Akik a saját népük ellen fordultak
Kötet jelent meg a kápók elleni perekről

Lélektani és történettudományi szempontból egyaránt nehéz fába vágta a fejszéjét Veszprémy László Bernát, aki az 1945 utáni népbírósági perek egy speciális szegmensét, mégpedig a náci koncentrációs táborok magyar zsidó funkcionáriusainak elítélését vette górcső alá a Kápók a múlt fogságában című kötetében. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága által kiadott kötet számos furcsasággal, paradox helyzettel szembesíti az olvasót, miközben az igazságszolgáltatás nyomozati és bírósági szakaszaiból kibontakozik szemünk előtt a Harmadik Birodalom által kiépített lágerrendszer tragédiák sokaságával átszőtt világa éppúgy, mint a kommunista bírósági eljárások törvénytelenségei.
Nem vitás, hogy a némiképp leegyszerűsítő módon kápóknak nevezett, a nácik által rendcsinálásra használt zsidó emberek bizony nem kis megvetés alá estek hitsorsosaik körében a holokauszt alatti tevékenységük miatt, leginkább azért, mert – ha sarkítani szeretnénk a helyzetüket és a funkciójukat – saját népük ellen fordultak, amikor vállalták, hogy legtöbbször erőszakos úton rendet tesznek a végső soron halálra kárhoztatott üldözöttek között, illetve érvényt szereznek a nácik akaratának. Persze itt is előkerül a védekezés a kápók részéről, miszerint egyrészt parancsra cselekedtek (ugyanezt bicskanyitogató módon a kommunisták is eljátszották, például az 1956-os szerepük taglalása során, amikor fügefalevél gyanánt a Szovjetunióra mutogattak), másrészt azt hangoztatták, hogy ha nem ők vállalják ezt a „feladatot”, hanem a német katonák vagy más csatlósaik, akkor sokkal rosszabb sorsa is lehetett volna az ekkorra már teljes jog- és vagyonfosztáson átesett zsidóságnak. (Csak halkan jegyezzük meg: Kádár János ugyanezen logika mentén emlegette saját magát szűkebb környezetében, mondván, hogy ha helyette Rákosi Mátyás vagy Piros László jött volna „rendet csinálni” 1956 után, akkor sokkal nagyobb vérfürdőt rendeztek volna.)
Felvetődik azonban a kérdés: lehetett-e ennél nagyobb tragédiája egy népnek, mint hogy teljes hitközségeik tűntek el a Föld színéről, a szerencsés túlélők egy része pedig futva menekült hazájából, és meg sem állt Amerikáig vagy az 1948-ban hivatalosan is létrejött Izraelig. A másik, joggal felmerülő kérdés pedig az, hogy vajon miért volt szükség a kápókra: azért, mert a németek ezáltal is belülről akarták bomlasztani a sokszor egyébként is feszültségekkel terhelt közösségeket, vagy inkább, hogy erre a „munkára” már a Harmadik Birodalomban is nehezen találtak volna embereket.
A szerző akkurátus módon szétszálazza, ki mindenki állhatott bármiféle előnyért, leginkább a puszta túlélésért cserébe a lágerekben a németek oldalára a második világháborúban a zsidók közül, akiket ezért a cselekedeteikért általában véve kápóknak nevezett a köznyelv. Ebbe a nagy halmazba tartoztak a Lagerältesterek, akik az egyes táborok zsidó rabjainak vezetői voltak, a lágerekben található blokkok és az azokban elhelyezkedő barakkok vezetői, a Blockführerek és a Barackführerek, a még kisebb szervezeti egységekben szolgálatot teljesítő szobaszolgálatosok, azaz Stubendienstek, vagy szlávos beütésű szóval stubovák, végül a rendfenntartók, akik a furcsa szóösszetételű Judenpolizei vagy ennek rövidítéseként használt Jupo elnevezést kapták. Ők voltak azok, akik az elnyomó, megszálló német csapatok szolgálatába álltak, szembe köpve saját népüket és mentve saját irhájukat egy nehezen, vagy leginkább semmiféle módon nem védhető kompromisszum, egyfajta fauszti alku árán Ez utóbbi hasonlat persze csak annyiban állja meg a helyét, amennyiben a cél szentesíthette az eszközt, és valamiféle jót is eredményezett az, ha kvázi árulóként mesterkedhettek azon, hogy minél kevesebb bántódása essen sorstársaiknak. Ez persze csak akkor teljesülhetett, ha igaz volt a bírósági eljárások során oly sokszor hangoztatott állításuk, miszerint ők csak védeni szándékoztak saját népüket a még nagyobb rossztól.
Hogy közben rendszerint minden koncentrációs táborban elcsattant több olyan pofon, ami már túl erős jelzése volt a felsőbbrendűség hirdetésének? Hogy a kápók sokkal több élelmet kaptak, mint deportált társaik, és ezáltal nemcsak megmenekültek a szinte biztosra vehető éhhaláltól, hanem még ad absurdum híztak is? Hogy soron kívül kaptak orvosi ellátást – utóbbiak között szintén sok zsidó származású volt –, vagy annyi cigarettára tehettek szert, mint a rájuk bízott barakk összes embere együttvéve? Erről a vádlotti meghallgatások tanúsága szerint sokszor úgy nyilatkoztak, mintegy védve a védhetetlent, hogy csak az elvégzett munka után járó ellenszolgáltatást kapták meg, amivel nem károsították meg a többi üldözöttet. Ha számba vesszük, hogy a náci lágerekben sokszor negyven kilósra lesoványodott áldozatok – akik kényszerűségből egymástól is loptak élelmet, és a haldokló társaik fejadagját is igyekeztek felvenni az ételosztáskor, sőt nem egyszer a kannibalizmustól (!) sem rettentek vissza – mindegyikének milyen jól esett volna mindössze néhány falat kenyér, amit helyettük a kápók kaptak meg, és amivel az életüket menthették volna meg, azonnal kártyavárként omlik össze a bíróság előtt elmondott védekezésük, hiszen a reális tényeket figyelembe véve elmondhatjuk, hogy ők is hozzájárultak az áldozatok halálához. Tegyük hozzá gyorsan, ami a könyvből is kiderül: pusztán azért, mert valaki kápó volt, még nem ítéltek senkit börtönre, még ha vélelmezhetők is voltak a fenti cselekedetek. A szabadságvesztés csak akkor következett be, ha a hatalommal való visszaélés valamelyik formája bizonyítást nyert, amit persze a kommunisták által uralt bíróságok alkalomadtán könnyűszerrel meg is tettek. Így egyebek mellett akár az is napvilágra kerülhetett, hogy a szenvedéseik következtében a végletekig és végtelenül elgyengült testeket – akik végső stádiumukban térdre rogyva és fejüket a földön megtámasztva terültek el, és amiért őket a lágernyelv kegyetlen iróniával muzulmánoknak hívott – ütlegelték emberségükből teljesen kivetkőzve. Nem volt nehéz ezekben az esetekben belátni, hogy ezek a martalócok szadista módon „önként, kéjjel” tették meg a fejükre olvasott bűncselekményeket.
Mindemellett a népbíróságok igyekeztek elkerülni annak látszatát, hogy ők a „zsidó bosszú” képviselői lennének – mutat rá a kötet. A történettudományi munka ezzel együtt arra is rávilágít, hogyan alázták meg 1945 után a nyomozati szakaszban a lágerekben szolgálatot teljesítő kápókat a kommunista pribékek, akik nem egyszer maguk is a holokauszt túlélői közül kerültek ki, ahogyan a bírók és az ügyészek egy része is, így a sértettek számát gyarapították. A rendszeres verésektől elkezdve a férfiúi mivoltukban való megaláztatásig, amely módszereket jóérzésű ember még papírra vetni is képtelen szégyenében, szinte minden a repertoárjukon volt. Természetesen itt is megmutatkozott a Tanú című filmből unalomig ismert vallatási módszer, miszerint a bármilyen erőszakkal kicsikart beismerő vallomás is ugyanolyan bizonyító erővel esik a latba, mint az önként és dalolva aláírt dokumentum (ez volt a hírhedt Visinszkij-doktrína), ami ugyancsak szovjet mintára harapózott el a gyakorlatban. Sokszor az is előfordult, hogy üres lapot írattak alá a delikvenssel, így adtak saját maguknak szabad kezet a kínvallatók. Az is megesett – miként a fent említett filmben is –, hogy a bíróság alig néhány percre vonult vissza tanácskozni ítélethirdetésre, és rögtön egy hatoldalas (!) gépelt ítélettel tért vissza, ami persze teljesen életszerűtlen volt, csakis az jöhet szóba, hogy a verdiktet előre megírták.
A kötet számtalan esetet mutat be, alkalomadtán feltárva a közöttük lévő esetlegesen meglévő összefüggéseket, ami a puszta esettanulmányokon felül újabb különös ízt ad a történéseknek. Ide sorolható a Fremd-per, amelynek során a vádlott azt hangoztatta, hogy „az ellenem folyó akció egy klikknek a támadása”. Számba veszi a könyv az időrendben első kápópereket is, ezek egyikén hangzott el az a nem kevéssé elfogult, ám az igazság egy szeletét mégis tartalmazó kijelentés, miszerint „minden hazatért deportált feljelentést tesz”. Olyan Lagerältester bírósági tárgyalása is megjelenik a könyv lapjain, akit a sorstársai teljhatalmú úrnak neveztek, olyan tisztségviselőnek, akit még a Gestapo is respektált, ami nem volt túl jó ajánlólevél a bíróság szemében, ennek fényében is hozták meg döntésüket.
Geopolitikai értelemben talán kicsit kilóg a sorból, mégis indokolt annak a fejezetnek a szerepeltetése, ami egy magyar zsidó kápó romániai népbírósági perét tárgyalja, a szegedi csoportos kápóperek pedig jellegüknél fogva színesítik az ezekről a büntetőeljárásokról kirajzolódó összképet. Egyéb szempontból, eltérő származása folytán esik más megítélés alá egy nem zsidó kápó perének bemutatása, és az orvosperek is külön fejezetet alkotnak a kötetben. Az 1948-ban lezajlott bírósági eljárásoknak az ad különös színezetet, hogy felvetődik a kérdés: talán ezeknek is közük lehetett a következő évben lezajlott Rajk-per előkészítéséhez? Kronológiai sorrendben haladva a könyv végső fejezete az időrendben utolsó kápópert vizsgálja. Az összefoglaló munka zárszavában olvashatjuk, hogy mindazokat a szörnyűségeket, amelyek ebben a kötetben szerepelnek, „leírni lehetetlen, csak átélni lehetett”, ahogy azt az azokat elszenvedők is hangsúlyozták. A kötet pedig akkor éri el célját, ha csak egy kicsit is hozzájárul ahhoz, hogy az emberiség történetében ezek soha többet ne forduljanak elő.