Mintha egyenesen a Bibliából lépett volna ki, mintha ő lett volna az a bizonyos Sámson, akitől rettegtek a filiszteusok. Legalábbis hasonlított rá, olyan nagy volt és olyan erős, hogy az aprócska falu legnagyobb emberéről beszélünk.

Vili bácsit mindenki csak Vili bácsinak hívta, ő volt a falu plébánosa. Nem hívták se atyának, se plébánosnak, se tisztelendőnek, se tiszi bácsinak, csak Vili bácsinak.

Licike túl volt már a hetvenen, de senki nem nénizte, mindenki tegezte és egyszerűen csak Licikének szólította, de nem udvariatlanságból, hanem kötelességből.

Ahányszor meglátta ezt a csontsovány, rongyos, rossz kinézetű embert, az Úr szenvedő szolgájára gondolt, akiről ezt mondja Ézsaiás próféta: „Nem volt sem szép, sem ékes, a külsejére nézve nem volt vonzó."

Húsvét után a megsebzett Krisztus megjelent a tanítványainak, megmutatta a sebeit és a lelkében élő békességgel ajándékozta meg őket. A békesség gyógyítja a sebeket és a gyógyulóban levő sebek egyre több békességgel töltik el a szíveket.

Miután meggyógyult és kiléphetett a csend világából, meglepődve tapasztalta, hogy már nem akar mindenáron beszélni, szívesen hallgat, ha kell, ha valakinek mondandója van számára.

A víz úgy ringatta őket, mint anya az álmos gyermekét. Az ég lámpásai hunyorgó fényükkel beragyogták a csöndesen szundikáló, tükörsima tavat, amit ők csak Nagy Víznek neveztek maguk között. Ha lemegy a nap, kimegyünk a Nagy Vízre, szokták mondani egymásnak.

Ez a szótlanság, valaminek, a kimondatlanul is kimondott szavaknak a csendje volt, melyeket a meghatódott költő nem tudott kimondani, nem pedig a semmi. Különben is a semmi, az üresség mindig lehetőség valaminek a befogadására, olyan, mint a madárnak a fészke, kagylónak a héja.

Tehát senki sem bújhat ki a teherhordozás alól, mindenki hordoz terheket és nemcsak a magáét, de másokét is.

Nekünk, embereknek a sok is kevés, míg az Istennek a kevés is elég. Karácsony éjszakáján elég volt neki egy egyszerű jegyespár, József és Mária, egy rongyos istállócska és egy kicsi gyermekecske, hogy eljöjjön közénk.

Egyedül nem megy, énekelték valamikor Sándor Pál filmjében, a Ripacsokban. Valóban, egyedül nem megy, vagy ha megy is, csak egy darabig, aztán megáll a verkli.

Régóta készülök, hogy a századik születésnapodon megköszöntselek. Mondhatnám, hogy Isten éltessen, de nem mondom, mert tudom, hogy úgyis ő éltet, vagyis hogy az ő élete meg a te életed most már egy.