Hónapokon keresztül vergődött Zajáczi Jánosban a gondolat, hogy folyton magára maradt minden beszélgetésben. Ilyenkor iszonyúan megfájdult a feje. Ezt az állapotot sűrű, egyenletesen mély lélegzetvétellel sem tudta feloldani.

Von Alexander letette az idézést. Hamar készített magának egy második fröccsöt és azonnal megitta. Azután a harmadikat is leöntötte, és a meisseni üvegpoharat földhöz vágta. A pohár szilánkokra tört, csak a talpa maradt egészben.

Tönköly Tihamérral bármi történt ebben a megveszekedett városban, bármi, amitől akár kifordulhatna az ember gyomra, akkor is csak ezt ismételgette: ‒ A Jóisten majd elrendezi! ‒ kiabálta, borzasztóakat legyintve hozzá.

Endre, a feleségével és néhány felfedezőkedvű munkatársával elsétált a képzeletbeli határvonalig. Addig a bizonyos hajdanában létezett ezeréves határkőig, amelynél hatalmas erődrendszert építettek ki a visszacsatolás évében. Talán itt lehetett vége a székely világnak is, mert innen már csak a hallgatag hegyeket lehetett bámulni, meg még tovább a Kárpátok nyújtózkodó vonulatait.

Még csend van, még sikerülhet,
de alantasan izzanak már a felhők
árva katedrálisaim tornyai felett.

Századunk világraszóló
csodákat kerget,
pedig senki sem tudja
elgörgetni azokat a hegyeket.