvalósításra sor kerülhetett, a zarándokkert egyes építményeiről könnyű volt megegyezniük. „Legyen ez…!” – mondta az egyik, s a másik rábólintott: „Legyen!” „Legyen az…”, mondta a másik, s az egyik rábólintott: „Legyen!” A lelki tartalmat azonban nyilván együtt tervezték meg, s amikor Erzsébet asszony a festőállvány elé ült, előtte Balázs atyával pontosan megbeszélte, mit és hogyan fog festeni, és az hová kerül. Hiszen a képek összessége azt tanúsítja, hogy itt mindennek megvan a maga helye, s ebből a sorozatból semmit sem lehet ötletszerűen kiemelni, mert akkor a mondanivaló összeomlik.

Erzsi nénit erről már nem lehet megkérdezni, s Balázs atya is messzi került innen. De egykor, akár az olasz reneszánszban, hasonlóképpen születhettek meg azok a nagy kompozíciók, amikről a művészettörténet vaskos könyvei szólnak. A megbízó, az egyház és a művész egyetértésében. Itt is így kellett történnie, csak a lépték kisebb.

Ám felmerül a kérdés: Miért éppen Szent John Henry Newman? Válaszul álljon itt egy rövid idézet magától Newman bíborostól, ahogyan azt Balázs atya és Erzsébet asszony közös ünnepi albumában olvashatjuk (1). „Micsoda nap lesz az, midőn minden tisztátalanságtól és bűntől teljesen megtisztulva közelébe kerülhetek az emberré lett Istennek odafent, az Ő merő fénnyel telt palotájában! Micsoda reggel lesz az, amikor vétkeim büntetését levezekelve, először nézlek szememmel, nézem remegés nélkül vonásaidat, nézem szemedet és ajkad kegyességét, és letérdelek ujjongva, hogy csókoljam lábadat, és szívesen látott vagyok karodban! Ó, én egyetlen hűséges szerelmem, lelkem egyetlen szerelme: szeretni akarlak Téged most, hogy majd akkor szerethesselek! Micsoda nap lesz az, hosszú, vég nélküli nap, az örökkévalóság napja, amikor annyira egészen más leszek, mint most, mikor még érzem magamon a halál testét és zavar és szétszór tízezernyi gondolat, melyek mindegyike elzárhatja előlem az eget! Ó, én Uram, milyen nap lesz az, midőn egyszer s mindenkorra megszabadultam minden bűnömtől, bocsánatostól és halálostól, midőn tökéletessé válva gyönyörűségedre állok a szemed előtt, el tudom viselni jelenlétedet, nem borzadok össze a tekinteted előtt, nem rémülve meg az angyalok és arkangyalok vizsgálódó tisztaságától, mikor közöttük állok és körülvesznek engem!” (J.H. Newman: Meditáció és hódolat)

Ha Balázs atya könyveit lapozzuk, szavait hallgatjuk, ő is mindig erre az isteni találkozóra utal, erre készíti fel hallgatóit. A felkészítésre alkalmas helyet pedig Sümegcsehi szőlőhegyén, az erdő alján talált, ahol 2005-ben épült fel egy öreg pince és présház mellett a világ első Newman-temploma Sill László mérnök tervei alapján és Holczer József áldozatos munkájából.

Évek óta készültünk, hogy meglátogassuk ezt a szent helyet, de mégsem készültünk fel rá kellőképpen. Nem ismertük eléggé Newman bíboros életét, műveit, hitvallását. Minket csak két saját csillagunk vezérelt.

A tágas kert megfogja a látogatót. Nehéz eldönteni, gyümölcsös-e, arborétum vagy ligeterdő. Érik a körte, és már a szelídgesztenye is hullatja tüskés termését. A tisztások zöldellnek, de közelebbről rögtön feltűnik, hogy a vaddisznók mindent átkutattak. Tipegőköveken jutunk fel az első házig. A régi pince fölött hagyományos hosszú parasztház, egyszerű félfödeles tornáccal. Ez a „Szent Család Háza”. Akkor most – noha Magyarországon, Zala vármegyében – mégis Názáretben vagyunk! A ház fölött Makovetz-stílusú tető alatt tágas gyülekezeti tér. Onnan pillantja meg a vendég a templomot, amely „a Szentháromság egy Isten imádására, Názáret misztériumának szemlélésére és John Henry Newman bíboros szentté avatásáért emeltetett az Úr 2005. esztendejében” – amint a dedikátum mondja.

Kicsiny templom, talán húsz-huszonöt hívő befogadására épült. Kapuja fölé kétemeletes torony emelkedik. Az egész építmény minden hivalkodástól mentes, egyszerű mértani elemekből épül fel, a fák, az erdő és a rét ölelésében, mégis elegáns harmóniát és békét sugároz.

Ismétlem, készületlenül mentünk, nem néztünk, nem kérdeztünk utána a hely pontos történetének, a részletek céljának és tartalmának. Udvardi Erzsébet képeit szerettük volna látni, s minden más csak keret volt számunkra sok-sok meglepetéssel.

A festő stílusát, eszközeit – egyéb munkáiról, úgy gondoltuk – elég jól ismerjük. Tudtuk, milyen előszeretettel használja az aranyat és az ezüstöt színként. Tudtuk, hogy különös tehetsége van annak a tiszta és fényes fehérségnek kikeveréséhez, amiről Urunk színeváltozása kapcsán az evangéliumokban olvashatunk. És azt is tudtuk, hogy figurái a sejtelmes naivitás és a naturalitás sajátos elegyét alkotják, különös módon mégis ezek a szinte gyermekmódra megfestett szemek, arcok, mozdulatok hihetetlenül beszédesek. Itt minderről ismét meggyőződhettünk, de azt is felfedeztük, hogy a képek színgazdagsága mennyi árnyalatból teljesedik ki. Az arany a citromsárgától a barnáig, s hozzá a vércseppek rubin csillagai. Az ezüst és a fehér a Szentlelket megjelenítő galambtól az angyalok ruhájának fémesen vagy selymesen fehér fényeiig, ahol a kontúrok is elmosódnak, hogy belevesszenek a mennyei ragyogásba. És a fénynek ezt a hármas áradását a sejtelmes szürkék, a kemény barnák és a mindig fennkölt bíbor formálja elmondanivaló eseménnyé.

Mert ez a zarándokkert végül is történetet mesél és evangéliumot hirdet.

Megpróbálom felidézni Jézus arcának ábrázolásait. Szent Fausztina látomását, mint egy „isteni entrée-t”… Munkácsy Ecce Homo-jának méltóságát… Régi polgári házak olajnyomatának Jézus Szíve képét… És az alkotóművészet megannyi Jézus-arcát Giottótól Grecón át Maulbertsch sümegi Golgotájáig. Többnyire komolyság jellemzi ezeket a képeket, vagy szomorúság, szinte mélabú, máskor égre tekintő, segélykérő genezáreti áhítat. Hol marad Jézus emberi természetének félelme, riadalma és az emberi észszel elképzelhetetlen fizikai-lelki fájdalom? Ami minden idők legnagyobb sóhajában fakadt ki: „Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!”

Engem minden Ábrahámhegyen töltött vasárnapon megrendít a Szent László-templom oltárképének Jézus-arca. Nem is hasonlít a megszokott szakállas ábrázoláshoz. Egy bajusztalan, riadt fiatalember arcán csorognak végig a töviskoszorú vércseppjei. Ő pedig értetlenül tekint ránk, mintha azt kérdezné: Mi ez a fájdalom? Mi történik velem? És hol a vége?

Sümegcsehiben a Szentháromság egy Isten templomának oltárképe sokszoros bravúr. Kompozíciója az oltár elé állított, a keleti ikonfalakra emlékeztető kapu fölé magasodó szentháromságos feszülettel megragad és titkokat sejtet. Az aranykereszt, amire Jézust felfeszítették, a halál jele. A keresztet ragyogó napkorong öleli, mint John Henry Newman sírkeresztjén: ez az élet jele. A feszület fölé az Atya teremtő keze nyúlik, alatta pedig a Szentlélek ezüst galambja viszi az evangéliumot a kereszt tövében térdeplők felé. Jézus arca komoly, mintha kitárt karjaival áldást osztana. A kereszt lábánál az Írás szerint Mária és a kedvelt tanítvány, János állt. A sümegcsehi kompozícióban azonban ők is egy szinttel feljebb emelkednek, a feszület keresztszárán kapnak helyet. Jézus jobbján Mária töröli könnyeit, bal felől pedig János néz riadtan a Mesterre. A kereszt lábánál a kereszténység két nagy tanúságtevője áll: Newman bíboros és Assisi Szent Ferenc.

A kompozíció az oltárteret a templomhajótól elválasztó kapuszárnyakban folytatódik, melynek bezárt szárnyai az angyali üdvözletet ábrázolják. Az angyal fehér-ezüstben, kezében liliommal. Mária bíbor köntösben okos hittel, bizalommal néz a vendég és a jövendő elé. S ha felnyílnak a kapuszárnyak, mögötte ott az oltár, amit két oldalról az angyalok serege ünnepel. Imaszalagjukon a felirat: PAX HOMINIBUS.

Körültekintve a templomhajóban kétoldalt sötéten ragyogó stallum karszékei sorakoznak. Fölöttük Erzsébet asszony egy-egy képe. Jobbról, a nyugodni készülő nap ellenfényében kissé elmosódottan Mária trónol angyalkák körében a gyermek Jézussal. A gyermekarcok, Jézusé is, oly figyelmesek, gombszemük ragyog. Mária kissé félrehajtott fejjel, várakozón néz ránk: várja, hogy megszólítsuk. A szemközti falon Jézusra vetülnek a nap sugarai, aki öntudatosan áll a Tábor hegyén hónál fehérebb köntösben, Mózes és Illés társaságában. A két próféta figyel, kérdezni készül. Jó lenne, ha valaki lejegyezte volna azt a beszélgetést…

A templomtól a dombra ösvény vezet. Jobbról gondosan válogatott, dúslombú fák, balról széles rét. A rét túloldalán keresztút stációi, fönt, az erdő alján kápolna. Mellette jobbról kőkereszt, balról szabadtéri oltár. A kert színesedő lombjai a koraősz mélabús hangulatát sugározzák. A fák alján már megjelentek az elsőként lehullott levelek.

A kápolna zárt vasajtajához újabb kulcsot kell a karikáról kikeresnünk, amit a Sümegen szolgáló ferences atyáktól vehettünk át. Amint felnyílik az ajtó, előragyog a kicsiny oltár márványban és aranyban, fölötte pedig az oltárkép barnában és tündöklő fehérben.

Maga az oltár valójában egyszerű, csak a feszület, hat gyertyatartó s a tabernákulum ajtaja díszíti. A hangsúly az oltárképre esik. A glóriás Jézus ragyogó fehérben, s előtte térdepelve hajlik az Úr kezére egy barna kámzsás alak. Ez John Henry Newman, akit 2019-ben Ferenc pápa szentté avatott és XIV. Leó pápa néhány hete egyházdoktorrá emelt. Így ábrázolja a festő azt a találkozást, amire a bevezető idézetben az istenkereső úgy vágyakozott.

A kép, mint Udvardi Erzsébet legtöbb képe, kissé sejtelmes, elmosódott. De egy-két apró részlet, mozzanat szinte magához rántja a figyelmet. A két szereplő a semleges háttér előtt egy fényes fehér és egy barna tömböt alkot. Három kéz ragyog ki ebből. A térdepelve hódoló férfi keze Jézus bal kezét keresi, Jézus jobb keze pedig a férfi hozzáhajló fejét simítja vigasztalón. Különös játéka a festő fényeinek, hogy bár mindkét alak fejét glória övezi, ez leginkább csak akkor látszik, mikor újra kilépünk a kertbe, s pár lépéssel távolabbról, a nyitott ajtón át pillantunk vissza rá. Akkor tündöklik fel fejük körül a dicsfény, hogy emlékként hosszan ragyogjon nekünk.

Búcsúzóul még meglátogatjuk a templommal szemben álló, Szent Joachim és Anna nevét viselő zarándokházat. Falusi tisztaszobára vagy kisvárosi polgárlakásra emlékeztető, igényesen és otthonosan berendezett, szentképekkel díszített vendégszobára nyílik az ajtó. Első pillantásra megsajdul a vendég szíve: de szép lenne itt egy pár napot eltölteni! Akár kettesben, akár az unokákkal! S vajon mi az akadálya?

Ezzel az érzéssel zárjuk be végül a nagy vaskaput. Visszajönnénk, de tudjuk, hogy erre aligha fog sor kerülni. Életkorunk és körülményeink súgják ezt. De jobban fáj a tapasztalat, hogy ez a kert itt mégsem remetésen magányos, hanem – mintha gazdáját gyászolná – elhagyatott. Előtolakszik a kérdés: Mikor járt itt legutóbb valaki? Ki volt e szállás legutóbbi lakója? Íme, támadt egykor egy szép gondolat, s volt is két ember, akik – persze ők sem teljesen egyedül – ezt a gondolatot valóra is váltották. Sőt, megtöltötték értékes tartalommal, művészi gazdagsággal, szellemi-lelki kincsekkel. Majd felajánlották Istennek, az egyháznak és a népnek.

„Az Arkangyalok álljanak e templom sarkainál és őrizzék azt! + A tizenkét apostol védelmezze! + A Szent Kereszt legyen retesze és ajtajának zárja! + Krisztus koronája legyen e templom címerpajzsa! + Ó Legszentebb Szentháromság, öleld át ezt a tiszteletedre emelt templomot, védd meg az itt imádkozókat betegségektől, kísértésektől és főleg a bűntől! + Védd ezt a te házadat tűzvésztől, betörőktől és istentelen emberektől, a te neved örök dicsőségére! + Ámen.” – Ez az imádságos védirat olvasható a templom előterében.

Legyen így ez názáreti iskola, „tudniillik az evangélium iskolája, ahol elkezdjük megismerni Krisztus életét – írta VI. Pál pápa Názáretben. – Itt minden beszél, mindennek jelentése van. Itt, ebben az iskolában valóban tisztán látjuk, miért kell megtartania a lelki figyelmet, ha valaki az evangélium tanítását akarja követni és Krisztus tanítványa kíván lenni. […] Ez ugyanis a csendre tanít. Bárcsak ismét kivirulna bennünk a csend nagyrabecsülése, vagyis ennek a csodálatos és nélkülözhetetlen lelki magatartásnak az értékelése, miközben korunk forrongó és agyonhajszolt életében annyi jajkiáltás, annyi zaj és kiabálás zaklat minket. […] Itt értjük meg a családi élet lényegét. Minket valóban Názáret figyelmeztessen arra, hogy mi a család, mi annak szeretetközössége, komoly és ragyogó szépsége, szent és sérthetetlen sajátossága. […] Végül itt ismerjük meg a munka fegyelmét. Ó, názáreti otthon, az ács Fiának háza, az emberi munka kemény, de megváltó törvényét itt szeretnénk leginkább megérteni és magasztalni!”

A szent pápa szavait is a templom előterében olvastuk. De kinek szól ez az intés, ha hétszám senki sem jár erre? Ha ez a zarándokkert még a falu népének sem központja, hiszen a kulcsért is a városba kell elmenni? Hogyan lehetne hát ebből országos kegyhely és iskola?

Szomorúan ballagva lefelé a dombról mi mégis ezt a három szót visszük magunkkal útravalóul: csend, család és munka. Ez legyen a zalai Názáret tanulsága.

A szerző felvételeivel

(1) Boldog John Henry Newman templom – Sümegcsehi. Patrióták a Közjóért Egyesület, 2010.