JEL újság

Arcok és emberek

Simon István2023.06.30

A minap meghívást kaptunk Stefi lányunktól és férjétől egy babamoziba, melynek a még meg nem született Szofi unokánk volt a főszereplője. A fejlett digitális technikának köszönhetően a gyermekecskét 4D-ben láthattuk, azaz láthattuk volna, ha nem rejtőzik el előlünk. 

Így is láthattuk őt, kaphattunk belőle egy kis ízelítőt, de nem mutatta meg nekünk magát igazán. Nem láthattuk az arcát a mi kis ismeretlen ismerősünknek, „a távolból érkező, legközelebbi rokonunknak”. Így is ismerős nekünk, hiszen belőlünk nőtt, „mint fatörzsből gyönge ága” (Radnóti Miklós), mégis szerettük volna látni azt az arcot, mely a mi arcunk is egyben, mégis más, mert Szofi önálló identitás, egyszeri és megismételhetetlen lény, gyermeke a gyermekünknek. 

Az arc a lélek tükre, legmélyebb élményeink és érzéseink hordozója, mely segít megkülönböztetni minket másoktól. Mert minden arc más, mégis van bennük közös vonás, vannak ismerős arcok melyeket jó látni, mert magukra ismerünk bennük. Ezért Szofi unokánk arca is ismerős lehet számunkra, bár igazán még nem láttuk őt, de tudjuk róla, hogy „egy vérből valók vagyunk” (Ismerős Arcok). Ismerősnek lenni pedig jó dolog, mert ismerősök között nem érezzük magunkat idegennek.

Ismerős arcokat látni jó, de ha idegenben járunk, sok ismeretlennel találkozunk. Ilyenkor furcsa érzés kerít hatalmába minket, árvának, magányosnak érezzük magunkat, miközben eszünkbe jut Ady, „minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces messze fény”. Azonban „nem jó az embernek egyedül”, ismerős arcokra, társakra van szükségünk ahhoz, hogy ne érezzük magunkat idegennek a világban. „jaj nem tudok így maradni, / Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak, / Hogy látva lássanak.” 

Az ismerkedést mindig nekünk kell kezdeni egy érdeklődő tekintettel vagy egy mosollyal, azzal, hogy álarc helyett vállaljuk a magunk emberi arcát, az érzéseinket, az örömünket és a bánatunkat. Ily módon az idegen arcok ismerős arcokká lesznek, magunkra ismerhetünk bennük, mert alapjában véve egy vérből valók vagyunk, a Teremtő a maga képmására teremtett minket. Ez az a bizonyos imago Dei, ez adja a mi emberi méltóságunkat, azt, hogy istenarcú emberek lehetünk. Ez az, ami közös bennünk, amiért ismerős arcokra lelhetünk. 

Jézus, az istenarcú Ember és az emberarcú Isten megmutatta nekünk, hogy valójában testvérek vagyunk, mindnyájan arra az Egyre, az Egyetlenre hasonlítunk, Akinek a gyermekei vagyunk. Az ismeretlen arcok ismerős arcokká lehetnek, ha mindezt végiggondoljuk és vállaljuk az istenarcúságot. A gyermek nem tehet mást, vállalja a szüleit, legalábbis egy ideig. Aztán lázad ellenük, igyekszik elszakadni tőlük, hogy a maga útját járhassa, miként a tékozló fiú, de végül mégiscsak a szülőket választja, igyekszik visszatérni hozzájuk. 

Isten gyermekének lenni nem más, mint megízlelni az Örökkévaló jóságát, atyai szeretetét és másokkal is megízleltetni azt. Lélektől lélekig tart az út, amelyen járnunk kell. Isten láthatatlan Lelke mindig és mindenütt jelen van a világ kezdetétől fogva annak végezetéig. Isten lelke lebegett a tohu-vabohu, az őskáosz fölött – olvassuk a Biblia első lapjain. Ez a teremtő Lélek járja át ma is a világot és benne minket, hogy irgalmas szeretetével meggyőzzön arról, hogy jó élni, és ember az embernek nemcsak farkasa, de báránya is lehet. 

Pünkösd a Lélek kiáradásának ünnepe, Isten szeretetének Jézus Krisztusban megtestesült mintázata, akiben ugyancsak ismerős arcokra lelhetünk. Az ismeretlen Isten arca is ismerős lehet számunkra, mivel Jézus a láthatatlan Isten képmása, ikonja, ezért mondja: „aki engem látott, látta az Atyát” (Jn 14,9). Mi is ismerős arcokká lehetünk Isten és egymás számára a Lélek által, ahogy Ady írja: „Szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié, / Lennék valakié.” 

Akinek ismerős az arca, az már nem idegen többé; barát, testvér lehet belőle, de hogyan? Nem úgy, mint Bábelben, ahol még egy nyelvet beszéltek az emberek, égig érő tornyot akartak építeni, de nem Istennek, hanem maguknak, hogy nagy nevet szerezzenek. Azonban füstbe ment a tervük, összezavarodott a nyelvük, és többé nem tudtak szót érteni egymással. Pünkösdkor az ellenkezője történt: a pártusok, médek, elámiták és akik Mezopotámiában laknak vagy Judeában, Kappadóciában és a többiek mind a maguk nyelvén hallották Péterék beszédét „az Isten felséges dolgairól”, mert ahol kiárad az Isten lelke, ott az idegen arcok ismerős arcokká lesznek, otthonosabbá válik a világ. A Lélek nyelve ugyanis a megértés, az egyetértés nyelve. „A beszéd csak félreértések forrása” – mondja a róka a kis hercegnek, a szavak sokszor megcsalnak, vagy semmit sem mondanak. Az igazi megértés sohasem a szavak szintjén, hanem a lélek mélyén történik.

Amikor Húsvét után Krisztus meglátogatja a tanítványait így köszönti őket: „békesség néktek!” Megmutatja nekik a sebeit, rájuk lehel, s ezt mondja: „vegyétek a Szentlelket!” Nem magyarázkodik, hiába is tenné, hanem a Lelkével ajándékozza meg a megriadt tanítványokat, méghozzá a békesség lelkével. A sebek fájdalmat okoznak, békétlenséget szülnek, elidegenítenek egymástól. Jézus békéje azonban a sebeken túlról, a Lélek mélyéről érkezik, ahol az irgalom fészke van, ahol Isten csendje és békéje honol. Se a tanítványaira, se a gyilkosaira nem neheztel, ismerős arcokat lát maga körül, csetlő-botló, de szerethető embereket, akiknek ugyancsak szükségük van megértésre és bocsánatra. 

Régen a sebekre gyógyírt tettek, a lélek sebeinek gyógyítására egyetlen gyógymód az ir-galom. (Nem véletlen, hogy mindkét szóban előfordul az ír kifejezés.) A mi sebeink csak nehezen vagy egyáltalán nem gyógyulnak be, mert nem az irgalom, hanem az igazság mentén akarjuk rendezni a dolgainkat, mert meg vagyunk győződve arról, hogy nekünk van igazunk és az Igazságnál jobban szeretjük a magunk igazát. Ilyenkor még az ismerős arcok is ismeretlenné lesznek, mivel elidegenedünk egymástól, vagy végleg elveszítjük egymást. Sok magányos ember él közöttünk, akik az idők során rendre „elveszítették” a körülöttük lévő ismerős arcokat, a szeretteiket, mert az igazságukat keresték, mint Kolhaas Mihály a Lócsiszár virágvasárnapjában. 

Az idősek otthonában beszélgettem valakivel, akinek gyermekei, unokái, dédunokái vannak, de semmit sem tud róluk, mert évtizedekkel ezelőtt megszakadt a kapcsolata a családjával. Irgalom helyett „győzött” az igazság. Bizonyára mindkét félnek igaza volt, de nem az igazság gyógyítja be a sebeket, hanem az irgalom. És az irgalom nem ráció, hanem emóció dolga, nem a fejben születik, hanem a lélekben, de nem a pszichében, hanem a pneumában. A két szó különbséget tesz az emberi és az isteni lélek között. Az irgalom a visszavonhatatlan, végtelen szeretet szinonimája, csak az Isten lelkének gyümölcse lehet. Ezért van szükségünk újra meg újra a Lélek kiáradására, arra, hogy a Szentlélek temploma lehessünk, ahol a paraquban, a szentek szentjében az isteni Irgalom honol.

Amikor Jézust megkeresztelte János a Jordánban, megnyílt a menny, és leszállt rá a Lélek, mint egy galamb, „a mennyből pedig hang hallatszott: Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm” (mt 3,17). Jézus a szeretet Istenének nagykövete, az irgalmasság megtestesítője. A Lélek által mi is azok lehetünk, hiszen nekünk is szól az üzenet: „Te vagy az én szeretett fiam, benned gyönyörködöm.” Istennek immár ismerős az arcunk, Jézus tanúsága szerint ismer és szeret minket, miként egy édesanya szereti a gyermekeit vagy még annál is jobban. Ézsaiás könyvében olvassuk: „Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe magzatán? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad” (Ézs 49,15). Életünkben és halálunkban ez a könyörülő, irgalmas szeretet lehet az egyetlen reménységünk. „A reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által” (Róma 5,5). 

Akiben az irgalmasság lelke él, annak egyként ismerős lesz az Isten és az emberek arca, mint ama szamaritánusnak, aki lehajolt a földön fekvő, vérző, ismeretlen ismerőshöz. Gyakran erőtlenek és irgalmatlanok vagyunk, de „segít a Lélek a mi erőtlenségünkön, esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal” (Róma 8,26). Magunktól nem tudunk Isten gyermekévé lenni, csak a Krisztus lelke által. 

Az ötödik pecsét, Fábri Zoltán csodálatos filmje a Jelenések könyvét idézi. Negyvennégy őszén, a nyilas uralom alatt; Gyuricza úr, Király úr és Kovács szaki Béla kolléga kocsmájának törzsvendégei, akikhez egy Keszei nevű fényképész is csatlakozik. Mindnyájan őrültségnek tartják a háborút, a nyilas érát, de kisemberként semmit sem tehetnek ellene. Gyuricza úr kérdése azonban fölkavarja az állóvizet. Választaniuk kell Tomóceusz Katatiki, az embertelen zsarnok és Gyugyu, a rabszolga között; az egyik farkas, a másik bárány. Ki melyik sorsát vállalná inkább? Egyedül a fényképész választaná Gyugyut, de a kérdező meghazudtolja, nem hisz neki, mire az elárulja a kis társaságot. A nyilasok elviszik, megverik, majd arra kényszerítik őket, hogy egy kifeszített, véresre vert, Krisztushoz hasonlóan szenvedő embert kétszer megüssenek. Ha megteszik, szabadon engedik, ha nem, kivégzik őket. 

Előtte egyikük sem akart Gyugyu lenni, csak aki elárulta őket. Most valóban dönthetnek arról, hogy farkasok vagy bárányok legyenek. És ezek az esendő, magukat féltő, pragmatikus emberek, akik olyanok, mint mi, egyszerre hősök lesznek. A megkínzott idegen véres arca ismerős arc lesz számukra, a megfeszített Krisztus arcára ismernek benne és a Lélek kiárad rájuk, betölti őket, mint Pünkösdkor a tanítványokat. Megtagadják magukat és a parancsot, inkább Gyugyu, a rabszolga, a Bárány sorsát választják, ha az életükkel kell is, hogy fizessenek érte. Egyedül Gyuricza úr ütötte meg a szenvedőt, mivel üldözött gyermekeket rejtegetett a házában, akiket nem hagyhatott magukra. Íme, a Lélek által ismerőssé lehet az ismeretlen világ, ahol senki és semmi nem idegen immár, ahol ismerős arcok vesznek körül és ember az embernek nem farkasa többé.

A szerző református lelkész

 

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Az élet csodálója

A születése és életben maradása csoda. Egy sparhelt melege adta a létbiztonságát. Eszterhai Katalin úgy mesél az életről, a jóról, az igazról, a szeretetről, hogy olvasói szíve-lelke megtelik életörömmel.

Jégvirágos lírai mezőkön

Amikor a lehullott hó megtapad a faágakon, amikor az ablakokon jégvirágok nyílnak, amikor gyermekek vidám seregének szánkói siklanak a domboldalakon, persze, felmelegítő nyári verseket illene olvasni, ám a költészet a tél szépségeit is a magyar és a világirodalomba rejtette. Fagyos téli napokon ezekből szemezgetek lelki-szellemi csemegéket, hogy kapaszkodókat nyújtsanak a zordon időjárási övezetben.

Kötelék

Ha ezt a szót hallom, elsőnek a pozitív jelentése ugrik be. Nem a gúzsba kötés, hanem az egyént mint önálló entitást megerősítő valami, ami a teljes egyéni szabadságot jórészt megtartva tesz védettebbé, sőt társsá, és éppen ezért egyben felelőssé is.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!