„Kell két darab ugyanilyen, négyzet alakú térkő. Talán szerszám sem kellene hozzá, a helye megvan, az eső már kimosta, potty, bele kell tenni, aztán elhelyezkedik magától”. Ez a „bele kell tenni” makacsul a fejében ragadt, a dolog személyessé vált. A tevéshez egy ember kell, akár ő is meg tudná csinálni.

Újra hallani véli az öreg kántor suttogó szavait: – „Tudja, fiatalember, nem is igazán jó szavak ezek az orgonálásra, hogy orgonazene vagy orgonamuzsika! Orgonaszó! Beszéd! Itt a templomban Isten szava. Aki ezt szívesen hallgatja, meg fogja hallani azt is, amit Isten neki akar mondani…”

‒ Madárka, repülj! ‒ suttogja Katalin, és a szemét le nem veszi róla.
Végtelen nyugalom szállja meg, valami földöntúli öröm, megelégedés. Nem is érti miért, egy kismadár miatt? Bentről anyja ágya felől egy erős sóhaj hallatszik, kint a kisrigó a szárnyát emelve elrebben.

A körfolyosó fényben fürdik. Ilyenkor délben ez az oldal kapja a napot. Róza mama valósággal megszédül, a szemét is be kell csuknia, annyira vakítja az erős fény. Kezével görcsösen kapaszkodik a járókeretébe, hátulról Krisztina követi minden mozdulatát, meg ne billenjen, el ne essen.

– Kislányom, iskolába mész az ősszel, akkor már nemcsak a babázás lesz a dolgod – szólítja már harmadszor Zsófikát az édesanyja, mert úgy belemerült a játékba, eddig talán meg sem hallotta. Nem mintha szüksége volna a kislány segítségére, elvégzett már mindent, az ebéd is készen van, még az urát várja haza a szőlőből, itt lehet mindjárt, az utolsót kondította délre a templom harangja.

Unokája ajánlotta fel, szívesen elviszi magával, hadd mozduljon ki végre, hadd gyönyörködjön a látnivalókban. Elintézni való ügye van azon a szép vidéken, még jól is jön, ha van kihez szólnia az úton, a vezetésben hamar elfárad, elbambul az ember.

Kisgyerek kora óta a gőzmozdony és a vonat volt a mindene: soha ki nem elégített vágya, játéka, titkos borzongások, félelmek és a félelmek feletti győzelmek is a mozdony, a vonat körül forogtak, ott teljesedtek ki. A napjainak is ez szabott rendet.