Aki nem kérte saját gyógyulását

1858. február 11-ét mutat a naptár. Több mint száz éve már, hogy az utóbb felvilágosodásnak elnevezett korban az enciklopédisták és más szabadgondolkodók elkezdték a fennálló társadalmi rend tradicionális értékeinek rombolását.

     Szögezzük le, hogy nem kívánunk a feudális társadalmi előjogok védelmezői lenni, de mulatságos eljátszani a gondolattal, hogy a szalonokban parádézó „tisztelt” filozófus–irodalmár–szabadkőműves urak, akik még a Bastille-ba zárva is á la carte étkezhettek (ha volt pénzük) és büntetlenül élcelődhettek a király rovására, vajon mit csináltak volna a megvalósult társadalmi egyenlőségnek hazudott korunkban, a 20. század kommunista – szocialista rendszereiben, ahol egy elsuttogott viccért is több év börtön járt, de még indok sem kellett a politikai ellenfelek és nemkívánatos elemek koncepciós eljárásban történő megsemmisíté- séhez!

     Voltaire, a szellemes és gunyoros Voltaire, a kérlelhetetlen antiklerikális, akinek hátán egész életében ott égnek egy nemes úrtól elszenvedett megalázó botütések nyomai, még deista. Szobrot emel kertjében a Legfőbb Lénynek ezzel a felirattal: „Istennek, Voltaire”, és halálos ágyán őrjöngő félelemben követel gyóntatót. De a nyomorban élő parasztság és a szellemileg felheccelt harmadik rend, a társadalmi–politikai jussát követelő mohó polgárság kirobbantja az 1789-es párizsi forradalmat, mely véres rendet vág a nemesség és a klérus tömegeiben. Guillotine doktor elmés találmányával futószalagon folyhat a véres áldozat a felvilágosodás oltárán…

     Bonaparte ugyan megfékezi, szalonképessé teszi a jakobinizmust és személyes ambíciói nyomán megteremti a francia gloire mítoszát, melynek kisugárzásából még a gyarmatbirodalmaiból kövérre hízott burzsoázia köztársaságaira is hull némi dicsfény. Ugyanakkor Napóleon kezet mer emelni a szentatyára, fogságba veti, és megzsarolja. Csapatai feldúlják Péter örökét, az egyházi államot. XVIII. Lajos és a polgárkirály után a „nagy nagybácsi kis unokaöccse”, Louis Napoleon szerzi meg államcsínnyel a hatalmat, mely Sedan harcmezején vérzik el. Ő még azt sem mondhatja el, amit hajdanán I. Ferenc írt paviai fogságából az anyakirálynőnek: Minden elveszett, kivéve a becsület. Miközben a porosz ágyúk dörgése behallatszik a kiéheztetett fővárosba, és a felső tízezer számára készült alkalmi szakácskönyvek a patkányhús elkészítésének módozatait taglalják, ezalatt Lourdes-ban csodás gyógyulások történnek egy pásztorlányka látomásai kapcsán.

     De térjünk vissza 1858 fagyos februárjához. A Pireneusok lábánál épült álmos kis falu, Lourdes sziklabarlangjában, a Massabielle-ben egy 14 éves szegény, asztmás kislánynak, Bernadette Soubirous-nak megjelenik a Szép Hölgy, ahogyan kezdetben hívja, aki a későbbi jelenések során forrást fakaszt és megnevezi magát: „Én vagyok a Szeplőtelen fogantatás.”

     A bonyolult teológiai fogalmat takaró kijelentés, amit a kislány nem érthetett és – tegyük hozzá, ki sem találhatott –, még a műveltebb koponyák számára is talány, hiszen IX. Pius pápa alig négy évvel korábban hirdette ki a szeplőtelen fogantatás dogmáját, a mariológia egyik alaptézisét. Peyramale abbé, Lourdes plébánosa csak ekkor kezdi komolyan venni a kislányt, és ezzel kezdetét veszi egy gyönge gyermek állhatatos harca a világi és egyházi hatalmasságokkal, a hatalom embereivel, mely korai haláláig tart. Ha csaló, szélhámos vagy szellemileg beszámíthatatlan lenne, minden bizonnyal bukásra ítéltetik. Számos ál-látnok lepleződik le Bernadette látomásait követően! De neki hatalmas pártfogója akadt. A Szent Szűz, aki mint macska az egérrel játszik az evilági hatalmasságok hosszú sorával: csendőrrel, rendőrkapitánnyal, polgármesterrel, államügyésszel, plébánossal, püspökkel, prefektussal, szabadelvű firkászokkal, ideggyógyászokkal, miniszterekkel és végül magával a császárral, III. Napóleonnal.

     Valami hasonló történt már Franciaország vérzivataros évszázadaiban, ami képes volt gyökeresen megváltoztatni az események menetét. Akkor is egy tanulatlan pásztorlány az égiek eszköze. Dúl a százéves háború. Angolok bitorolják a francia királyság területének nagy részét. A kegyetlen ütközetekben az angolokat pártolja a hadiszerencse. Ekkor egy Jeanne névre hallgató 17 éves pásztorlány Domremyben hangokat hall. Mint állítja, Szent Margit, Alexandriai Szent Katalin és Szent Mihály szólnak hozzá. Azt suttogják: „Menj Reimsbe, és koronáztasd meg a dauphint!” Apja, Jacques d’Arc falusi elöljáró kemény ember. Rendes körülmények között egy alapos verés után Jeanne ki se dugná többé az orrát falujából. De teljesen más történik. 1429- ben Jeanne egy nemesember kíséretében a királyi udvarba jut, ahol sikerül meggyőznie a trónörököst és környezetét küldetése igazáról. Vajon hogyan tudta ezt elérni? Mi tette elfogadható partnerré őt a gyanakvó klérus és a gyönge trónörökös szemében? Kemény próbáknak vetik alá, melyeken rendkívüli szuggesztivitása és hite ellenére bukásra lett volna ítélve. Ismerjük a történetet: a dauphin álruhába öltözve elvegyül a nemesek tömegében, míg valakit beöltöztetnek, szerepét eljátszandó. Jeanne azonban tévedhetetlenül ismeri fel a sokaságban, és térdre ereszkedve köszönti Franciahon jogos uralkodóját. Más alkalommal szentáldozáskor konszekrálatlan szentostyát nyújt neki az áldoztató pap, de Jeanne-t nem tudják becsapni. „Ez nem az Úr teste! Az a másik ostyában van” – mondotta.

     Hisznek hát neki, és ő felszabadítja Orleans városát, majd Reimsben VII. Károly néven királlyá koronáztatja a trónörököst.

     További sorsa árulás, szenvedés és kínhalál. Isten nem bánik kesztyűs kézzel választottjaival. A földi kínokért túlvilági boldogság és a szentek aureolája jár cserébe. Johannát 25 évvel később II. Callixtus pápa rehabilitálja, de majd ötszáz év telik el, míg az Anyaszentegyház boldoggá, majd szentté avatja. Feltételezve a történelmi események szerencsés kimenetelét, valamint a középkor mély vallásosságát, mégis miként fordította meg a hadiszerencsét, hogyan bírta a férfiembert is próbára tévő vad csatákat? Mi a sikerének nyitja, majd balszerencséjének oka? Titok. De tény, hogy az ország visszanyerte függetlenségét, és erős nemzetállamként emelkedett ki a százéves háború zűrzavarából. És az egyszerű pásztorlány most már örök időkre Franciaország védőszentje, aki képzeletünkben aranyos páncélba öltözötten ott lovagol seregeivel az égi mezőkön, kezében a Szűz zászlaja, melynek láttán fejvesztve menekül az ellenség és a Sátán.

     Bernadette Soubirous története azonban nem középkori, a modern, szekularizálódott Franciaországban játszódik. A felvilágosult elmék elszakították az egyház és az állam eladdig szoros kötelékeinek utolsó szálait is (világi, kötelező oktatás, polgári házasságkötés stb.).

     A jelenés híveinek és ellenségeinek köszönhetően óráról órára ismerjük az események menetét, kezdve 1858. február 11-től, amikor Lourdes templomaiban Angelusra kondultak a harangok, egészen napjaink technikai–tudományos szuper civilizációjának koráig. Az elmúlt 155 évben az orvostudomány hihetetlen felfedezéseket tett, technikai felkészültsége óriási. Ennek ellenére az orvos számos esetben ugyanolyan tehetetlenül áll bizonyos gyógyíthatatlan népbetegségekkel szemben, akár 19. századi kollégái.

     A történések egyik illusztris krónikása, Henri Lassere író és filozófus dokumentarista igényű könyve, a „Notre Dame de Lourdes” egymillió példányban, nyolcvan nyelvre lefordítva jelent meg 1869- ben. Lassere a kortárs hitelességével ír, hisz 1862-ben súlyos szemgyulladásából gyógyult ki a lourdes-i víznek köszönhetően. Felkereste és megszólaltatta a tanúkat, az orvosi bizottság tagjait és a csodás gyógyulások boldog alanyait. Pusztán a könyv olvasása is megtéréseket eredményezett a kortársak körében. Az egyház azonban rendkívül óvatos, mondhatnánk gyanakvó – teljesen érthető módon. Végül négy évig tartó alapos bizottsági vizsgálatok birtokában siet jóvátenni a Bernadette-tel szembeni méltánytalanságokat. A Szűzanya lourdes-i jelenéseinek valódiságát IX. Pius pápa ékes latin nyelvű brévében ismeri el. Lassere-nek címezi, méltányolva a szerző nagyszerű munkáját (Vatikáni titkos levéltár 1869, no. 388, F 695). A forrásnál bekövetkezett számtalan testi–lelki gyógyulást a jelenésekkel szinte egyidejűleg felállított, pártatlan tudósokból álló orvosi bizottság, az AMIL (Association Médicale Internationale de Lourdes) vizsgálja. 1858-tól napjainkig hatezer esetet regisztráltak, melyből kétezret ítéltek a tudomány által megmagyarázhatatlannak. Az egyház 1993-ig mindössze hatvanhatot ismert el természetfeletti (miraculeux surnaturels) gyógyulásnak (Vö.: Yves Chiron: Enquete sur les miracles de Lourdes, Paul Perrin Kiadó, 1993.). Ez a szám azóta hárommal bővült. Említsük itt meg a legutóbbi néhány esetet: Jean-Pierre Bély sclerosis multiplexből, Anna Santaniello reumatikus gyulladás okozta szívelégtelenségből, Luigina Traverso nővér paralízisből gyógyult ki. Azt pedig, hogy Danila Castelli az életveszélyes vérnyomás-ingadozásból orvosilag megmagyarázhatatlan módon, a lourdes-i Szűzanya közbenjárására épült fel, ez év júniusában jelentették be.

     De szóljunk Alexis Carrel (1873–1944) orvos professzorról is, aki a sebészet terén elért eredményeiért 1912-ben Nobel-díjat kapott. Carrel doktor sorsszerűen egyik barátját–kollégáját helyettesítve kísért el egy betegvonatot Lourdes-ba. Tuberkolitikus hashártyagyulladás utolsó stádiumában lévő nőbeteg órák leforgása alatt történt tartós gyógyulásának vált szemtanújává. Mindezt a Lourdes-i utazás című (Voyage de Lourdes, Plon Kiadó, Paris 1949.) könyvében meg is írta, de művét csak halála után publikálták. Az eset hatalmas lelki tusát okozott számára. Tudományos meggyőződése és a látott csodás gyógyulás révén visszanyert hite csatázott egymással, ami végül lelki megtéréséhez vezetett.

     Összefüggéseket keresve Jeanne, az orleans-i szűz és a Soubirous lány életében, elmondhatjuk, hogy az eseményeket elválasztó mintegy négy évszázadnyi távolság ellenére több azonosságot is felfedezhetünk sorsuk alakulásában. Jeanne 17, Bernadette 14 éves, amikor szegényes, egyhangú életükbe elemi erővel tör be a természet feletti világ. Jeanne a hangok, Bernadette a jelenések ösztönzésére vállalja a küldetést, ami életük egyetlen céljává és értelmévé válik. Nem törődtek az üldöztetés, a gúny, a szenvedés, sőt – Jeanne esetében – a mártíromság veszedelmével sem. Mindketten az egyszerű, falusi lányok életét élték a gondjaikra bízott jószágot őrizve, míg a hangok, illetve a jelenések valódiságáról való szilárd meggyőződésük hatására képesek szembeszállni a szülői akarattal, a hatalom minden praktikájával.

     Nem misztikus alkat egyikük sem, nem vallási rajongók! Fontos leszögezni, hogy a paraszti élet mindennapos realitásában élnek. Bernadette szeret táncolni, viccelődni, és valószínűnek tartja, hogy egyszer férjhez megy és családot alapít. De mindketten mindent alárendelnek küldetésüknek. Jeanne esetében ez a dauphin megkoronázása és az angolok kiverése Franciaországból, Bernadette pedig a Szép Hölgy utasítására azt kéri a plébánostól, hogy tartsanak processziót és építsenek templomot. Hiába ijesztgeti a rendőrkapitány, hiába könyörög a szeretett apa és anya, hiába zárják el palánkkal a grottát, a gyönge gyermek ügye győzedelmeskedik. Még a liberális III. Napóleon is vállalja, hogy inkább nevetségessé válik, de engedélyezi a barlang megnyitását, miután tulajdon gyermeke gyógyult meg veszedelmes betegségéből a lourdes-i víz hatására.

     Jeanne is eljutott a trónörököshöz apja minden tiltása és a háborús veszedelmek ellenére.

     Bernadette mérhetetlen szenvedések után alig 35 évesen halt meg a nevers-i Szent Gildarde kolostorban. Egyedül ő volt az, aki nem kért és nem kapott gyógyulást a Szép Hölgy közbenjárására. Neki azonban Jeanne-nal ellentétben nem kellett évszázadokat várnia a kanonizálásra. Az egyház a folyamatos és dokumentált gyógyulások láttán boldoggá, majd 1933-ban szentté avatta. Az 1933-as római szentté avatási ünnepségen még jelen lehetett 77 évesen az a Justin Bouhourt, aki paralitikus kisgyermekként az elsők között gyógyult meg a Massabielle forrásának vizében.

     Bernadette testét a többszöri agnoszkálás is épen találta. Napjainkban üvegkoporsóban nyugszik a nevers-i apácazárdában. Boldog mosollyal, melyet rövid földi pályafutásának utolsó pillanatában nyilván az ő Szép Hölgyének viszontlátása varázsolt sokat szenvedett arcára.

Karner András