Állomás

Hefter László hazánk egyik legtöbbet foglalkoztatott üvegművésze, a szakma avatott ismerője. Nemcsak gyakorolja e mesterséget, hanem oktatja is, több üvegművész-generáció nőtt fel a keze alatt. Öt évvel ezelőtt nyitotta meg Üveggalériáját a pannonhalmi Szent Márton-hegy tövében. Műhelyében a munka szépségeiről, nehézségeiről és a művészet szakralitásáról beszélgettünk az alkotóval, aki a KÉSZ győri szervezetének a tagja.

     – Mikor, minek a hatására kezdte el érdekelni az üvegművészet?

     – Szerettem rajzolni, és a képzőművészetek mindig közel álltak hozzám. Hamar rájöttem, hogy a kézművesség az
a terület, ami a legjobban érdekel. Ki tanultam az üvegműves szakmát, és abból továbblépve kerültem az Iparművészeti Egyetemre, ahol szilikát szakon, üvegtervező művészként diplomáztam.

     – Az üveg mint anyag törékenységével, áttetszőségével, a fénnyel való különleges viszonya révén már eleve hordoz egyfajta szakralitást. Az ön munkáinak jó része egyházi megrendelésre készült. Hogyan látja a művészi alkotás és a szakralitás viszonyát?

     – Amikor egy szakrális feladatom van, kapcsolatot alakítok ki a hittel, és ezt a kapcsolatomat vizsgálom felül. A hitről kell új, az eddigiektől különböző, saját gondolataimból fakadó, közvetítő jelrendszert teremtenem. Imáimban benne van a mesterségem, hívő vagyok, ezek át hatják mindennapi tevékenységem. Ilyen kor legbelső szellemi motivációimat, hozzáállásomat kell helyzetbe hozni. Az is hozzátartozik egy nagyobb belsőépítészeti munkánál a megvalósításhoz, hogy a terveket és a kapcsolódó költségeket a megrendelővel és egy szakértő zsűrivel el kell fogadtatni. A kompromisszumokban vannak határok. Az igazi műalkotásokban ott van Isten érintése. Ennek érzékeltetéséhez meditációs atmoszférát kell teremtenünk, amiben a kép és a szemlélő fókuszában, a befogadóban is megszülethet az istenérzés.

     Gyakran készítek kisméretű üvegfestményeket. Itt van például a Találkozás című munkám. Nincs benne semmi hagyományos ikonográfiai elem, a színekkel, formákkal a találkozásokból fakadó egymásra hatást próbáltam jelbe foglalva megmutatni.

     – Az utóbbi időben sok vita folyik arról, hogy milyen művészet illik a templomokba, ahol a műalkotás liturgikus funkciót is betölt, illetve szándékoltan spirituális célokat szolgál.

     – A katedrálisok színes üvegablakainak hatására a 19. század második felétől a templomok jelentős részében készültek színes üvegablakok. Ezek egy része a beeső fény szabályozását szolgálta, a másik része pedig üvegre festett képként kívánt emléket állítani személyeknek, szenteknek. Kezdetben az ablakok figurálisak voltak, és a keresztény ikonográfia jelképrendszerét használták. Később megjelentek más stílusjegyek, például a nonfiguratív ábrázolás, amely új dimenziókat nyitott.

     Templomaink, szakrális tereink spirituális helyek. Az azokba kerülő új művészeti alkotásoknak a hagyományokhoz kapcsolódva vagy akár progresszív irányultsággal a hit új, jelenre reagáló értelmezéseit kell felvállalnia. A régi, atavisztikus dolgoktól meg kell szabadulnia, éreztetni kell objektivitását, személytelenségét, önzetlenségét úgy, hogy individuális marad.

     Nemcsak az ábrázolás tartalma a fontos, hanem a térbe bevetülő fény is, ami atmoszférát teremt. Hogy jobban megvilágítsam, mit értek a spirituális atmoszférateremtés alatt, hadd idézzem fel az utóbbi időkből egyik lelki élményemet. A kölni dóm déli kereszthajójának hatalmas, mintegy 100 m² felületű üvegablakát egy kortárs német üvegművésszel, Gerhard Richterrel terveztették meg. Ő nem figurális ábrázolásokkal, szentek különféle látványos történeteivel vagy biblikus jelenetekkel borította be az ablaksíkot, hanem apró, színes négyzetekre bontotta fel. Emlékszem, amikor ott jártam, az emberek csak ámulva, elcsöndesedve ültek, fürdették arcukat ebben a sokszínű fényben, amely mindent átlényegített, hajlandóságot váltott ki csendre, áhítatra, imádságra.

     Magamhoz közelállónak érzem azt az irányzatot is, amely a letisztult egyszerűség esztétikumában anyagok, formák és struktúrák már-már aszkétikus, ugyanakkor minőségi megformálásában próbálja megtalálni szakrális lehetőségeit. Erre az építészettel együtt Pannonhalmán is vannak példák.

     – Ön nemcsak alkotó művész, hanem üvegablakok restaurálásával is foglalkozik. Hogyan viszonyul egymáshoz tevékenységi köreinek ez a két, különböző attitűdöt igénylő oldala?

     – Az egyik munka a kötöttségek ellenére szabad kezdeményezés, a másiknál viszont a múlt egy mesterének a bőrébe kell bújni. Úgy gondolom, az egyik segíti a másikat. Restaurálás közben jól érzem magam. Győzöm érdeklődéssel, mert élmény időutazást tenni a múltba, betekinteni egy mesterség, egy gondolkodásmód sokszor elfelejtett titkaiba. A restaurálandó tárgyak, ablakok mögött érző emberek voltak, akiknek életük értékét és értelmét az általuk létrehozott alkotások adták. Ezek egy része azóta nemzeti kincscsé vált, összeköti a múltat a jelennel és a jövővel, kultúránk, hitünk, emberségünk és reményünk része lett. A restaurálási munkáim során, ami valójában elindított az új üvegablakok készítése felé is, megtanultam minden lépés és mozzanat – legyen az gyakorlati vagy elméleti, esztétikai vagy etikai kérdés – teljes átgondolását. Megtanultam a szakmához és az anyaghoz kötődő vagy abból következő lényeges dolgok helyes kezelését, a fény, a színek, az ólomsín vagy bármely más formai elem együttes hatásaiban való eligazodást. Ezek nélkül persze nagyon nehéz jó üvegablakot tervezni még annak is, akiben a belső szellemi hozzáállás, az elmélyülés és minden olyan képesség jelen van, amely őt elismert képzőművésszé teszi. Talán ez az oka annak, hogy a képzőművészek nehezen vállalkoznak különleges szakmai ismereteket feltételező munkákra. Alkalmanként régi üvegablakokról kisméretű másolatokat is készítek, ezekből látható egy pár a galériában (például Szent Györgyről és Szent Ferencről), de az is előfordul, hogy régi üvegablakok motívumait emelem be saját művészi munkáimba.

     – Honlapján írja, hogy az üvegművészetben felül kell emelkedni a festészetből hozott elveken. Mit ért ez alatt egészen pontosan?

     – A festmény nem áttetsző textúra, a néző felől kapja a megvilágítást a képfelület, a színek egészen más minőségben léteznek, mint egy, a fényt áteresztő, áttetsző üvegfelületen, amit átjár a fény. A fényt az üvegablak elsősorban hátulról kapja, és az a fény az évszak, illetve a napszak függvényében folyamatosan változik, soha nem ugyanolyan. Kinetikus hatást kelt. A világítástól függően viszont más és más lesz a színek, illetve a kép egésze által kiváltott érzelmi effektus, ami a nézőben keletkezik. A színek viszonylatában például másként hat a kék és piros színpáros dinamikája a festményen, mint az üvegen; egészen más színkörnyezetet kell köré teremteni.

     A festmény nem minden esetben ültethető át üvegre. Sikeres és sikertelen példák vannak még olyan művészek esetében is, mint Matisse, Chagall, Miró, Léger, Josef Alberts és sokan mások. De jó példa Chagall, aki szinte lebegő figurákat festett kötöttségek nélkül két dimenzióban, mindezt dekoratív együttesbe komponálva.

     A festészettel szemben annyi talán az üvegművészet hátránya, hogy mivel az építészethez kapcsolódó, nagyméretű, rendkívül költséges munka, így a tervet kell alaposan átgondolni, mert az utólagos változtatásokra nem nagyon van lehetőség. Természetesen én is rengeteg vázlatot készítek. A vázlatrajz vagy a végső terv
nem mutatja azt a helyzetet, mint a megvalósult, fénnyel átjárt üvegfelület. Tapasztalat és gyakorlat szükséges a tervben kitűzött eredeti szándék eléréséhez.

     – Mely művészek vagy korszakok állnak önhöz különösen közel? Kinek a művei inspirálták?

     – Minden tiszteletem azoké, akik ma a hit, a kultúra és a művészet erősítésén dolgoznak. Ez természetesen nem csak az üveggel foglalkozó művészekre vonatkozik. Az üvegművészeti feladatokat megoldó alkotók közül megemlíteném Georg Meistermann, Johannes Schreiter, Gerhard Richtert, Tobias Kammerer és Brian Clarke nevét, akiket különösen tisztelek. Rajtuk kívül vannak még sokan mások is.

     Az üvegművészet nagy korszakai közül azok állnak hozzám közel, amelyek a fény–tér és képi világot képesek voltak összhangba hozni. Ez elsősorban a gótika és annak különböző szakaszai. Közel állnak hozzám az utóbbi ötven év progresszív, leginkább a szekularizációt gyengítő, olyan javaslatokat tartalmazó mű vészek munkái, akik a meditációs atmoszféra megteremtését helyezik előtérbe műveikben, alkalmazkodva a változás szükségszerűségéhez, függetlenül attól, hogy milyen stílusértelmezésbe sorolják be őket. Erre példák a fent említett művészek munkái.

     – Mik a távolabbi tervei az Üveggalériával kapcsolatban? Beszélhetünk majd tíz év múlva a pannonhalmi művésztelepről?

     – Ez az üvegművészeti galéria a hegy lábánál egy állomás, erőgyűjtő hely, amely megőrzi és közvetíti a kultúra értékeit. Tűzőrző szerepünk fontos, elsősorban nekem, de a galériában kiállító összes művésznek is. A találkozás a lényeg. Az egymásra hatásokból kialakulhat egy mindkettőnket gazdagító élmény.

     Mivel nekem a kultúrával, a művészettel van dolgom, a bennük rejlő értékekre szeretném felhívni a figyelmét az üvegművészeten keresztül azoknak, akik a galériába látogatnak. Mutatni szeretnék valami értelmezhető dolgot, amely az önmagunkban való hitet és az istenérzést erősíti. Vannak terveink a további minőségi változásokat illetően, ezekbe szeretnénk, ha beleférne egy művésztelep kialakítása is.

Mészáros Ágnes

További információk és a művész alkotásairól fotók a www.hefterlaszlo.hu weboldalon találhatók.