Az észak-német nagyváros úgy ragyog, mintha csupa üvegből építették volna. A magas templomtorony aranyozott kakasa kettős szivárványt kukorékol az égre. A távolban valószerűtlen hófehér-ólomszín felhő nehezedik a folyton nyújtózkodó portáldaruk gémhada fölé.

A megnyitó valamiért késik. A toronyóra mutatói kérlelhetetlenül tovább és tovalépnek a már nagyon várt időpontról, mégsem történik semmi. Azaz dehogynem!

Most, szinte csak egy rövid pillanatra, megpillanthatta az erdőt. Olyan volt, mint egy zöld fal. Még az autók felverődő pora sem tudta kifakítani. Olyan volt éppen, mint a mesében. Szinte átjárhatatlan, és a belseje teljesen sötét. Amiben a jámbor kisgyerekek eltévednének. Ahová csak a vadász merészkedik, no meg a farkasok.

Ablakomon hajnalonta
csokorba dermed a rózsa,
mely nyáron ontotta illatát.

Hőség lesz, ígéri az előrejelzés, 30 fok feletti. Nem szokatlan ebben az időszakban. Letelepszem a kétszáz éves platán alá, és szemeim némán isszák a váltakozó képeket. Mindent, ami csak elébük tárul. Jelenleg mozgássérült vagyok, és ki tudja? – lehet, hogy az is maradok. Innen ered hát a szemlélődés kényszere, a beavatkozó aktivitás teljes kikapcsolása.

Már csak hárman maradtak a teremben. Méretei most mintha megnőttek volna. Üressége tompán kongott a máskor megszokott piszmogó sustorgás, széknyikorgás, álmosító zsongás helyett. Ő is menni kívánt, de kissé zajosabban készülődött, mintha már senkire sem kellett volna tekintettel lennie.