Az őrangyal

A munkahelyéről sietett haza. Csak a boltban állt meg egy gyümölcsléért, pogácsáért és dupla csokis Pilóta kekszért. Mert ha vendéget vár, mégiscsak illik valamivel megkínálni. Így nevelték, és ebben a helyzetben is így gondolta.

Gyorsan elrendezett mindent. Leült és várt. Micsoda nap volt a mai! – gondolta várakozás közben. A munkahelyén leszakadt könyvespolc éppen mellé zuhant le. A városban a gyalogosátkelőn majdnem elütötte egy figyelmetlen motoros: hátulról visszahúzta, megfogta valaki. Csak azon az egy lépésen függött az élete. S most a kapu előtt is elvágódott. Bizony, eső után vigyázni kell. Csak azt nem értette, hogy a fehér kabátja hogyan nem lett sáros?! Egy vízfolt sem volt rajta. Mintha valami láthatatlan leplet terítettek volna alá. Még jó, hogy el nem tört a keze vagy a lába. A fejét is végzetesen beüthette volna. Csupán a sípcsontja fájt egy kicsit. Ott üthette meg. Legyintett. Ez semmi. 

A vendégvárás izgalmát aztán egyre jobban a türelmetlenség váltotta fel. Próbálta visszafogni magában a kellemetlen érzést, mert hát mégiscsak egy őrangyalt vár. Jönnie kell! Hiszen megígérte, hogy ma találkozunk! – nyugtatta magát. Múltak a percek, az órák. Késő este lett.

Vacsorázni sem volt már kedve. Mérgesen levetkőzött, lefeküdt. Nem értette, hogy egy angyal hogyan nem tarja be a szavát.

Rafael

Először ült repülőre. Alighogy elérték a repülési magasságot, a gép rázkódni kezdett: erős légörvénybe kerültek. Kigyúltak a biztonsági öv bekapcsolására figyelmeztető lámpák. A légiutas-kísérők is leültek, bekapcsolták a biztonsági övet.

Mellette teljesen üres volt a sor: így magányosan még jobban elhatalmasodott rajta a félelem. Egyre erősebben hánykolódott a repülőgép. A kapitány is próbálta nyugtatni az utasokat. 

A torka összeszorult, a homloka gyöngyözni kezdett. Erősen megmarkolta az ülés karfáját.

Ekkor leült mellé valaki. November volt, mégis szandált viselt. Utazóköntös volt a kezében, ragyogó fehér szárnyai pedig magasan emelkedtek föléje. Akár egy angyal – nézte ámulva az ismeretlent. Szerette volna köszönteni, de nem bírt megszólalni.

− Rafael vagyok.

Ő csak bólogatott átszellemülten.

− Mindig kész arra, hogy az Úr színe elé lépjek – folytatta az útitárs.

Most meghalok – gondolta erre, pedig saját magát még egyáltalán nem érezte erre késznek. 

Az angyal mosolygott:

− Ne félj! Isteni gyógyító vagyok. Az utazók segítője. 

Végtelen nyugalom, valami belső fény, melegség áradt szét benne. Már nem is érzékelte a repülőgép hánykolódását. Becsukta egy pillanatra a szemét: a halálfélelme is elmúlt. 

− Kikerültünk a viharból. Most már kikapcsolhatják a biztonsági öveket! – hallotta a kapitány hangját.

Senki nem ült mellette. Forgolódott jobbra-balra, előre-hátra, de már sehol nem látta az angyalt. 

Szelfi

Szomorúan ült az ágyon. A bánattól már nemcsak a lelkét érezte súlyosnak, de a teste is elnehezült. Felállni sem bírt: az egyik lábát szinte már nem is érezte. Olyan volt, mint a rendíthetetlen ólomkatona az Andersen-mesében: mintha az öntés során az ólomkanálból már neki sem futotta volna egy másik lábra. De legalább a mesehős a fél lábán is szilárdan meg tudott állni, ő pedig csonkának érezte magát testben és lélekben egyaránt. Mert a bánat egyre mélyebben emésztette.

Melléje ült egy angyal. 

– Ez az Őrangyalom lehet – gondolta, és ámulva nézte a szépségét. – Ezt senki nem fogja nekem elhinni! – gondolkodott tovább. Ezért óvatosan felállt – észre sem vette, hogy a lába már nem is fáj –, az asztalról felvette a mobiltelefonját, visszaült az angyalhoz, és megkérte, hogy egy szelfit hadd készíthessen vele.

Az angyal csak mosolygott.

Egy kattintás és már boldogan kereste is vissza a képet. De csak a saját mosolygós arcát látta rajta. S már az angyal sem ült mellette. Forgolódott, kereste-kutatta minden irányban.

− Elment – állapította meg. – Elűztem? – kérdezte önmagától hangosan. Majd újra a mobilképre nézett. Ekkor vette észre, hogy milyen boldog rajta, és az angyal helyén, közvetlenül mellette, a falon a feszület ragyog, Jézus teste a falilámpától megvilágítva. Boldog melegség öntötte el. 

− Milyen parányi az én bánatom a Te szenvedésedhez képest! – gondolta immár szégyenkezve, és felszabadult lélekkel fordult a mögötte lévő corpus felé.