Amit akartok tőlük, azt tegyétek ti is velük

Erdei tragédia – láthatjuk a budapesti Mezőgazdasági Múzeum egyik tárlója feliratán. Az üveg alatt két őzbak koponyája látható, amelyek összeakadtak verekedés közben. Igen, az állatvilágban is léteznek konfliktusok! Nem csak természetes ellenségek között, amelyek kerülik egymást. A saját fajtársak is halálos veszélyt jelenthetnek egymásra, különösen, ha velük szemben kisebb a veszélyérzet.

Ehhez hasonló helyzet erkölcsileg feddhetetlen, keresztény családokban és családok között is előfordulhat. Olyan támad, akivel „együtt nőttem fel”, vagy aki „mellettem ül a templomban”. Amilyen váratlan az ilyen belháborúk kiéleződése, annyira nehéz belekezdeni orvoslásukba, hiszen ilyen körökben „kívül” szokták az ellenséget keresni. Azok között, akik ateisták, politikailag mások, máshol laknak... Álljon itt néhány kép a konfliktusok orvoslásának kultúrájáról.

„Nyissa ki jobban a szemét, ott van alul” – ripakodik rám a nagy élelmiszerüzlet eladónője, miután meg mertem kérdezni, hogy hol találom a Magyar Nemzetet az újságospulton. Ő egész nap ott van a boltban, talán már unja is. Mindenesetre magátólértetődő számára, hogy ez az újság hol található – a máshonnan érkező látogató számára azonban furcsa, hogy a pult legaljára tették, pedig kelendő. Ha visszaszólnék, máris kiéleződne a konfliktus. Semmi rosszat nem akartam, csak nem ismerem ennek az üzletnek az elrendezését.

„Ezt Ukrajnában is így csinálod, te?” – Az indulatos szavak nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekben végződnek. Trolivezető reagál így arra, ahogyan egy alsó kategóriás ukrán rendszámú autó ügyetlenül, szerencsétlenkedve próbál beállni egy parkolóhelyre a budapesti Lövölde téren. Az ukrán sofőr nem tud válaszolni, hiszen nem is hallja a becsmérlő szavakat. Ha hallaná és megértené, esetleg itt is nyílt konfliktus keletkezne.

„Ez az agyament… – és máris nyomdafestéket nem tűrő szavakban tör ki az aluljáró péksütemény árusa, miután egy vidám olasz fiatal (kedvesen) megkérdezte tőle, hogy merre is van a Dunapart. – Náluk, otthon biztosan nem merné megzavarni a pékség eladóját! Pénze van, mert ide tudott jönni külföldről, de esze, az nincs…” Ez a  boltos is csak saját magára gondol. Meg se próbálja megérteni a másik ember helyzetét. Hiszen az sem igaz, hogy nagy anyagi háttér kellene ahhoz, hogy valaki Olaszországból Magyarországra jusson.

„Ó, jaj, az út lélektől lélekig! / Küldözzük a szem csüggedt sugarát, / S köztünk a roppant, jeges űr lakik!” – panaszolta Tóth Árpád. Ezzel kezdődnek a belviszályok keresztény körökben is. Mennyi dühkitörés származik kicsiségekből, ahol alapvető gondolkodásbeli különbségről szó sincs. Csak félreértésről! Persze, arra senkinek sincs energiája, hogy mindenki helyzetébe belegondoljon. De egy kis beleélő képességgel, éppen az apróságokban, a másik ember inkább szövetséges lehetne, mint ellenség. Pillanatnyi eltévelyedéseinkben azonban csak egy darab tárgyként bukkan fel előttünk, melyre úgy akasztjuk rá csalódásainkat, mint egy bűnbakra. Ezért válik egy-egy, a másikra ráragasztott becsmérlő szó az utolsó érvvé magyar internetes sajtónk hozzászólásaiban – és a való életben is! „Argumentum ad personam”, holott a másik ember személyének minősítése helyett inkább azon kellene elgondolkodni, hogy nincs-e abban is valami, ami nekünk nem tetszik.

Ezért a világ távoli tájaira induló misszionáriusok képzésében a lelkiek után a legfontosabb az inkulturálódásra, a másik kultúrába való beilleszkedésre való felkészítés. Pontosan azért, hogy a misszionárius meg tudja különböztetni barátait és ellenfeleit. Hogy apróságok ne sodorják olyan konfliktusba, mely egész munkáját hiteltelenné tenné. Hasonlóra szükségük lenne azoknak is, akik hazájukat talán soha nem hagyják el, hiszen ők szintén találkozhatnak idegen hozzáállással és életfelfogással, ami általában nem ellenséges. Inkább csak a megszokott biztonságával áll szemben a nem megszokott. Ezért kezdődik a másik ember megismerésével a Szeresd felebarátodat, mint önmagadat evangéliumi parancs teljesítése. Ahelyett, hogy rögtön kígyót-békát kiabálnánk valakire, próbáljuk megismerni motivációját, indítékait. Mit miért csinál? Tudatos-e a viselkedése? Tudatosan ellenséges-e velem szemben, vagy pedig az általa rám aggatott tévképzetek mozgatják, amelyekkel szemben védekezni szeretne?

Azt gondolnánk, hogy ebben hasznos eszköz lehet a világháló, amelyen keresztül mintha közelebb kerülne hozzánk az, ami egyébként idegen. Az internet azonban keveri a kultúrákat. A legtöbb fogyasztó ugyan élvezi a különböző kultúrákból divatszerűen összekevert érzések és érzelmek sajátos elegyét, de nem képes beilleszkedni abba, aminek virtuálisan részese. Nem építi fel saját világát, ezért a másik ember világát sem tudja rekonstruálni magában. Ezzel szemben régen, a falvak közösségében, de a városi polgárcsaládokban is, sokkal következetesebbek voltak a kulturális szokások, amelynek révén mindenki megtanult legalább egy kultúrát úgy, mint az anyanyelvét. Csak az tud másokat megérteni, aki a saját (érzelmi) anyanyelvét jól ismeri.

 Hatékonyabb a „small talk” begyakorlása, amely a missziósok inkulturációs képzésének fontos eszköze. Nem csak „fontos” dolgokról beszélünk ilyenkor – hiszen ezeknél a dolgoknál fontosabb a másik ember személyisége. Azt pedig sokszor a „lényegtelen” témák hozzák felszínre. Ott mindkét fél könnyebben hozzáalakíthatja a magáét a másik eltérő véleményéhez is, hiszen „nem lényeges” a beszélgetés kimenetele. Közömbös dolgokról beszélve létrejön az áhított lelki híd, ám aki elvakultan mindig csak a vitatott dolgokról beszél, az egymás ellen hergeli a feleket. „Tárgyalni” akartak, de egymásról beszélnek, egymást emlegetik, és egymás ellen fordulnak. A másik ember megértése tényleg ki tudja kapcsolni a konfliktusokat. Nem helyes azonban, amikor az „érzékenyedés” még erkölcsileg megkérdőjelezhető gondolkodásmódokat és hozzáállásokat is elfogadtatna. Inkább azt kellene felfedezni, hogy hol van a másik ember szándékaiban, hozzáállásában olyan érthető és felfogható elem, amely teret engedhet értelmes és erkölcsileg megengedhető kompromisszumok számára.

Ha a konfliktus tényleg valós, vagyis alapvetően különböző létérdekek, végzetesen eltérő kultúrák magatartásmódjai állnak egymással szemben, akkor nem elég egymás megértése. Nálunk, Délkelet-Ázsiában fontos, hogy ilyenkor se kerüljön senki megalázó helyzetbe. „Senki ne veszítse el az arcát”  – így mondjuk. Ezért azonban meg kell dolgozni! Úgy, hogy személyes, szakmai vagy éppen családi konfliktusok esetén a Fülöp-szigeteken közvetítőt keresnek: olyan valakit, akinek kapcsolata van a másik féllel. Ha nincs ilyen személy, akkor közös érdeklődési terület után néznek. A közvetítő révén megismertetik a másik féllel a saját gondolkodásukat és mindazt a kárt, amit a másik ember cselekedetei okoznának. Így oldódik a feszültség, megszűnik a konfliktus. A közvetítő általában olyan valaki, például pap, aki nem a döntőbírót játssza, hanem lelki hidat épít.

Számomra nem magától értetődő az a sok konfliktus, amiket hazánkban tapasztalunk, hiszen a magyar emberben benne van a mások megértésének képessége. Milyen sok ukrajnai menekültet fogadott be Magyarország! Ez sok-sok magyar ember tevékenységének eredménye. Ezt láttam a szabolcsi Ajak városában is. Harminc kilométerre az ukrán határtól az ajakiak gyakran részt vesznek menekülők fogadásában. De nem csak irántuk nyitottak. A közelben dolgozó Fülöp-szigeteki vendégmunkásokkal is kapcsolatban vannak. Amikor Ajakon jártam, a helyi iskola igazgatója hozta el őket busszal, hogy részt vehessenek a szentmisén és az én missziós előadásomon. Az ajakiak ismerik az evangéliumot, mely szerint, aki megtanulja a mások elfogadásának képességét, azt mások is elfogadják. „Mindazt tehát, amit akartok, hogy az emberek megtegyenek veletek, ti is hasonlóképpen tegyétek meg velük” (Mt 7,12).

Lányi Béla verbita szerzetes

2022-9-15