Anániás

Anániás már indult, de Jehudéja letérdelt elébe, és sírva kérlelte, hogy ne menjen.

– Ne vétkezz – emelte fel hangját Anániás –, mennem kell, az Úr akarja ezt!

– Nem igaz! – Jehudéja hangja megkeményedett, tekintetét a harag sötétje árnyékolta. – Az Úr nem akarhatja pusztulásodat. Katonák strázsálják Júdás házát, ahol a tárzusi szállást kapott. Beszélik, hogy elfogató parancsot is hozott magával, és addig nem nyugszik, amíg meg nem tisztítja a várost Krisztus követőitől. Önmagadat adnád fel…? Elsőnek…?

– Júdás is Krisztus követője – mondta Anániás –, a tárzusinak csak egy szavába kerülne, és elhurcolnák… De ő nem mondta ki azt a szót.

– Még megteheti! – kiáltott az asszony.

– Ne áltasd magad, Anániás, hiszen te is tudod, hogy azzal az emberrel a rontás jött be Damaszkuszba. Ne tagadd, te is félsz!

– Csak féltem – mondta Anániás –, de a félelmet Isten száműzte a lelkemből. Értsd meg, Jehudéja, hogy az ő parancsára cselekszem. Néki engedelmeskedem, amikor elmegyek ahhoz az emberhez, aki vár rám. Segítséget vár. Mert az a jövevény most mindnyájunknál nyomorultabb.

– Nyomorultabb? Az üldöző az üldözöttnél? Anániás, hogy értsem szavaidat…?

– A tárzusi ember vak, Jehudéja. Isten visszavette szeméből a fényt, sötétséget bocsátott rá.

– Áldott legyen érte – sóhajtott Jehudéja –, hogy nem hagyja a bűnt büntetés nélkül. Attól fosztotta meg a szörnyeteget, ami nélkül tehetetlen báb csupán. Félember, akivel még egy gyerek is tréfát űzhet. Koldus, mások könyöradományára kárhoztatva. És talán éppen azok dobnak majd neki alamizsnát, akiket gyűlölt, akiknek a vesztét akarta.

Jóézer érkezett, a damaszkuszi Krisztus-követők egyike. Az arca sápadt, a hangja elfulladt a sietségtől.

– Elvesztünk, Anániás – mondta –, Kadmielt, a fazekast már elfogták a katonák.

– Kitől tudod?

– Jótámtól.

– És Jótám kitől hallotta?

– Nem kérdeztem. De bizonyára olyan valakitől, aki látta…

– Ki látta? Ki volt ott? Ahelyett, hogy a szavakat szedegeted össze, győződj meg előbb az igazságról.

– Minek, Anániás? Rövidesen mindnyájan meggyőződhetünk róla… A tárzusi ember sem kegyelmez egyikőnknek sem!

– A tárzusi ember vak! – Jehudéja úgy kiáltotta ezt, mintha örömhírt közölne. – Nyugodj meg, Jóézer! A katonák sem cselekedhetnek nélküle. Isten azáltal, hogy megvakította, nekünk teremtette meg a menekülés útját.

– Isten nem ezt a menekülést szánja nekünk – mondta Anániás –, hanem éppen a fordítottját. Hogy az az ember lásson, és a mi szemünkkel lásson!

– A farkas sohasem nézhet a bárány szemével – mondta Jóézer.

– Isten teremtő ereje a farkast is báránnyá változtathatja – mondta Anániás.

– Ha nem lennél a hitben oly erőtlen, Jóézer, akkor ezt magad is tudhatnád.

– Lehet – mondta Jóézer –, de én eddig csak a tárzusi farkastetteiről hallottam… Nincs még egy olyan megátalkodott farizeus, aki annyira az elveszejtésünket óhajtaná, mint ő.

– Már nem, Jóézer – mondta Anániás –, már nem… Az a tárzusi ott a Júdás házában imádkozik. És nem a hatalmát kívánja vissza, hanem azt, hogy lásson. Eredj el, szólt hozzám az Úr, és add vissza a látását, mert választott gyermekem ő, hogy hordozza az én nevemet a pogányok, királyok és Izráel fiai előtt.

– Ember, mit akarsz tenni…?! – Jehudéja megragadta Anániást, maga felé fordította. – Nézz rám! Csakugyan meg akarod gyógyítani? Hiszen ha ismét látni fog, az első, akire ráteszi a kezét, az te leszel. És utánad mind, a többi… Ezt akarod?

– Csak eszköz vagyok az Úr kezében, Jehudéja. Ő cselekszik majd általam.

– Vigyázz, Anániás – mondta Jóézer –, a Sátán is megjelenhet az Úr képében.

– Csak annak – nézett rá Anániás –, aki nem ismeri az Istent. Akinek még sohasem jelent meg, akihez még sohasem szólt. Engedjetek, vár rám az az ember!

Jóézer leoldotta a tőrét, Anániás felé nyújtotta.

– Fogd ezt, testvérem, és rejtsd a köntösöd alá!

– Nem – ingatta a fejét Anániás –, hiszen ezzel csak azt ismerném be, hogy kételkedem az Úr szavában, és inkább egy darab vastól várom a segítséget. Ne kísérts, Jóézer!

– Te tudod – tette vissza a tőrét Jóézer –, de azt nem tilthatod meg, hogy szóljak a tanítványoknak, és ha kell, megvédjünk. Még akkor is, ha egyenlőtlen harcnak nézünk csak elébe.

Anániás mosolygott ezen, Jehudéjához fordult.

– Visszajövök – mondta –, bízzál az Úrban, asszony! Ne szégyeníts meg azzal, hogy éppen a te szívedben vert sátrat a kételkedés… Avagy mit gondolsz, és te is, Jóézer… Mernék cselekedni, ha nem érezném az Urat a hátam mögött…? Nem, hiszen csak ember vagyok én is.

– Menj hát… – mondta Jehudéja –, és cselekedj a te hited szerint!

És elment Anániás az Egyenes utcába Júdás házához. A ház előtt katonák strázsáltak, egyikük megállította.

– Hová, barátom?

– Saulus, a tárzusi vár rám – mondta Anániás.

– Ezt mindenki mondhatja. Hogy hívnak?

– Anániás.

A katona bólintott, majd bement a házba. Kis idő múltán visszajött, intett Anániásnak.

– Bemehetsz – mondta –, de előbb szeretném tudni, hogy jó szándékkal vagy-e. Nyisd szét a köntösöd!

Anániás úgy cselekedett, a katona gyakorlott mozdulatokkal megmotozta.

– Jól van – mondta aztán.

Anániás bement a kapun, az udvaron Júdással találkozott.

– Már nagyon vár – mondta Júdás, és fejével a ház felé intett. – Három napja nem vett étket magához, vizet is csak keveset ivott. Nagyon gyönge.

Sulus felemelte a fejét az ajtónyitásra. Világtalan szeme mint a kialudt mécses. Göndör, fekete hajában tenyérnyi fehér sziget a hirtelen megőszült hajszálakból. Összegörnyedve térdelt a szoba közepére terített gyékényen, mellette cseréptálon a gondosan odakészített kenyér, hús, gyümölcs, érintetlen.

– Ki jött be? – szólalt meg Saulus. – Anániás, te vagy az…?

– Igen – mondta Anániás –, én vagyok.

– Megígérte Isten, hogy eljössz – mondta Saulus –, vártalak…

– Tudom, atyámfia, és most itt vagyok. Jézusnak köszönd ezt, aki megjelent néked az úton…

– Üldöztem őt – mondta Saulus.

– Megbocsát néked – mondta Anániás.

– Gyűlöltem őt… – mondta Saulus.

– Ő szeret téged – mondta Anániás.

– Nem hittem őt… – mondta Saulus.

– Ő hitt benned, és magához emel – mondta Anániás.

Saulus világtalan szeme átnedvesedett a könnyektől. Csend volt. Hallani lehetett a ház előtt strázsáló katonák lépteit.

– Ó, Anániás – mondta Saulus –, nincs nálam vétkesebb, nincs nálam elvetemültebb, nincs ki gonoszságban hozzám mérhető. Az Úr sötétséget terített rám, és ebben a sötétségben újra láttam mindent. Végignézhettem egész eddigi életemet, és megborzadtam, Anániás. Előjöttek mindazok, akiket elvitettem, akiket tömlöcbe zárattam, és véres, szétroncsolt fejével megjelent nekem egy ember, István… Örültem, amikor kövek hullottak rá, és hittem a szörnyűséges ítélkezés igazságában. Azt mondod, megbocsát nékem az Úr? De hogyan? Hogy lehet minden gonosz tettet és gondolatot megbocsátani?

– Így – mondta Anániás, majd odalépett Saulushoz, és kezével megérintette annak szemeit. Akkor mintha pikkelyek estek volna le Saulus szemeiről, a sötétséget egy pillantás alatt diadalmasan áttörte a fény.

– Látok – kiáltott fel Saulus –, látok! Anániás, drága testvérem, látok!

– Nem – mondta csöndesen Anániás –, most még csak nézel. Látni csak ezután fogsz, atyámfia, testvérem, Saulus.

Tóth-Máthé Miklós