JEL újság

Anyám álmai

Simon István2023.10.14

„Anyám, az álmok nem hazudnak…”
(Petőfi Sándor)

Látod, Villonnak igaza van; az évek szállnak, mint a percek, te is százéves lettél, legalábbis száz éve születtél. Szülinapi torta helyett beszélgessünk egy kicsit. Amúgy is elhanyagoltuk egymást mostanában, legalábbis én kevesebbet gondoltam rád, mint máskor, bár régóta készülök, hogy a századik születésnapodon megköszöntselek. Mondhatnám, hogy Isten éltessen, de nem mondom, mert tudom, hogy úgyis ő éltet, vagyis hogy az ő élete meg a te életed most már egy.

Képzeld, tegnap voltam egy jókedvű társaságban, ahol megkérdezték tőlem, hogy mi van a halál után. Jó lett volna, ha súgsz nekem, mert igencsak zavarba jöttem. Nem akartam prédikálni vagy olyan paposan válaszolni, ezért inkább azt mondtam, az Isten nem hal meg velünk, az Isten él és minket is éltet, de nem tudjuk hogyan. Te már tudod, te már túl vagy a nagy utazáson, ami abba a másik, különös, ki tudja hányadik dimenzióba repített, ami számunkra teljesen ismeretlen, ama „nem ismert tartomány, / Melyből nem tér meg utazó”, ahogy Hamlet mondja. Szóval te már tudod, amit mi még nem tudunk, de nagyon szeretnénk tudni, ezért folyton kíváncsiskodunk, de mindhiába. Talán titoktartási kötelezettség tiltja, hogy beavassatok minket a túlnani világ titkaiba, így aztán manna helyett rágódunk a magunk kenyerén.

Igaz, nem is a halálról, hanem az életről, az életedről szeretnék beszélni veled, az álmaidról, melyek, ha nehezen is, de valóra váltak. Képzeld, találtam egy levelet, amit még te írtál öt évvel a születésem előtt, amikor még csak álmodhattál arról, hogy ti ketten egy test és egy lélek lesztek az apámmal. Amikor először elolvastam, igen meghatódtam, és csak most mertem újra elővenni az éjjeli szekrényem fiókjából, ahová rejtettem. A háború után két esztendő telt el, te huszonnégy éves vagy, szerelmes és álmodozó, messzire attól, akit szeretsz, te Nagyváradon, ő Budapesten. Írod, hogy szinte semmi remény arra, hogy a bukaresti magyar konzulátustól útlevelet kapjál, kiutazási engedélyt vagy bármi mást, ami följogosíthatna arra, hogy elhagyd Romániát, pedig arról álmodtál, hogy együtt töltitek a karácsonyt. Te mindent megtettél ezért, a sok izgalom és fáradozás miatt le is fogytál, de mindhiába, igen, így írod, hogy mindhiába. Szemrehányást is teszel, bár nem annak szánod, amiért az apám nem tett meg mindent azért, hogy végre együtt lehessetek. Homályos utalást teszel arra, hogy valami nincs rendben köztetek, hét hónapot emlegetsz, ami elmúlt, és ami eljön, hogy eldöntse a sorsotokat, de egyáltalán nem vagy optimista a jövőtöket illetően.

Együtt érzek veled és nehezteléssel gondolok az apámra, nemcsak miattad, de miattunk, a három gyermek miatt is, hiszen a létünk volt a tét. Nem tudom, mi történhetett, csak sejtem, illetve a családi legendáriumból halványan emlékszem valamire. A sok nélkülözés, az újrakezdés, az élet élni akarása, a csillapíthatatlan vágyakozás apám útjába sodorhatott valakit, aki nem te voltál, akit később föl is kerestél, és úgymond, rendre utasítottál. Ha anno nem vagy ilyen kitartóan szerelmes, ha nem ragaszkodsz többé az álmaidhoz, ha keresel magadnak mást, hiszen nagyon szép és nagyon fiatal voltál, akkor én meg sem születek, de a többiek se látják meg a napvilágot. Hála Istennek meg neked, hogy nem hagytad annyiban a dolgot, harcoltál, küzdöttél az álmaidért és az apámért, mint Jákob Ráchelért, ha nem is hét évig, de hét hónapig, és nem „mindhiába”, mert hamarosan összeházasodtatok.

Nehéz idők voltak azok, nehéz időkben voltatok fiatalok; igaz, teher alatt nő a pálma, a nehézségek erős embereket szülnek, így titeket is megerősített az élet. Azt mondtad egyszer, hogy a Rákosi-korszakban voltál a legboldogabb, amikor mindenki lódenkabátban járt és jegyre adták a kenyeret. Boldog voltál, mert szerelmes voltál, és nem törődtél azzal, hogy hány hét a világ, csak az álmaiddal, melyeket úgy őriztél, mint fösvény az aranyát.

Apám féltett kincse volt egy színes, rajzos képeslap, melyen három gyermek játszik a karácsonyfa alatt, két fiú és egy lányka, te küldted még Váradról és ezt írtad alá: eljövendő gyermekeink, Laci, Pista és Ilu.

Tóvá lett a délibáb, az álmod valóra vált, sorban megszülettünk, elsőbb mi ketten, fiúk, aztán nagy sokára, nyolc évre rá Ildikó húgunk, akit te Iluként aposztrofáltál akkoriban. Később apánk az Ilut Ildikóra javította át, hogy az álmod és jóslatod hibátlan legyen, legalábbis a képeslapon. Mindeközben dolgoztál is a hajdan híres Közért irodáiban, mi pedig a mi szelíd nagyanyánk, Ómama kezeire bízattunk. Jó volt hozzánk, de azért hiányoztál nekünk, hisz mégiscsak te voltál a mi szép, fiatal anyánk, akit rendesen csak Ilunak hívtunk és mindig hiányoltunk, igaz, akkor még nem volt gyes meg ilyesmi, tehát semmiképp sem maradhattál volna otthon.

Amúgy is szeretted a munkádat, fölnőtt fejjel lettél mérlegképes könyvelő, ez is az álmaid között szerepelt, emlékszem, hogy a vizsgákra készülve milyen lázasan tanultál az utcára néző nagyszobában, ahová a forradalom idején belőttek. Talán ennek az emléknek is köszönhetem, meg a te biztatásodnak, hogy huszonöt évesen újra beültem az iskolapadba, hogy teológiát tanuljak, hogy lelkész lehessek.

Emlékszel, te gépelted le az első prédikációmat. Persze ez már később volt, sok víznek le kellett folyni a Dunán ahhoz, hogy mindez megtörténjen. Úgy hiszem, az is az álmaid között volt, hogy fölnevelsz bennünket, de ez az álmod majdnem hajótörést szenvedett, ugyanis kis híján meghaltál. Késő este a Rákóczi úton a nagyfiadat keresve leléptél a járdáról és elütött egy autó, talán egy taxi. Súlyos állapotban kerültél a Klinikára, súlyos, de nem életveszélyes állapotban, bár alig lehetett rád ismerni. Végül teljesült az álmod, nem kellett itt hagynod minket, nem lettünk árvák. Ne haragudj, hogy egy ilyen rossz emléket is fölidéztem a szülinapodon. Tudom, mit akarsz mondani, hogy „csak a Lacikát féltettem, őt kerestem azon a szörnyű estén, mert nem akartam, hogy éjszaka csomagot rakjon a Keleti pályaudvaron”. Jól van, megértem, nem kell szabadkoznod, én amúgy is rád ütöttem, lassan olyan leszek, mint te.

Te mindig mindenkivel barátságos voltál, sőt kedves, talán túl kedves is. Akkoriban ez zavart, ma már örülök neki, mert én is ilyen lettem, és ezt tőled örököltem. Hogy mondod, hogy nem is voltál kedves, csak szeretted az embereket? Lehet, azt hiszem, így vagyok ezzel én is, egyszerűen csak filantróp vagyok, mint te, próbálom az embereket úgy szeretni, mint magamat, magamat meg úgy, mint őket. Mindenesetre ennek mindig hasznát vettem, mint annak is, hogy te olyan beszédes voltál. Igaz, most inkább csak én beszéltem, te meg bólogattál. Nem tudom, most nálatok mi a szokás, hogyan kommunikáltok, beszéltek-e egyáltalán? Nem látlak ugyan, csak érezlek, érzem, hogy mosolyogsz, nem beszélsz, de válaszolsz valamit, talán valami ilyesmit: nekünk már nincs szükségünk szavakra, mi magunk vagyunk a szó, miként Jézus Krisztus az Isten szava, maga az Ige.

Aztán elégedett vagy-e a túlvilági élettel, mert a világival az voltál, sokszor elmondtad életed kilencven esztendejének a summáját, amely valahogy így hangzott: „Nekem szép életem volt, szerelemből mentem férjhez, szültem három gyermeket, szerettem a munkámat, a családomat és ők is szerettek engem.” Valóban szerelemből mentél férjhez, ezt az a bizonyos levél is tanúsítja, amit olyan féltve őrzök az éjjeli szekrényemben, sőt én is tanúsítom, mert tudom, hogy mindhalálig igaz szerelemmel szerettétek egymást. Olykor zsörtölődtetek, veszekedtetek, de se a szeretet se a szerelem nem hagyott el titeket. Tudom, most együtt vagytok az égben, miként a földön is együtt voltatok, ezért írtuk a sírotokra: „Egy test voltunk mi ketten, te meg én, egy lélek leszünk az Isten tenyerén.”

Mennyit sétáltatok és mennyit csónakáztatok kettesben! Egyszer megszólalt a telefon, de ti nem szóltatok bele, véletlen hívás volt, épp csónakáztatok, csak a víz halk csobbanását lehetett hallani, ahogy az evezők a vízbe merültek a köröttetek hullámzó csendben. Nem szóltatok, csak hallgattatok, miként mi is percekig hallgattuk ezt a bársonyos, halk muzsikát, mintha máris a Paradicsomból üzentetek volna nekünk. Ez is a te álmod volt, hogy együtt öregedjetek meg, és ez is megadatott neked, nektek. Nehéz volt a búcsúzás és az elválás, de igazából sose váltatok el egymástól, mindvégig egymás mellett maradtatok, ha másként nem, hát akkor lélekben. Mindezt nem én mondom, hanem te, hiszen ez a te életed volt, végig úgy éreztem, mintha diktálnál nekem, én meg csak írtam, írtam és írtam.

Megvallom, hogy néha féltékeny voltam, irigy, mert úgy éreztem, hogy ti csak egymással törődtök, velünk nem, de még az unokákkal sem annyira. Ma már fölnézek rátok ezért az egymáshoz való kitartó, soha meg nem alkuvó ragaszkodásért, kései szerelemért. Mit mondhatnék még zárszóul neked? Talán köszönetet. Köszönetet mindenért, azért, hogy voltál és vagy és bizonyára leszel is. Köszönöm neked az életemet, azt, akivé lehettem általad és köszönöm a testvéreim, valamint az unokáink életét, akik nektek immár a dédunokáitok; belőletek, a ti szerelmetekből nőttünk mi mindnyájan, „mint fatörzsből gyönge ága”. Ti voltatok ketten, mi lettünk hárman, általunk kilencen, általuk pedig tizennégyen, így összesen, veletek együtt huszonnyolcan vagyunk.

Mindezért Istennek hála, Övé a dicsőség, aki álmaidat megáldotta és valóra váltotta, mert „akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget” (127. zsoltár).

 

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Bástyák vagy világítótornyok?

A szerzetesi iskola fő vonzereje továbbra is a közösség: az életüket Istennek átadó és a tanítványok iránt odaadó szerzetesek jelenléte.

Apostollá válni a Lélek útján

Pünkösd alkalmából újabb epizódokkal jelentkezik a KÉSZ Hitből pajzsot-videósorozata. Ezúttal Kubik Anna Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésszel beszélgettünk.

A Szentlélek közkincs

Az első pünkösd óta tudjuk, hogy a Szentlélek közkincs. Nem titok. Nem bennfentesek előjoga. Kérni kell, és kapni fogod, mert ez megváltásodhoz, örök életedhez tartozik.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!