Alázattal és mély hálával

Világhírű. Az operairodalom minden fontos drámai főszerepét eljátszotta. Fellépett a londoni Covent Gardenben, a moszkvai Bolsojban, a New York-i Metropolitanban, Japántól Chiléig hosszan lehetne sorolni a koncertpódiumok állomásait, sikereit. De van egy út, ami nincs rajta a térképeken, a lélek útja. A szemlélődés, a rácsodálkozás, az önismeret kalandos utazása, amely megnyitja a misztérium világát. Beszélgetőtársam Sass Sylvia Kossuth-díjas operaénekes, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Festőművész, író, tanító. Bölcs szívű művész.

– Kérem, válasszon ki három olyan emlékképet, ami nagyon kedves Önnek. Meséljenek a pillanatok.

– Egyik legkedvesebb szerepem a Tosca volt, amelyet gyakran énekeltem Budapesten, az Operaházban. Pályám során ezt a szerepet formáltam meg a legtöbbször. Minden egyes új produkció, az új kollégák inspiráltak a karakter egy újabb megfogalmazásában. A budapesti előadásokon egyik legkedvesebb partnerem Kelen Péter volt, úgy éreztem, vele tudtam a legnagyobb harmóniában megformálni Floria Tosca szerepét.

Még egy fotót kikerestem 1983-ból, ahol Rómában a Terme di Caracalla szabadtéri színpadán énekeltem ezt a szerepet, Giuseppe Giacominivel, az egyik legcsodálatosabb hangú tenorral, akivel a színpadon szinte szárnyalni tudtam. Külföldön vele énekeltem a legtöbbször, kedvessége, maximális támogatása örök emlék. Nagy veszteség számomra, amikor egyre többször olvasom, hogy elveszítettem a szívemnek kedves partnereket. Olyan érzés, mintha magukkal vittek volna egy közös élményt, életem felejthetetlen pillanatait.

A következő kép a fehérvárcsurgói Károlyi-kastélyban készült, ahol Liszt-dalokat énekeltem Fülei Balázs zongoraművésszel. Nagy élmény számomra, amikor együtt muzsikálhatok kiváló zenészekkel. Balázzsal még egy különleges közös emlékünk van. Indiában, New Delhiben koncerteztünk. Azt hiszem, mindkettőnk számára életre szóló élmény volt bepillantani az indiai kultúrába. Egyik álmom teljesült azzal, hogy meglátogattam a világ egyik csodáját, a Taj Mahalt. Pár hónappal a Liszt-koncert után aztán kitört a covid járvány, s minden tervem szétporladt.

Így írtam erről a nyomasztó időszakról:

Híd az évek felett
Mintha egy láthatatlan híd lebegne az évek felett, amelyen újra és újra elindulok, új hittel nekiveselkedve az ismeretlenbe. Próbálok áthaladni, de egyre inkább csak elakadok. A túloldal homályosan dereng, a jövő bizonytalan...
Közel két éve nagy megpróbáltatást él át az emberiség, hiszen együtt élünk egy világméretű járvánnyal, amely alattomosan bekúszott életünkbe, megfertőzve mindent körülöttünk. Megfeneklett tervek szanaszét, tompán hevernek, kényszerű várakozásra ítéltetve. Találnom kell valamit, ami megvéd, ami felemeli a lelkem, hogy a megsebzett Remény újra életre keljen. 

– Milyen szépen fogalmazott „megsebzett remény”. Hogyan élte meg, hogy váratlanul bezáródott a nagyvilág?

– Erről szól az …és most merre? című könyvem, amelyet csak néhány barátom olvasott, ez volt számukra az idei karácsonyi ajándékom. Ki kellett írnom magamból ennek a nyomasztó időszaknak a kétségeit, hiszen minden tervem elakadt, úgy éltem meg, mintha még a gondolataim is karanténban lennének.

– Nem most kezdte az írást, 2006-ban jelent meg első könyve a Belső hang.

– Igen, 2006 óta az írás is kíséri az életem. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy valamilyen kifejezési mód még hiányzik. Huszonöt éves korom óta már kísérőmül szegődött a festészet, hiszen 1976 óta az ecset is hűséges társam. Az éneklés mellett szükségem volt arra, hogy valamiben megnyugvásra, belső békességre leljek. Így született az első kötetem. Ez a „szent hármas” segített abban, hogy egyensúlyban maradjak.

– Nem fél az őszinteségtől? – kérdezte negyedik könyvének „főszereplője” az Angyal, és kérdezem én is.

– Azt gondolom, ebben a „műfajban”, ami a napló formájában való megnyilatkozás, szerintem elengedhetetlen. Megérzi az olvasó, nem tud azonosulni az író lelkével, ha „elhallgatásokat” tapasztal. Az én példaképeim is azok az írók, akik a legmélyebb titkaikat is megosztották velem.

A szárny című könyvemben az elképzelt párbeszéd egy angyallal pont erről szól, hogy az angyal kérdéseivel egyre jobban ráébreszt arra: ne áltassam magam illúziókkal, csak az „analizált őszinteség” segít abban, hogy megértsem önmagam, s utána építeni tudjam a jövőt.

– A „szent hármas” önkifejezésben a másik pillér a festészet. Festményeiben is ott vannak az angyalok, de a Madonnát is előszeretettel festi. Képzeletében találkozik ég és föld?

– A képzelet világa lételemem, hiszen a színpadon is csak akkor tudok életre kelteni egy figurát, ha a fantáziámban valóságos lényként élem meg. Az angyalok számomra kicsit erkölcsi útmutatók is, akik vezetgetik lépteimet. Bízom bennük, vigyázó szemükkel elkísérnek.

A Madonninával – ahogy én nevezem – különleges kapcsolatom van, az évek során egyre többször lerajzoltam, megfestettem. Mindig hozzá imádkozom, az ő védelmében bízom. Sokat foglalkoztatott annak megjelenítése, amikor az angyal jelenti Máriának, hogy gyermeke születik. Erről festettem egy tabernákulumot is, amely egy kicsiny zalai templomban, Pötrétén van. Itt szinte hitetlenkedik Mária, hogy ő tényleg alkalmas lesz-e erre a feladatra.

A kicsiny templomok mindig is vonzottak, legszívesebben bejárnám az országban az összest, hogy lefényképezhessem. Leginkább a román kori templomokat csodálom, ahol még itt-ott megtalálható egy-egy falfestménydarabka.

– A lélek „szárnyalása” hit kérdése?

– Inkább úgy fogalmaznék, akinek hite van, annak valahogy könnyebb szárnyra kelni. A szárnyaláshoz számomra az is hozzá tartozik, hogy a lelkem szabad legyen, hogy szabadon dönthessek a sorsomról, hogy megtaláljam a belső egyensúlyt.

– Mesterkurzusaira a világ minden tájáról érkeznek növendékek. Az éneklésen kívül mit tanít nekik a pályáról, a művészlétről, az „életben maradásról”, a megújulásról?

– Tanítónak lenni, az egyik legnagyobb felelősség, hiszen a tudás átadása nemcsak az ismeretek megosztásáról szól. Aki művész szeretne lenni, annak az élete egyben arról is szól, hogy megérti: „lámpás vagyok”. Hiszen a művészetek, a képzelet alkotta csodák vezetnek minket. Mekkora kapaszkodó csak egyszer megpillantani a Vatikánban lévő Sixtusi kápolna freskóit, egy életre elegendő gondolkodni valót kapunk az alkotótól, Michelangelótól.

A szorgalom fontosságát, az állandó megújulás képességét is tanítom. Hiszen a tehetség csak egy lehetőség, nekem kell mindent elkövetnem, hogy kiteljesedjen. Alázattal és mély hálával igyekezni azon, hogy mindent kihozzak egy ajándékba kapott képességből.

– Említette a Vatikánt. Rómában is élt és alkotott. 2018-ban az Olasz Csillagrend lovagkeresztje kitüntetést vehette át. Rómát látni és… Mivel folytatja a mondatot?

– Rómát nem véletlenül nevezik az Örök városnak, minden köve évszázadokról mesél, nemcsak a szépségével hat az emberre, hanem a hangokkal is. Szinte muzsika, ahogy vasárnaponként egymás után kondulnak meg a harangok. Mindegyik más magasságon bong, de valahogy egyesül a hangzás. Valami éteri vibráció alakul ki, ahogy összeolvad a felszálló imákkal, a gyertyák fényével.

Öt éven át dolgoztam a Római Magyar Akadémián művészeti tanácsadóként. Mesterkurzusokat tartottam, koncerteket, könyvbemutatókat szerveztem. Életem egyik legkedvesebb munkája volt, több országból sereglettek oda fiatal művészek tanulni, megismerni a magyar kultúrát.

– Gazdag és sokrétű életpályája van. Megvalósította a lelkében élő „kislány” álmait?

– Picit igen, de még bőven van pótolni való. Fontos, hogy az utolsó pillanatig megőrizzem a gyermeki kíváncsiságot, a fantáziám szabadságát, ahol akár a Holdon is sétálhatok…

– Picit igen?! Mit ért alatta?

– Annak idején kislányként elképzeltem, hogy majd ott állok a nagy piros függöny előtt és meghajolok az előadás után. A nagymamám függönyei előtt rengetegszer előadtam ezt a jelenetet, s amikor a valóságban is eljött a pillanat, szinte repültem a boldogságtól. Azonban más álmaim is voltak, egy kápolna megfestése, ahol koncerteket tartok. Ki tudja, talán még ezek is megvalósulnak…

– Szemlélődő, önelemző művész. Egyik írásában azt írja, „sokszor az is felmerül bennem, lehet, hogy elmentem az életem mellett”. Lehet?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy az alkatomnak talán más életmód felelt volna meg. Gyerekként arról is álmodoztam, hogy régész leszek, azonban sosem bántam meg, hogy a zenei pályát választottam.

– Ha elölről kezdené, miként rendezné meg a saját élete moziját? Mi maradna, és mit vágna ki belőle?

– Akkor is, ha tudom, hogy lehetett volna másként is, nem változtatnék semmit, ezeket kellett megtanulnom, megtapasztalnom, a nekem megírt úton kellett haladnom, s ami még előttem van, abból kihozni a legtöbbet, tanulva a hibákból és a tapasztalatokból.

– Jelen életszakaszában mire vágyik?

– Békességre, kívül és belül. Nagyon fontos, hogy nehogy kibillenjen az egyensúly, hiszen ez a belső béke ad erőt az élet minden megpróbáltatásához. Szeretnék még intenzívebben a művészetekkel foglalkozni. 

– Beszélgetésünk végén megosztana velünk egy részletet legújabb írásából, ami erőt és reményt ad mindannyiuknak?

Újjászülető gondolatok
Talán végre vége szakad az álmok „karanténjának”… Újra elhalmoznak az újjászülető, kibogozásra váró gondolatok. Megfestettem Jákob álmát, az égig érő létrán fel alá sétáló angyalokkal. Azonban én ezt a felemelkedést a hangokban élem meg, az égig érő hangok egymást követve szállnak felfelé, a végtelenbe. Ez a hang szabadon szárnyal, mindenkihez elér.

Fotó: Várhelyi Klára