Aki megúszta a mélyvizet

Kevés olyan prominens képviselője van a hazai könnyűzenei élet hőskorszakának, akiről ne született volna könyv, vagy aki még ne írt volna könyvet saját karrierjéről. Eleddig a kivételek közé tartozott Fenyő Miklós, aki ezen szcéna emblematikus figurájaként váratott ezzel a művel, most viszont jócskán bepótolta ezt egy tekintélyes, egészségesen vaskos kötet formájában, Mélyvíz, csak megúszóknak címmel. Az alcímben pedig az áll, hogy Idézőjel 1., azaz folytatása várható.

A kötet nem kifejezetten időrendben halad, de ez nem zavaró, főként annak tudatában, hogy az író ezt már az elején nyilvánvalóvá teszi, illetve már ekkor utal arra, hogy nem feltétlenül szeretne mindent egyetlen műbe belezsúfolni. Ebben talán az „aki sokat markol, keveset fog” bölcs mondás vezette. Végigolvasva a könyvet, azt kell, hogy mondjuk, jól tette, mert rengeteg esemény, adalék és adat kerül a felszínre, amelyeket így volt idő és terjedelem kivesézni, de korántsem minden jött szóba, sőt, az igazi „nagy Hungária” története Fenyő Miklós szemszögéből ebben a kötetben még csak meg sincs említve. Annak tudatában, hogy ez majd a második kötetben várható, nem alakul ki bennünk hiányérzet, főként azért, mert az összes többi izgalmas történés elviszi erről a figyelmünket. A másik nagy erénye a könyvnek, hogy meglehetősen hangsúlyos benne a filozofálgatás az élet nagy ügyeiről, és ez már a címmel is rímel: a Fenyő család életében elég sok mindent meg kellett úszni a XX. században. Ezzel persze nem voltak egyedül, ez egy össznépi, ámde időnként életveszélyes játék volt az egész magyar társadalom részéről, kezdve a holokauszttal, folytatva a kommunista rezsim túlkapásaival és az 1956-os forradalom és szabadságharc következményeivel, végül elérkezve a Kádár-rendszer kiskapus, slendrián diktatúrájának ügyes-bajos viselt dolgaihoz.

A család története egyébként igazán viszontagságos, a vészkorszak számukra valóban a vészt jelentette, anyukája majdhogynem a Dunában végezte a Szálasi-féle rémuralom alatt. Történt ugyanis, hogy Újlipótvárosból a rendszeres razziák során egy alkalommal az édesanyját ahhoz a szerencsétlen sorsú emberekből álló menethez csatlakoztatták, akiknek javarésze a Duna jeges árjában lelte halálát. Már meneteltek a céljuk felé, amikor egy valószínűleg jobb érzésű kisnyilas egyfajta rokonszenvtől indíttatva odasúgta neki, hogy azonnal forduljon ki a sorból és a menetiránnyal ellentétesen kezdjen el menni, majd a Pannónia utca sarkától fogja menekülőre. Így is lett, és ha jobban belegondolunk, ez a jócselekedet is kellett ahhoz, hogy alig több mint két évtizeddel később létrejöjjön a sokak által rajongott, és azóta is a köztudatban lévő Hungária együttes.

Nagyon közeli, érzelmektől sem mentes – és ez így van rendjén – képet kapunk a családjáról, édesanyja mellett édesapjáról is, aki viszont egyáltalán nem ambicionálta a beatzenekarosdit, szemben a nagymamával, aki szemet hunyt az otthoni zenélések fölött. Talán ez is tükrözte kicsiben az egész társadalmat: az idősebb generációk hagyták a legfiatalabbakat érvényesülni, ha már az ő álmaik nem váltak – legfőképpen a kommunizmus miatt – valóra, a közöttük lévő generációknak, tehát a szülőknek viszont jócskán volt veszíteni valójuk, féltették a nehezen megszerzett egzisztenciájukat, ami egyértelműen függött a pártállam jóindulatától, így nem keresték vele szemben a bajt. Márpedig ez a renitens könnyűzene űzése által egykönnyen bekövetkezhetett.

A család számos kalandja közül kiemelkedik az amerikai „kiruccanásuk”, aminek oka 1956 eltiprása volt. Az egymás után gördülékenyen következő mondatokból, oldalakból szemünk előtt rajzolódik ki az a tragédia, amit akkor minden magyar ember megélt. Voltak, akik kalandvágyból itthon maradtak, de akadtak mintegy kétszázezren, akik „lábbal szavaztak”, és bármilyen fájó is volt számukra, itt hagyták szülőhazájukat. Fenyőék utóbbiak közé tartoztak. Komoly összegeket fizettek az embercsempész hálózat tagjainak, hogy Kapuvárról – ahova a „disszidens vonatok” egyikével érkeztek a Kelet pályaudvarról – a lehetőségekhez képest biztonságban átvezessék őket a szabad világba, amiből egyelőre csak a friss mandarinillat jutott el a kis Fenyő Miklóshoz, illetve az az emlék, hogy egy napra még magánzárkába is csukták őket Bécsben, mielőtt megkapták volna a tartózkodási engedélyt. Ráadásul úgy, hogy az apukáját elválasztották tőlük. Szabadulásuk után Miki még zenei élményeket is gyűjtött a wurlitzerekből, de ami még ennél is fontosabb, itt adta első nyilvános koncertjét a Film Café elnevezésű vendéglátóhelyen, ahol egy elárvult pianínóhoz telepedett le, és klasszikusokkal szórakoztatta a nagyérdeműt, melynek soraiban jócskán akadhattak magyar emigránsok. Rocktörténeti volt a pillanat – bár ezt akkor még nem lehetett tudni –, még ha nem is rock klasszikus hangzott el.

A kötetben szerepelnek az amerikai iskolai csínytevései – csakúgy, mint a magyarországiak –, a New York-i Coney Island fergeteges nyüzsgése, ahová kétszer egymás után is ellátogatott, másodszor az egyik ottani szomszédjuk fiával, akivel aztán visszaérkezés után már soha nem találkoztak – az élet néha tartogat furcsaságokat még egy 10–11 éves kisfiú számára is. Az amerikai beilleszkedés végül nem végződött happy enddel, ugyanis az 1962-es kubai rakétaválság miatt a CIA minden bevándorlót átvilágított, és akinek bármiféle köze is volt a kommunistákhoz, azokat kitoloncolták. Márpedig Fenyő Miklós édesapja kommunista párttag volt Magyarországon, még ha nem is meggyőződéses, de az általa betöltött álláshoz – a Kohó- és Gépipari Minisztériumban volt alkalmazásban –, ez szükségeltetett. Nem is marasztalták őt egy percig sem – noha a családja maradhatott volna az Egyesült Államokban –, egyetlen nap leforgása alatt kellett elhagyniuk újvilági otthonukat.

Addig azonban történt egy s más, leginkább az, hogy Fenyő Miklósnak megadatott, hogy eljusson egy Elvis Presley-koncertre, ahol az amerikai sztárkultusz már szárba szökött, s ennek következtében elementáris erejű sikert aratott, ami a kis Miklósra nagy hatással volt, még ha valószínűleg mindent nem is tudott maradéktalanul dekódolni magában. Mindenesetre az amerikai tartózkodás volt az a fordulópont az életében, amely „megfertőzte” a rock and roll szeretetével.

Egy kis manchesteri kitérő után aztán számos kaland esett meg a majdani frontemberrel itthon is, és ezek bizony mind-mind papírlapra kívánkoznak, hogy megtudjuk, hogyan is lehetett valakiből a hazai viszonyok között elsőrangú sztár úgy, hogy igazából a hatalmasságok – és ez kiderül a könyvből – nemigen favorizálták. Legelső zenekarával például 1964-ben „elérték” azt, hogy a próbáik hangereje miatt csendháborítás címszó alatt fogdába kerültek – milyen érdekes, 17 évesen immár másodszor úgy, hogy igazából a törvény betűjét nem szegte meg, ráadásul a két eset két különböző világrendben történt meg. Valamivel kisebb retorzió volt, amikor egyszerűen csak bezárták a Horizont tánciskolát a Nagykörúton, ahol Rolling Stones-t mertek játszani.

A képzeletbeli vagy retrospektív dialógusokkal is tarkított, számos kuriózumszámba menő fotót is tartalmazó kiadvány bevezet minket az Országos Rendező Iroda (ORI) világába is, azon belül az uram-bátyám rendszer egyik fellegvárába, az ORI-büfébe, ahol ismeretségek alapján akár egész turnék szerveződhettek, persze kizárólag a háttéralkukat és a hatalom által diktált játékszabályokat elfogadó művészek számára. Még azt is megtudhatjuk, hogy Fenyő Miklóst majdnem felvették a legendás Scampolo zenekarba – itt énekelt Komár László –, de helyette végül Presser Gábor mellett döntöttek. Ahogy az a tény is napvilágra kerül, ami még az ínyenceknek is csemege, nevezetesen, hogy Fenyő Miklós egy adott pillanatban 1969-ben felkérte Radics Bélát, a gitárkirályt, hogy játsszon a Hungáriában, de ez végül nem realizálódott. A két zseni, aki persze merőben eltérő szociológiai háttérrel rendelkezett, mindketten a XIII. kerülethez kötődtek, ettől függetlenül még sokszor találkozott egymással egy kis elmélyült eszmecserére.

Felelevenedik szemünk előtt az 1968-as Vidám Színpad is, ahová részben egyfajta esztrád műsort lekísérni hívták a Hungáriát, majd a szünet után önálló koncertet adhattak színházi miliőben, ami éppen akkoriban kezdett divattá válni a Táncdalfesztiválok nyomán. Itt zúgott a „Vissza, vissza!” a közönség vastapsa közepette, és a jobb humorú bennfentesek állítólag lelki füleikkel már hallani vélték, ahogy a Hungária – nomen est omen – Erdélyt követeli vissza Magyarországnak, ami persze a kádári időkben még gondolati szinten sem merülhetett fel, poénnak viszont jó volt, persze szigorúan a négy fal között.

Számos egyéb tanulságos és az emberi lélektanra mélyen rávilágító történet bontakozik még ki a lapokon, többek között az, hogyan került ki a repertoárból az Operettszínházban egy igazgatóváltás következtében a Hotel Menthol című musical, illetve élvezetes olvasmány, ahogy részletekbe menően leírja a szerző, hogyan került a József Attila Színház színpadára ennek mintegy a sorstól való ellentételezéséül a Made in Hungária, ami osztatlan sikert aratott, tapsviharokkal, sok éven keresztül. Természetesen terítékre kerül a Csavard fel a szőnyeget! története, amivel 1968-ban kalandos úton Ki mit tud?-ot nyertek, és ami érdekes módon még a legsikeresebb Fenyő-szerzemény posztjára is eséllyel pályázhat, annak ellenére, hogy azt a szerző alig 21 évesen adta elő először nagy nyilvánosság előtt.

A kötetnek kifejezetten erénye, hogy nem egyszerűen csak történeteket mesél el, hanem különböző lelki traumák, barátságok, csalódások, szerelmek és vívódások kacskaringóin keresztül vezeti az olvasót, aki már várja a folytatást, a második kötetet, hogy megtudja, hogyan tört a csúcsra 1980-ban az együttes, mi volt a titka a sikerüknek. Ki tudja, lehet, hogy abban már arról is szó lesz, hogyan kapta meg a Kossuth-díjat, ami egyelőre még nincs a zsebében, viszont igencsak megérdemelné.