Áldás és átok

„Ezért parancsolom ma neked, hogy szeresd Istenedet, az Urat, járj az Ő útjain, tartsd meg parancsolatait, rendelkezéseit és döntéseit, és akkor élni és szaporodni fogsz, mert megáld téged Istened, az Úr azon a földön, amelyre bemégy, hogy birtokba vedd. De ha elfordul a te szíved, és nem engedelmeskedsz, hanem eltántorodsz, és más istenek előtt borulsz le, és azokat tiszteled, kijelentem nektek már most, hogy menthetetlenül elvesztek. Nem éltek hosszú ideig azon a földön, ahova most átkeltek a Jordánon, hogy bemenjetek oda, és birtokba vegyétek. Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, hogy előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is! Szeresd az Urat, a Te Istenedet, hallgass szavára, és ragaszkodj hozzá, mert így élhetsz, és így lakhatsz hosszú ideig azon a földön, amelyet Istened, az Úr esküvel ígért oda atyáidnak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak.” (5Móz 30,16-20)

Kedves keresztény Olvasó!

Az élet nem játék. Játék ugyanis az, amit minden részvevő élvez – mert csak addig játék. Amint szenvedést okoz, gyötör valakit, már nem játék, mert komoly következményei vannak: vér, könny, félelem, sorvadás… Ebben a földi létben öröm és fájdalom, boldogság és szenvedés, egészség és betegség, célba érés és céltévesztés, vagyis élet és halál, áldás és átok a tét: „…előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot”. A mai elmélkedésben áldásról és átokról gondolkozunk. 

Áldás és átok jellemzően spirituális, vallási fogalmak. A túlvilág életet segítő vagy megrontó, szándékos vagy törvényszerű, de semmiképpen nem véletlenszerű befolyását jelentik. Minden vallás használja ebben az értelemben ezeket a fogalmakat, a vallástalan ember is érti. A közgondolkodásban áldás alatt értjük a jólétet, egészséget, gazdagságot, sikert, gyógyulást – átok alatt értjük mindezek ellentétjét. Talán a vallástalan ember számára az áldás a szerencsével, az átok a balszerencsével hasonló jelentésű. Szerencsés flótás alatt értik azt, akinek „jobban” sikerül az élete, mint azt adottságai indokolnák, balfácán alatt pedig azt, akinek semmi nem sikerül. Hívő ember így mondaná: az egyik életén áldás van, a másikén átok ül.

Az Ószövetség emberének leghőbb vágya, hogy Isten áldása legyen az életén. Ez után indul Ábrahám, ez biztatja Izsákot („Én vagyok atyádnak, Ábrahámnak Istene. Ne félj, mert én veled vagyok, megáldalak téged…” 1Móz 26,24), ezért küzd Jákob a Jabbók-gázlónál („Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem” 1Móz 32,27). Ez az áldás, Isten jelenlétének és segítségének ígérete, az Isten és ember közötti szövetség tartalma. Kétségtelenül van ennek a szövetségnek lelki vetülete („Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” 1Móz 12,3, és a fentebb idézett 1Móz 26,24), de lényegében anyagi értelemben nyilvánul meg („… megszaporítom utódaidat…, Neked adom és utódaidnak a földet, hol jövevény vagy, Kánaán egész földjét örökre” 1Móz 17,6; 8 és olvasd: 1Móz 13,12-18). Az áldásnak az anyagi világban és e testi életben érvényesülő hatása egyre inkább előtérbe kerül Mózes könyveiben, a Tórában, a zsidók par exellence (különösképpen) szent könyvében. Izsák már így áldja meg Jákobot: „Adjon neked az Isten égi harmatot, zsíros földet, sok gabonát és mustot. Népek szolgáljanak neked, nemzetek boruljanak le előtted!” (1Móz 27,28-29). A Második törvénykönyv végén Mózes mintegy lezárja prófétai küldetését, elbúcsúzik, és összefoglalja küldetésének célját (innen származik az alapige): „előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot”. És a 28. fejezetben részletezi azt a sokféle anyagi-testi gazdagságot, amit az áldás eredményez, és az átok megvon (érdemes átolvasni az egész fejezetet): „áldott lesz méhed gyümölcse, termőfölded gyümölcse és állataid ivadéka… áldott lesz kosarad és sütőteknőd… áldást bocsát az Úr csűreidre és minden vállalkozásodra… Te kölcsön adsz a többi népnek, de te nem szorulsz kölcsönre…” A 6. fejezetben Mózes Isten áldást hozó ígéretének beteljesüléseként egészen anyagias felsorolást ad: „Amikor bevisz téged Istened az Úr arra a földre, amelyet esküvel ígért atyáidnak… ad neked szép városokat, amelyeket nem te építettél, minden jóval telt házakat, amelyeket nem te töltöttél meg, és megásott kutakat, amelyeket nem te ástál, szőlőket és olajfákat, amelyeket nem te ültettél” (5Móz 6,10-11). Ezekből a példákból láthatjuk, hogy az Ószövetség embere, a zsidó, mennyire „evilágian” értelmezi az áldás ígéretét, és éli meg áldott voltát.

Az Újszövetség emberének, a Krisztus-követő, Messiás-hívő, keresztény embernek, vagyis nekünk is leghőbb vágyunk, hogy Isten áldása, azaz jelenléte és szeretete kísérje az életünket, hisz mi is a Szövetség népe vagyunk. Miben más és új azonban ez a Jézus Krisztusban megújított szövetség? Attól, hogy

az Újszövetség Isten áldó jelenléte és a Hozzá kötő szeretetkapcsolat eredményeként nem anyagi gazdagságot, hanem lelki gazdagságot, nem elvehető és mulandó, hanem elvehetetlen és örök értékeket ért. Ennek az életet formáló különbségnek a felismerése a mai elmélkedés célja. 

Számunkra is szent feladat: „szeresd Istenedet, az Urat, járj az Ő útjain…, akkor élni fogsz…” De nekünk Jézus szava jut eszünkbe: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”. Nekünk Mózes szava csak annyiban fontos, amennyiben Jézus azt jóváhagyja. A zsidóknak Mózesük van, nekünk Jézusunk! (Luther Márton) Jézus pedig az áldást másképpen érti, mint Mózes! Jézus szerint már az anyagi gazdagság éppen nem áldás, sőt a valódi áldástól elfordító kísértés. Ábrahámnak ezt mondja Isten az áldás ígéreteként: „Emeld föl tekintetedet, és nézz szét arról a helyről, ahol vagy, északra, délre, keletre és nyugatra. Azt az egész földet, amelyet látsz, neked és a te utódaidnak adom örökre” (1Móz 13,14-15). Jézust pedig „…magával vitte az Ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, és ezt mondta neki: Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem” (Mt 4,8-9). Jézus nem azért jött, hogy érvénytelenné tegye a törvényt („szeresd Istenedet, az Urat, és járj az Ő útjain!”) és az áldást („ne félj, veled vagyok!”), hanem hogy teljessé, lelkivé, az anyagot túlélővé tegye azokat. 

Jézus áldást a boldogmondásokban kínál. A földi, mulandó gazdagság hiábavalóságára mutat rá („ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti… Mt 6,19). Azoknak, akik ilyen áldó szavakat „hallottak’ Mózestől: „népek szolgáljanak neked, nemzetek boruljanak le előtted” (1Móz 27,29), aztán: „a föld minden népe fölé emel téged Istened, az Úr” (5Móz 28,1), Jézus ezt mondja: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenki szolgája” (Mk 9,35). Az Ábrahámmal és utódaival kötött (ó)szövetség az Ígéret földje, Kánaán felé indulással kezdődik, ahova Ábrahámnak és utódainak el kell menni, azt be kell járniuk. Jézus első szava pedig az evangéliumok szerint ez volt: „…elközelített a mennyek országa” (Mt 4,17). Ezzel folytatódik és megújul a szövetség Isten és ember közt. Ami addig az áldás tartalmát adta, az új szövetség fényében előképnek bizonyul: a testi jólét az örök életnek, az Ígéret földje (Kánaán) Isten Országának, Mózes Jézusnak előképe. Nekünk tehát

nem Mózesünk van, hanem Jézusunk.

Isten Szava igaz ma is: „Előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot”, érthetjük talán így is: előtökbe adtam a jólétet és az örök életet, a „testit” és a „lelkit”, az uralkodást és a szolgálatot, Mózest és Jézust – válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is! Ámen.

Imádkozzunk!

Jézusunk, áldd meg az életünket! Segíts járni a Te utadon az örök élet felé. Adj nekünk tisztánlátást, hogy felismerjük, amikor a földi gazdagság nem áldás, hanem kísértés – és segíts ebben a kísértésben ellenállnunk. Add, hogy áldásodat lelki békességben és az Igazság megismerésében éljük át! Ámen.

A szerző evangélikus lelkész