Oly gyönyörű a létezés,
amint napfény izzítja
öreg csontjainkat,
s illatok fanyarát legyinti
udvarunkon felénk a szél.

Hol vannak már a kertem diófái! – sóhajtotta Amál, amikor kiegyenesítette a derekát. Mostanában, amióta elhagyta a hatvanat, megérezte a sok sétafikálást a háta, dereka. No, meg a rossz tartásban javított gyerekdolgozatokat! – Talán már az is fáradtságot okoz nekem – sóhajtotta, – hogy álmaimban folyton gyalogolok.

Amál, ahogy letette lábát a vonat lépcsőjéről a peronra, mélyet sóhajtott. Minden mozdulatlan volt körülötte, mintha a vonat is csak véletlenül állt volna meg a kisvárosban. Szokatlan csend vette körül. ‒ Ez most már mindig így lesz ‒ gondolta.

A másik nagyapja, hát igen, a másiknál nem kellett tipródni a szavakon. Mókás nagyapja volt ez a messze élő, Mama „apuskája”, aki ha látogatóba jött hozzájuk, mindig számítani lehetett valami váratlanra. Az biztos, hogy folyton megbotránkoztatta tetteivel, szavaival a környezetét.

A kisvárosban hideg, fagyos telek voltak gyermekkorában. A bakonyi szél, ha behúzódott az utcákba, megdermedt tőle az egész város. Mozdulatlanná vált. Az iskolában is csuda hidegek voltak, s ezekben a napokban a tanárokat sem kapta lángra a magyarázat.

Micsoda huncut, kis mosoly,
olyan kislányos – hetvenéves!,
szalmakalapja óriás,
arcán a ráncok csodaszépek!

A fák között bujkáló fények juttatták eszébe a pályakezdés éveit. A fény-ábrák, mint valami kaleidoszkópban változtatták állandó formájukat, ahogy lefolytak a házfalakról, az emberek arcairól, és a járdán előtte eltűntek, új alakot vettek fel.

Kinyílt az ég,
lám itt a március,
levegő frisse,
vágyak frisse –
barka selyme,
fény szilánkja
mindenre lehull

Nagyapám az Úrral pörölt,egész éjjel vádolt a szája,s a kórházi ágy gödörébenangyaltalan lett éjszakája.

elmosolyodtál, s azt mondtad:
– De jó, hogy mégis...!
és összekulcsoltad a kezed.

Minden perc lassan széttörik –
közelebb jön az ég is –
a szánk becsukott pengeél –
és mégis, mégis, mégis!

Tele van sebbel a szavam,
– vízcsepp fagy ág-bog tájra –
lassan beheged, azt hiszem,
a sajgása, s a némasága.