Amikor Jézus megüresítette magát mindenről lemondott, nem ragaszkodott többé a maga isteni identitásához. Ez volt a böjtök böjtje, a legnagyobb lemondás, amikor az Isten megüresítette magát, hogy helyet készítsen magában, azaz Fiában, Jézus Krisztusban az ember számára.

Az igazán nagy kérdés talán nem is az, hogy velünk van-e az Isten, hanem az, hogy mi vele vagyunk-e?

A zenekart az egység jellemzi, holott igen különbözők, ki hegedűn, ki fuvolán, ki kürtön játszik, sokfélék és mégis egyek. Ez az a bizonyos kibékített sokféleség. Közösségeink, a családok, a munka- és a baráti közösségek, a nemzetünk is jobban virágoznának, ha harmóniában élnénk.

Jó testvérek voltak, gyerekkorukban vesztek össze utoljára, mosolyszünetet se tartottak, pedig ahogy ez testvéreknél lenni szokott, nagyon különbözők voltak. Mária egyszerű, csendes, inkább befelé forduló teremtés, Márta folyton nyüzsgő, zsizsegő, akinek ars poetikája a forma dat esse rei igazsága volt.

Valóban dicséretre méltó az öregség vagy inkább szánalomra méltó? Öregnek lenni áldás vagy átok?

Jézus példázata rólunk, emberekről szól, akik olyanok vagyunk, mint a kallódó tárgyak, elveszünk, de az angyalok nagy örömére mindig megkeres és megtalál minket az Isten.

Mintha egyenesen a Bibliából lépett volna ki, mintha ő lett volna az a bizonyos Sámson, akitől rettegtek a filiszteusok. Legalábbis hasonlított rá, olyan nagy volt és olyan erős, hogy az aprócska falu legnagyobb emberéről beszélünk.

Vili bácsit mindenki csak Vili bácsinak hívta, ő volt a falu plébánosa. Nem hívták se atyának, se plébánosnak, se tisztelendőnek, se tiszi bácsinak, csak Vili bácsinak.

Licike túl volt már a hetvenen, de senki nem nénizte, mindenki tegezte és egyszerűen csak Licikének szólította, de nem udvariatlanságból, hanem kötelességből.

Ahányszor meglátta ezt a csontsovány, rongyos, rossz kinézetű embert, az Úr szenvedő szolgájára gondolt, akiről ezt mondja Ézsaiás próféta: „Nem volt sem szép, sem ékes, a külsejére nézve nem volt vonzó."