A bécsi döntés híre hamar eljutott a sok mindent átélt, méltóságukban meggyötört kalotaszegiekhez is. A Nádas menti Türébe hitték is, meg nem is a hírt, de amikor a román funkcionáriusok elhagyták a hivatalokat, az óvatosság oldódni kezdett. A jegyző azzal állt a közösség elé: legyen, ami lesz, ő marad, végül is kell lennie valamilyen törvényes rendnek, és ő mindig a törvény oldalán állt.

1989 decemberében írtam e sorokat. Megbukott a kommunista diktatúra Romániában, és ez nemcsak az Erdélyből származókat hozta lázba, hanem minden jóérzésű embert. A szarvasiakat is. Számos teherautó indult el azon nyomban értékes rakományával a román határ felé. Sajnálatos módon az egyik sofőr Aradról már csak koporsóban térhetett vissza a családjához.

A tojás életszimbólum. A húsvétban, a feltámadást követően minden az életről szól. Mit sem veszít értékéből és erejéből a megváltás, amikor a kalotaszegi földművelő társadalom a földi megújulását is odacsempészi a Fiú feltámadása mellé, mert a világegyetemet, beleszámítva önnön lényegét is, az isteni harmónia részeként értelmezi.

A szilveszteri vigasság, a kapulopás még jóformán véget sem ért, amikor, mi, kisfiúk elindultunk újévet köszönteni. Ahogyan a kántálás, az újévi köszöntés is a fiúk kiváltsága mifelénk, a nádasmenti Türén. Azért valami kis különbség mégis van a két esemény között!

Kisiskolásként mindenki lelkesen énekelte e dalocskát, miközben vidáman pörgött a körtánc. Minden falubeli kisgyermek pontosan tudta, miről is szól ez a dal. Ismerték a kendert meg a kenderáztatást is!

Nincs még egy olyan ünnep, amely annyira kedves lenne szívemnek, mint a karácsony. Valószínűleg a kántálás miatt volt egykor oly varázslatos a karácsony számomra. Igaz, mi ma is templommal és kántálással fogadjuk a Megváltót, így készítünk számára egy kis barmok melengette sarkot a szívünkben, de mégis mennyire más az a régi karácsony!

Gyönyörűséggel tölt el, akárhányszor csak elhaladok egy pékség előtt, a frissen sült kenyerek és kalácsok látványa. Még a lépteimet is lelassítom, hogy hosszan élvezhessem a formák, a színek kavalkádját, a sok fenséges illatot.

Rosszat viszünk, jót hozunk! – ezekkel a szavakkal lépett ki a keresztanya a kisgyermekes házból a múlt század derekán karján a gyönyörű csipkés pólyában szendergő édes kis terhével. Így indult el a bábaasszony társaságában a falu fölé magasodó református templom irányába.

„Ne menj babám a tarlóra, gyenge vagy még a sarlóra…” – inti a leányt népdalaink egyik gyöngyszeme. A mi kis falunkban is íratlan törvénnyé kerekedett ki az évszázadok során, hogy jó korán rá kell szoktatni a gyermeket a munkára.