Az Isten biztosan mosolyog
Szabad idejében,
Már ha van kevéske szabad ideje,
Mert vigyáznia, felügyelnie kell
– Nincs kivétel! –
Mindig mindenkit és mindent.

meggyújtottam a mécsest, és
sokáig kerestem a helyet, ahova tehetném.
Először a szobám ablakába akartam tenni,
aztán egy más helyre, éppen szemközt ezzel.
Majd a diófa alatt lévő kis asztalkára,
ahol annyira szeretett üldögélni,
pohár bort inni, amíg lehetett.

Alig hihető, hogy ebben a kietlen pusztaságban, a száraz kövek, a vigasztalan homok, önnön árnyékának sivatag medrei fölött, a fulladásig kiszáradt hamuszín levegőben ez a bokor (?), cserje (?), fácska (?) kizöldüljön. És mégis – ember nem gondolná – zöldül és él.

Az öreg kutya a legjobban a terasz alatt szeretett pihenni. Pontosabban a terasz oldalán, a kis benyílónál, amit valaha fa tárolására használtak. Itt feküdt naphosszat, egy koszlott, bordó szőnyegen, a bordóvörösen pompázó muskátlik alatt.