Homlokom fehér, mint a kései szegfű.
Holtomiglan-éjben páratlan csillagok.
Valaki megsimítja bóbita-hajamat.
Isten virágoskertjében halandó maradok.

Nagyapám csizmájára ragadt az őszi esők
áztatta agyagos föld minden darabja, amikor
sírt ásni ment a komájának. Előbb hunyok egyet,
mondta, miután kifogta a lovait, és összekulcsolt
kezeire hajtotta fejét a napraforgós viaszos vászonterítőre,
a konyhaasztalon.