Áhítat gyertyafényben

A bekötőútnál szállt le az autóbuszról. Ugyan a bekötőút távolabbra esett az úti céljától, de Béla tudta, hogy ehhez a megállóhoz közelebbi járásra van a temető. A havas táj méltó keretet adott az ünnepi látogatáshoz.

Már régóta kívánkozott a meghitt falusi nyugalomra, de elfoglaltságai miatt csak most, karácsony napján adódott lehetősége kimenekülni a nagyváros zajából.

   Mértékletesen ballagott, szinte itta a friss, tiszta, téli levegőt. Követte a jegenyesort, majd ott, ahol a mezőn átvágó gyalogutat sejtette az ártatlanságot jelképezően fehér hó alatt, letért a kövesútról. Házak nem álltak erre sorfalat, nagyapja faluját messze elkerülte a vasút is. Varjak károgtak csupán néha a jegenyék ágain, egy bátor nyulacska szaladt át előtte, majd fürgén eltűnt a kopasz bokor takarásában. Lába alatt ropogott a jeges hótakaró. Olykor érezte, hogy elhajolt pázsitra taposott. Váci Mihály megható írása jutott eszébe: A gyalogutat benőtte a fű. Máig emlékezik rá, milyen őszinte átéléssel adta elő Keres Emil a kultúrházban ezt az elbeszélést. Egy pisszenést sem lehetett hallani, annyira megigézte a közönséget.

   Az élet boldog pillanatai annyira ritkák, hogy megjegyzi azokat az ember.

   Imányi időre megpihent a környéket vigyázó, útszéli keresztnél. Kínzottnak, de fáradhatatlannak tűnt a pléhkrisztus arca. A felújított feszületről biztató tekintettel ígérte a felhők mögül előkandikáló napsugarakat.

   Itt, a művelt földek szélén találkozott az ősszel az unokabátyja a vállalkozások igézetében, kárpótlási jegyért földeket szerzett, városi emberrel, aki megkérdezte tőle:

   – Mi járatban erre kend, Bátyám?

   – Keresztet vetettem – felelte egyenesen Géza.

   – Aztán az jövedelmező? Mennyit hoz egy holdra vetítve? – érdeklődött tovább a férfi, akit e fatális tájékozatlansága következtében persze csak betolakodott idegennek lehetett tekinteni. Nem is bizonyult huzamosnak a vállalkozó jelenléte, hiszen rohamost eladta a földjeit valami külföldinek.
Béla lassacskán a kicsi falu még kisebb temetőjének kerítéséhez ért. Kinyitotta a hanyagul behajtott kiskaput. A ravatalozó előtti lélekharang kötelét könnyű szellő mozdította meg, de annyira gyenge fuvallat volt, hogy nem kondult a harang. Talán a tavaly temetett harangozó lelke sóhajtott csupán, s ébresztette a pléhkrisztus által ígért napsütést.

   A hangtalan falusi temető csendjében mélyen hallgattak a hólepelbe burkolt hantok feltámadásig hibernált halottjai. A történelem átlapozott múltját őrizte ez a temető, személyes emlékeket néhány ismerős sírköve keltett csupán. Béla nagyszülei sírjánál állt meg, szatyrából kiemelte a kis mohakoszorút, majd a sírkőre helyezte. Mindenszentekkor nem volt érkezése. Mécsest is most gyújtott. Dédapja sírjára is vetett egy keresztet. A falu esze volt éltében az öreg. Nagy tekintélyű kántortanító, aki azonos évben született Gárdonyi Gézával. Fizimiskáját tekintve formázta is a híres regényírót.

   Kántortanítóként kezdte a mohos favödörből ivó, fűvel benőtt gyalogúton haladó költő, Váci is. Béla szintén tanár lehetett volna, ha felveszik a főiskolára, de nem vették fel, mert nem volt KISZ-tag.

   Az elrebegett imákat követően elindult a füstölő kéményekkel hívogató falusi házak irányába. Amint beért a házak közé, komótosan ballagott az utcán a hóban, bár itt-ott már eligazították-letakarították a járdákat a lakók. Néhány kutya kíváncsiskodva nézett rá a kerítés mögül, néhány vakkantott. Nem keltett bennük gyanút az ismeretlen látogató, nem erőltették az ugatást a fagyban.

   A nagyszülői porta kapujához ért. Amint csengetett, a „keresztet vetett” Géza felesége jött a kertkapuhoz. Örömmel üdvözölte a vendéget, hátra kiáltott az urának, majd besiettek a házba, a fűtött szobába.

   Kisvártatva előkerült Géza is az istállóból. Béla látta már kint, hogy villával szorgoskodva szalad a tehenekhez. Almoz. Gézánál még mindig a jószág az első, az is lesz már, amíg él és győzni bírja a munkát. A ház, nagyapja háza nem a régi már. Felújították, takaros, korszerű épület vált belőle. Az istállók meg a gazdasági épületek maradtak csak meg híven, és a kerekes kút.

   Az unokatestvérek ritkán látják egymást, belefogtak hát elmesélni az időközben velük és körülöttük történteket. Béla előadta vágyát, miszerint arról ábrándozott, hogy milyen jó lenne a nyugodt faluban élni.

   – Hát eladó ház az éppen volna. A szemköztit is angolok vették meg. Kicsinosították, de csak nyáron tartózkodnak benne, alig egy hónapot. Éppen csak nyaralni térnek ide, aztán utaznak vissza Dubaiba dolgozni.

   – A magam ura lehetnék egy ilyen falusi házban. Tartanék állatokat, veteményeznék a kertben, itt teremne a megélhetés.

   – Nem való az egy városi embernek. Nem bírnád a munkát. Jószágot is már csak mink tartunk az egész faluban. Veteményezni se veteményeznek, inkább jobbára fűnyíróznak. Illetéktelenek fölszedték a krumplink jórészét a kert végében. Ugattak ugyan a kutyák, de mire kiértünk, már nyomukat nem leltük sem a tolvajoknak, sem a krumplinknak. Illen veszélek is adódnak. Meg aztán rendőr sincsen itt, orvos is meg pap is messzire van. Télen megáll a menet. Szerintem nem való ez neked.

   Béla belátta, hogy valóban nehezebb itt, ahol az egyetlen vegyesboltban sokkal drágább minden, mint a városi nagyáruházakban. Ha fogfájása kerekedne, húsz kilométerre találna írt. Fogorvos ugyanis csak a városban rendel. Ízületei vagy engednék fát hasogatni vagy nem. Megkínlódna a csendért, a nyugalomért ez biztos.

   Ízletes disznótorost vacsorázott. Az unokabátyja olyan remek ízléssel tölti a kolbászt, hurkát, hogy azt a városban elképzelni lehet csupán, de hozzájutni nem. Nézegette az unokák fényképeit, majd gyertyagyújtáskor átadták egymásnak a szeretet ajándékait. Nagyapja arca villant fel előtte, aki tartotta a szokást. Nem füstölte a szalonnát, hanem sóban tárolta. A torkát védve pedig, nem hűtőszekrényből evett hirtelen hideget. Nem is igen akadt még akkoriban hűtőszekrény a falusi házaknál.

   Csípős, kikapós éjszakai fagyban mentek át a harang hívó szavára a szerencsére közeli templomba. A téren mikrobusz parkolt, mögötte a televíziósok autója. Kifényesített ünnepet hirdetett karácsonyra a pap, a televízió innen közvetíti az éjféli misét. Szokott helyükre ültek, bár a padsorok sűrűbben voltak foglaltak, mint általában, hiszen sokakhoz érkeztek távolabbi rokonok. A mise kezdetét jelző csengő megszólalását követően bevonult a sekrestyéből és az oltárhoz lépett a püspök. Szíves szavakkal szólt arról, hogy a vallásához ragaszkodó ember ne akarja megnyerni magának az egész világot, mert hiszen lehetetlen is, hanem áradjon el benne a saját lelki egyensúlya megtartásának folyamatos szándéka és öröme. A megnyílt országhatárok mellett bontsa le szíve határfalait is, és terjessze ki szeretetét embertársaira, mert csak közösségben áradhat a jó erkölcs folyamatosan a Földön.

   Egy gombostű leejtését meg lehetett volna hallani, amikor gregorián dallamokat énekelt az elegáns pesti kórus. Bélát átölelte az áhítat, amint Franz Schubert „Ave Maria”-jának kísérő akkordjait hallotta az orgonasípok ünnepi üzeneteként. Szebben, kifényesedettebben hangzott az orgonajáték, mint máskor. Szintén ilyenforma méltóságteljességgel játszhatott ezen az orgonán kántortanító dédapja az éjféli miséken, mint most ez a fővárosi orgonaművész. Elámultak a feldíszített fenyőfák tetején hintázó angyalok is az ünnepi gyertyafényben. Hasonlóan örömteli érzés tölthette el az embereket az oberndorfi kápolnában, ahol a Megváltó születésére emlékezve,
1918-ban hangzott fel először Franz Xaver Gruber arnsdorfi kántortanító és Joseph Mohr katolikus segédlelkész szerzeménye, a Stille Nacht (Csendes éj) kezdetű, azóta méltán népszerűvé vált, kedves karácsonyi ének.

   Hazafelé nem álltak sorfalat koldusok a templomkapunál, mint a városban. Egyetlen erre járó szelíd őzike koldulta csak a szeretet simogatását az éjszakai szélben megélénkülő havazásban.

Zsirai László