Akit a pápa közvetlenül hív telefonon

A jelenkori szentszéki diplomácia nagyívű karriert befutó magyarjai közül kiemelkedik Pintér Gábor érsek, pápai nuncius, akiről Pápaszemmel a világ körül címmel könyvet adott ki a Szent István Társulat. A mélyenszántó, tartalmas beszélgetéseket a Jel főmunkatársa, Szerdahelyi Csongor vezette, s ennek szerkesztett változata ez az izgalmas fordulatokban bővelkedő és a világ egzotikus tájaira elkalauzoló kiadvány, miközben bepillantást nyerhetünk a Vatikán nagykövetének mindennapjaiba éppúgy, mint a fogadó országok életébe.

Már a beszélgetések helyszíne sem mindennapi, mert a kötet szerzője elutazott Pintér Gábor szolgálati helyére, Hondurasba – mire a könyv megjelent, már Új-Zélandon és Óceániában töltötte be a nunciusi tisztséget –, ahol számba vették először az ottani viszonyokat, majd lépésről lépésre közelebb vitték az olvasót a szentszéki nuncius által végzett, sokszor nem kis kihívásokat magában rejtő bonyolult és összetett munkájához. A kötet – amelyhez Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek írta az Előszót, mintegy rövid áttekintést adva a szentszéki diplomácia eredettörténetéről, valamint a nemzetközi konfliktusok megoldásában betöltött szerepéről – apropóját az adta, hogy Pintér Gábor 2024-ben töltötte be hatvanadik életévét, amelyből majdnem harminc évet szentszéki diplomataként töltött. Ahogy az első fejezet címe is mutatja, in medias res vágtak bele a beszélgetésbe, azaz a nuncius jelenlegi állomáshelyéről, Hondurasról beszélgettek először, ami kiteszi a könyv egyharmadát. Ez a rész bővelkedik fordulatokban, azon túlmenően, hogy egyebek mellett a nunciatúra épületének történetét és berendezési tárgyainak különlegességeit is taglalja, megtudjuk azt is, hogy Honduras egész területén nincs egyetlen operaház és színház sem, mert annyira rossz esténként a közbiztonság, hogy gyakorlatilag életveszélynek teszi ki magát az, aki ilyenkor utcára merészkedik. (A kötet szerzője egyébként éjjel két órakor érkezett a tegucigalpai repülőtérre, és két autóval fogadták, amelyek közül az egyikben testőrök ültek, hogy vigyázzanak az utazók testi épségére.) Ugyanezen oknál fogva a diplomáciai fogadások is jellemzően furcsamód déltájban vannak. Ez is mutatja, hogy a szervezett bűnözés a hétköznapi élet szerves részévé vált, olyannyira, hogy az ezer főre jutó gyilkosságok számában sajnálatos módon jelenleg a világelső Honduras, így az egyháznak már csak ezért is különleges kihívást jelenthet a pasztoráció. Erről a szomorú, ugyanakkor bonyolult állapotról, annak lelki-morális vetületéről is folytattak mélyenszántó eszmecserét a beszélgetőtársak, ami külön értéke a kötetnek.

A könyv kifejezetten jó példája annak, hogyan ismerhetjük meg egy ország politikai, gazdasági, kulturális és hétköznapi életét az egyház működésén keresztül, ezenkívül részletesen elemzi és összehasonlítja egymással a közép-amerikai földnyelv országainak vallási és társadalmi-gazdasági helyzetét, számba véve a hasonlóságokat és az árnyalatnyi különbségeket. Az az érdekesség is kiderül Hondurasról, hogy hatvan éve még csak két egyházmegyéből állt, míg jelenleg már tizenegyre rúg ezek száma, amelyek mintegy tízmillió katolikus hívőt foglalnak magukban. A hívek számának növekedése a természetes népességszám gyarapodásával függ össze, de mindezzel együtt is mindössze háromszázötven (!) pap teljesít az országban szolgálatot, ami elképzelhetetlenül alacsony szám, tekintve, hogy még Magyarországon is a mintegy ötmillió római katolikus hívőre több mint ezer pap jut, annak ellenére, hogy az utóbbi időszakban hazánkban is csökkent a lelkipásztorok száma. Az első ránézésre aggasztó helyzetet az oldja meg, hogy rengeteg laikus hívő szinte hivatásszerűen végzi a pasztorális munkát, ami Latin-Amerika teljes területén nem szokatlan, tudjuk meg a kötetből. Ahogy azt is, hogy Hondurasban a ferences szerzetesek kiemelkedően eredményes misszionáriusi munkát végeztek (rájuk egy külön fejezetet szentel a könyv), akiknek legalább olyan nehéz dolguk volt az utazásokat illetően, mint Pintér Gábornak jelenleg, amikor egy-egy ritkábban lakott vidékre visz az útja. Az ország keleti részén ugyanis a domborzati viszonyok miatt nincsenek jól járható utak, ezért inkább csónakokkal és kisebb hajókkal kell nekivágniuk a többé-kevésbé ismeretlen, őserdőkkel borított tájaknak, de már az is előfordult, hogy helikopterre kellett szállnia.

Pintér Gábor nunciusi tevékenységéről, napirendjéről és feladatköréről is beszélt Szerdahelyi Csongornak. Ennek során megemlítette, hogy azon túlmenően, hogy a püspökök munkájának koordinálása is kötelessége, Ferenc pápa külön hangsúlyt helyezett arra, hogy a Szentatya üzenetét elvigyék az emberekhez, ami egyébként is alapvető feladatuk, s ezáltal a helyi közösségek is érezhetik, hogy a katolikus egyházfő „odafigyel rájuk, közel van hozzájuk”. Még arról is beszámolt, hogy 

Ferenc pápa időnként felhívta telefonon, ráadásul nem a titkárságán keresztül, hanem közvetlenül, rögtön ő jelentkezett be, és még be is mutatkozott, amire persze semmi szükség nem volt, mert a nuncius egyből megismerte a Szentatya hangját. 

Ahogy a pápai nagykövet fogalmaz: „Mindig igyekszem úgy alakítani a mondanivalómat, homíliámat, sőt az állami vezetőkhöz és diplomatákhoz intézett beszédemet is, hogy benne legyen a Szentatya tanítása, ami közvetlenül tőle jön. Az ő szavait, gondolatait közvetítem az embereknek”. (Arról a kötet egy másik pontján szintén esik szó, hogy a pápai nuncius nemcsak a Szentatya akaratát közvetíti a helyi hívő közösségeknek, hanem az aktuális kormányzattal is tartja a kapcsolatot annak érdekében, hogy a keresztények élete a lehető legteljesebb és legboldogabb legyen. Egy további másik helyen a kötetben pedig arról esik szó, hogy mennyire szigorú a pápai diplomácia kiküldetési szisztémája.)

Hondurasban különben azért alakult különösen furcsán küldetésének kezdete, mert az egybeesett a Covid-járvánnyal, éppen ezért üres templomokból közvetítette a televízió az általa tartott szentmiséket. Ehhez kapcsolódóan meg kell jegyezni, hogy a könyv a hondurasi katolikus sajtó viszonyait is közelebb hozza hozzánk, amiből többek között kiderül, hogy minden püspökségnek és plébániának van külön honlapja, sőt minden egyházmegyének van saját rádióadója, ami nemcsak egyházi, hanem világi híreket is közzétesz, tehát közszolgálati feladatot is ellát. Ahogy a nuncius rávilágít, ezek a rádiók segítik a lakosságot a természeti katasztrófák elhárításában is, de a weblapjaik is betöltenek ehhez hasonló szerepet, mert az egyházi híreken túlmenően azokkal az információkkal foglalkoznak, amelyek az embereket leginkább érdeklik, ideértve a helyi szintű problémák megoldását is. Külön kitért a Suyapa Mediosra, amely a suyapai bazilikához kapcsolódva a Szűzanya pártfogása alatt működik és az egyházmegyei rádiók műsorainak készítésében is közreműködik, de ami talán még meglepőbb, hogy az egész országot lefedő, napi huszonnégy órában sugárzó katolikus tévécsatornát üzemeltet magas színvonalú élő műsorokkal, nemcsak szertartásokat közvetítve, hanem filmeket is sugározva. Ez a televíziós csatorna interneten is elérhető, aminek ott van jelentősége, hogy még iskolatévével is rendelkezik, amire azért van szükség, mert a domborzatból fakadó rossz közlekedési viszonyok miatt a gyerekek húsz százalékának esélye sincs eljutni napi szinten az iskolákba, s ők ezen keresztül követik és sajátítják el a tananyagot.

A kiadvány gondosan számba veszi Pintér Gábor minden állomáshelyét, külön-külön fejezetekbe szedve, és Honduras után a jelenből hirtelen visszaugrik a karrierje kezdetére, amikor Libanonban a gyakornoki idejét töltötte – itt tanulta meg a gyakorlati életben, hogyan is működik egy nunciatúra, s egy gondolat erejéig ekkor tértek ki még a titkosírással közvetített üzenetekre is –, majd kronológiai sorrendben haladva jutunk el oda, ahonnan a könyv elindult. Libanonban a szír megszállás és a polgárháború idején dolgozott, és már az ottani keresztény közösség összetétele is különleges volt: a katolikusok hét külön rítusba – s ezzel együtt hét külön hierarchiába – szerveződtek, de mindegyik elismerte Róma fennhatóságát. Így alakulhatott ki, hogy egy adott libanoni városban akár öt-hat püspök is berendezte székhelyét, ráadásul ezeknek a rítusoknak a megfelelői megvoltak ortodox változatban is. Ez a helyzet aztán vitákra adott okot, főként a keresztelések és a házasságkötések terén, amikben a nunciatúrának is állást kellett foglalnia, ha úgy adódott. 1996-ban Haitibe szólt élete első hivatalos diplomáciai kinevezése nunciatúrai titkárként és egy éven keresztül ügyvivőként, amely ország szinte krimibe illő módon élte életét, amerikai nyomásra egy teljesen leszerelt hadsereggel, élén pedig egy, a papi reverendát nagy nehezen levevő egykori szalézi pap, Jean-Bertrand Aristide állt, többszöri megszakításokkal, száműzetésekkel tarkítva. Ebben a közegben igen nehéz lehetett a pápa üzenetét tolmácsolni, ami a könyvben is megjelenik, kitérve arra a részletre is, hogy a port-au-prince-i érseket amiatt, mert Aristide elnököt kritizálni merészelte egy szentbeszédében, meg akarták ölni, de szerencsésen megszökött Miamiba. Ez ugyan még Pintér Gábor odaérkezése előtt történt, de a fejetlenség még akkor is uralkodott, amikor ő megkezdte ott pályafutását. Abban a munkában pedig már ő is közreműködött, ami arra irányult, hogy II. János Pál pápa nyomására lemondjon az érsek. Ez végül nem történt meg, ami miatt az érseki széket 1998-ban üressé nyilvánította a Szentatya.

A kötetben Bolíviához – ahol másodtitkárból első titkár lett – kötődően megrendítő történetek is előkerülnek a felszabadítási teológiáról, a skandináviai fejezetben pedig értesülünk arról, hogy az öt ide sorolható országban – Finnország, Svédország, Norvégia, Dánia és Izland – a lutheránus többség miatt egyetlen nunciatúra látja el a pápa képviseletét. Itt mindössze egyetlen püspöki konferencia létezik, amely hét egyházmegyét fog össze, de a katolikusok aránya a vendégmunkások, a menekültek és a bevándorlók miatt észrevehetően növekedett, jó példa erre az iraki káld katolikusok közössége, amely papjaikkal együtt érkezett a térségbe. Mindezzel együtt arra is rámutat Pintér Gábor, hogy 

a skandináv ökumenikus mozgalom példaértékű, mert az ottani evangélikus egyház nem távolodott el annyira a katolicizmustól, 

mint a német. De megemlít több érdekességet is, például azt, hogy Oslóban több vietnámi származású pap is szolgál, ami még családjuknak az ottani háborúból való elmenekülésének a következménye, míg Dániában a katolikus püspök lengyel, Izlandon pedig szlovák származású. A kötet főszereplője Franciaországban már másodtanácsos volt, beszélt az itteni népegyházról, az egyház és az állam szeparációs törvénnyel való, 1905-ben bekövetkezett radikális szétválasztásáról, XVI. Benedek párizsi négynapos látogatásáról, és annak a meggyőződésének is hangot adott, hogy „a francia egyház dinamikus, eleven, fiatalos”.

A Fülöp-szigetek külön nagy kihívást jelentett számára a spanyol gyarmatosításból származó nagy számú katolikus népesség és a kiterjedt hierarchia miatt, de nagyon szeretett itt dolgozni, valószínűleg azért, ami szerepel is a könyvben, miszerint „a hit természetes számukra, mint a levegővétel”. Az egyházi méretek is más nagyságrendűek, mint amit mi, európaiak megszoktunk: több ezer lelket képes befogadni szinte minden plébániatemplomuk, és az emberek hétköznap is járnak templomba; akik reggel hatra mennek dolgozni, azok hajnali négykor vesznek részt a szertartáson. A hely azonban még így is szűknek bizonyul, mert sokan kívül rekednek, akik emiatt óriás kivetítőkön követhetik az eseményeket. Ennek a vallási buzgalomnak nemzetközi vonatkozása is van: akárhová mennek a filippínók vendégmunkásként szerte a nagyvilágban, lényegében misszionáriusi feladatot látnak el példamutatásukkal. Még az is megjelenik a könyvben, hogy kilencvenhárom helyi nyelvet beszélnek az őslakosok, de az összekötő nyelv ma már nem a spanyol, hanem az angol, a XX. század első felében bekövetkező amerikai megszállás folytán. A kötet külön pikantériája az Ausztriáról szóló fejezet, hiszen Pintér Gábor a második hazájának tartja ezt az országot, mivel itt is tanult és dolgozott, vagy ahogy fogalmazott, 2013-ban hazament, amikor megkapta itteni megbízatását, és mindenki úgy kezelte ott, mint közülük valót. Történelmi visszatekintésként némiképp meglepő módon megjegyezte, hogy az ötvenes években nagyon szegény ország volt Ausztria, de rendkívül nagy szorgalommal felküzdötte magát a jómódú államok közé. Bécsi megbízatása végén jutott el oda a ranglétrán, hogy nunciussá és egyúttal érsekké nevezzék ki, ezzel a ranggal először Belorussziába vezetett az útja, ahol rengeteg pozitív élmény érte, és ahol 2020-ig vezette a nunciatúrát. Mint hangsúlyozta a könyvben, 2020-tól a politikai rendszer rossz irányba mozdult el ebben az országban, de addig, ameddig ott dolgozott, nem érezte ezt. Az ortodoxiával is kitűnő volt a katolikus egyház kapcsolata, sőt vettek át egymástól hagyományokat is, Lukasenka nagyhatalmú elnököt pedig kifejezetten istenkereső embernek írta le.

A kötet végén újra ugrunk egyet az időben, és a nuncius elmeséli gyermek- és ifjúkorát az általa abszolvált tanulmányokkal együtt, illetve karrierjének első szárnypróbálgatásait, amelyek közül az egyik az akkoriban jó hírű Burg Kastl-i Magyar Gimnázium papi státuszának a betöltése volt 1989-ben (e sorok írója is tanított itt egy évig 2001/2002-ben, amikor már kéttannyelvű gimnáziumnak – Zweisprachiges Gymnasium – nevezték az intézményt). Ilyetén módon egyfajta speciális keretes szerkezetet mutat a könyv, az eddigi élettörténet legvégén kezdődik és a legelején végződik. A legutolsó fejezet töri csak meg ezt a keretet, amely Pápaszemek cím alatt tárgyalja a pápai diplomácia történetét, többek között felhozva azt, hogy egy adott országba akkreditált nagykövetek rangidőse automatikusan a nuncius, ami azt is jelenti, hogy a diplomaták hozzá fordulnak, ha problémáik adódnak a fogadó állammal akár abban a formában is, hogy a diplomáciai immunitásukat a hatóságok nem tartják tiszteletben. Megtudhatjuk innen, hogy az 1815-ös Bécsi Kongresszuson határozták meg részletekbe menően a nemzetközi diplomáciai tevékenység szabályait, illetve azt is olvashatjuk, hogy jelenleg 185 országgal van diplomáciai kapcsolata a Szentszéknek, míg 1978-ban, II. János Pál pápa pontifikátusának kezdetén mindössze 67-tel volt. Az is érdekes adalék, hogy a Vatikán soha nem kezdeményez diplomáciai kapcsolatot egy állammal, az mindig fordítva történik, az illető ország jelentkezik a Szentszéknél, amire aztán választ kapnak Rómából. Terítékre kerülnek ezenkívül a könyvben a kínai, a vietnámi, valamint a muszlim országokkal ápolt diplomáciai kapcsolatok is. A kötet Ferenc pápától származó zárógondolata is megszívlelendő: „A diplomácia a lehetséges művészete, és a lehetséges valósággá tétele.” Ezen dolgoznak nap mint nap a Vatikán diplomatái, élükön a nunciusokkal, s ennek a sokszor nem veszélytelen hivatásnak a legmélyebb összefüggéseibe láthatunk kicsit bele a Pintér Gáborról szóló kötet által.