Az alkotás felemeli az embert

Balasi Barnabás 1999 óta a Batthyány téri Szent Anna-templom orgonistája Budapesten, 2014 óta művészeti vezetője. 2007 óta élete összefonódik Franciaországgal, ahol kapcsolatba kerül párizsi orgonaművészekkel, a Notre-Dame orgonistáival. A bécsi zeneakadémia orgonaszakán folytatott tanulmányokat 2011 és 2015 között. Karnagyi diplomáját 2007-ben Párkai István növendékeként, orgonaművészi diplomáját 2019-ben szerezte a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Improvizátorként számos külföldi versenyen képviseli hazánkat. Laza, derűs, kreatív művészlélek.

– Életfilozófiája az improvizáció, a spontaneitás?

– Igen, életfilozófiám a spontaneitás. Aszerint próbálok élni a hétköznapokban, ez a rendező elve életemnek. Főként azért is, mert hiányzik a mai kor emberének életéből a minden napra megszerkesztett napirendek között. 

– Jellemző a flexibilis felfogás a pályája kibontakozásában is?

– Kompromisszumokra szükség van. Én a „Húzd meg, ereszd meg!” elv szerint élek, hiszek az arany középútban és szeretek azon haladni. 

– Huszonhárom éve végez zenei szolgálatot a Batthyányi téri Szent Anna-templomban, amelynek 2015 óta művészeti vezetője. Tizenévesen érintette meg a szent zene szolgálata. Mesélne erről az elköteleződésről? 

– Az a gazdag tárház érintett meg, ami az egyházzenében rejlik, a széles spektrum, a múlt értékei és gazdagsága. Az egyházi zene kimeríthetetlen, kezdjen el bárki foglalkozni bármelyik ágával, egyetemes kincsekre fog lelni. Az egyházművészet gazdagsága egyben hitünk gyakorlásának a gazdagsága is, egy lelki gazdagság. Tizenhat évesen nagy valószínűséggel megéreztem, hogy anyagi javak nélkül is lehet gazdag az ember. A lelki gazdagság félreteszi az anyagi javak iránti vonzódást, mert sokkal többet nyújt az ember számára. Olyan értékeket, melyeket a kereszténység mércéjével mérünk. Valódi gazdagságot él meg az ember, ami nem pénzben mérhető, és ez a művészet az egyház művészete. Könnyen észre lehet venni ezeket, mert ezek az értékek nem mulandóak, és mindig az ember életének kérdéseire adnak választ. Ezáltal túlmutatnak életünk történésein, szinte időtlenek és mégis a legmaradandóbbak. Ezért választottam azt az életpályát, hogy zenész legyek, hogy ezeknek az értékeknek a közelében tudhassam magam.

– Szükséges-e az Istenben való hit, ha valaki egyházzenész?

– Feltétlen. Van egy bizonyos előadó-művészeti szint a zenei szolgálatban, amely fölé nem lehet eljutni nem hívő emberként. Az egyházzenei munka is missziós tevékenység. Érzékenységet kíván, olyan mikrorezdüléseket kell észrevenni a liturgia végzése közben, melyek a lelkek rezdülései, a hívő közösségé, ez az, ami beindítja a „láncreakciót” a befogadó és az adó között. 

– A kóruson orgonálva belátja az egész templomteret. Hogyan lesz részese a szentmise „láncreakciójának”?

– A jó egyházzenész már az első pár hang megszólaltatása után meg tudja állapítani a templomtérben jelenlévő lelkületet. Ez nagyon sokban egyezik a színpadi előadóművésszel, aki tevékenységével egy hangversenyen is igyekszik minél hamarabb felállítani azt a dinamikát, mely a befogadó és az előadó között végbemegy, sokszor lelki szinten. Az egyházzenész munkájában ugyanakkor a fenti szimbiózisban meg kell jelennie Istennek. Ez a hármas egység az, amellyel a liturgikus zenei szolgálatot ellátjuk, és amelynek feltétlen része kell, hogy legyen a magas színvonalú művészi interpretáció.

Itt van a hitelesség kérdése is! A szentírási szövegeket tulajdonképpen nem is lehet nem hittel továbbadni. Az emberek azonnal megérzik, ha a zenész hiteltelen, akárcsak egy-egy gesztusában is, és nem is látom semmi értelmét annak, hogy valaki hit nélkül foglalkozzon egyházzenével. Ha így teszünk, sosem lesz élő a művészet, bizonyos értelemben olyan, mintha egy szentolvasót a vitrinben szemlélnénk, milyen szép, ahelyett, hogy használnánk. 

– Hitére hogyan talált?

– Az egyházzenén keresztül. Isten megbízott feladatokkal, és én ezeknek a felkéréseknek szívesen mondtam igen. Kaptam tehetséget fentről, és szerettem volna ezt tükörként visszairányítani felfelé. Közben rengeteg nehézség éri az embert, de annyi megerősítést is kap ugyanakkor, hogy óhatatlanul ki kellett építenem Isten-kapcsolatomat. 

– Egy éve már, hogy a templomban esti zsolozsmázás folyik. Honnan jött az ötlet? Miben áll az újszerűsége?

– Az újszerűsége és egyben az ötlete is Párizsból ered, ahol a zsolozsmázás bizonyos módszereknek köszönhetően egy laikus hívő számára is könnyedén elsajátítható. Része lehet egy plébánia közösségének. Nálunk, a Szent Anna-templomban a hivatalos papi zsolozsma szövegét zenésítettem meg a fenti ötletek birtokában, és nagyon szeretik végezni a hívek, szeretnek énekelni és végig tudják imádkozni ezeket az orgonás vesperásokat.

– Vagyis nem az egyház ősi zenei nyelvét, a gregorián dallamokat használják? Milyen zenei motívumokra támaszkodik az Ön által megzenésített zsolozsma?

– Legtöbbször ugyanazokat a gregorián dallamokat használjuk, mint amiket a szentmisében is, de szükséges egy-két dallam komponálása a közös fohászok válaszához például és kisebb más helyeken az imádságban.

– Párizsban is tanult. Jellemző Önre a francia lezserség?

– Igen, ez a lezserség véleményem szerint hiányzik a magyar társadalomból. Mindent nagyon komolyan veszünk, és sokszor nagyon merevek vagyunk, még a zenei előadásainkban is. Ez nem tesz jót a léleknek. Nagyon jó volt megtapasztalni húszévesen a francia könnyed zenei előadásokat, akár a templomokban, a zenei szolgálatok részeként, akár a hangversenytermekben, segít ez a gondolkodás az előadónak és a hallgatónak egyaránt. 

– Mik a kedvenc egyházzenei művei és miért érez különleges kapcsolatot velük?

– Nincsen kedvenc művem, és nem is szeretnék kijelölni egy művet se kedvencnek. Véleményem szerint mindig más kell, hogy legyen a kedvenc mű egy ember számára. A különféle élethelyzetek és a személyiség fejlődése alakítják, mely műalkotást tudjuk éppen befogadni és melyeket nem. Szeretem nyitva hagyni a kaput arra vonatkozóan, hogy mely zeneművek lehetnek a kedvenceim majd hátralévő életemben. 

– Tanárként hogy látja, a szent zene hatással van az emberek hitére, fejlődésére?

– Abszolút mértékben. Sokan azonban nem tudnak róla. „Fülük vagyon, és nem hallanak, szemünk vagyon, és nem látnak.” Sokunknak eltompultak az érzékszervei, ennek oka a töménytelen mennyiségű, nagyon erős ingerrel bejövő információs áradat, a modern kor vívmányai. Kevesen tudnak mára énekelni, és a legtöbb ember nem találkozik valódi műalkotással. Ha mégis szembejön az életében, nem tudja, mit kezdjen vele. Hiányzik a „kulcs”! Hogy értsük: az egyházzenésznek olyan emberek számára kell interpretálni a műveket, akiknek legtöbbje nem zeneértő, nem jár hangversenyre, az is lehet, klasszikus zenével csak a templomban találkozik élőben. Én beérem azzal is, ha a bőrükön keresztül érzik a zenét, nem ragaszkodom annak megértéséhez, viszont napról napra próbálok tenni annak megéreztetéséért, és ezt a munkámban nagyon fontosnak tartom.

– A csenddel milyen viszonyban van?

– Csend nélkül nem létezik zene. A zene a csendre épül, abból merítkezik, de a csend lehet ugyanakkor lelki csend is az ember számára. Ezt a csendet, lelki nyugalmat őriznünk kell egy életen át. A mai kor embere a „zaj embere”. Zaj veszi körül életének nagyon nagy hányadában. Véleményem szerint fontos mindenkinek megkeresni a lelki békéjét, a „saját csendjét”, hogy harmóniára tudjon törekedni az életében.

– Sugárzik Önből a jókedv, a harmónia. Honnan táplálkozik ez a derű?

– Elsősorban az alkotásból, mint tevékenységből. Alkotni jó, és kreatívvá teszi az embert. Olyan pályákat mozgat meg az idegrendszerben, amit más semmiképpen, és közben a többi terület pihen. Az alkotás felemeli az embert, és egy magasabb létszintet nyújt!

– Ön szerint mi hiányzik az embereknek? Mitől lehetnének mosolygósabbak?

– Mindenki tehetséges valamiben, ezt nyugodtan higgyük el! Meg kell találni mindenkinek, hogy miben. Ha megtalálta, éljen a képességeinek, és ha lehet, fordítsa azt másokra, tegye boldogabbá az embereket általa!

– Hamarosan vége a nyárnak. Milyen feladatokkal tekint az elkövetkező őszi hónapokra?

Most két Bach-estem lesz, arra készülök nagyon, az egyik itt, a Szent Anna-templomban szeptemberben, a másik augusztusban a Bécsi kapu téri evangélikus templom Bach-orgonáján. Előttünk az évente megrendezendő Ars Sacra Fesztivál. Orgonabemutatókat szoktam tartani mindkét templomunk orgonakarzatán. Az emberek feljönnek és kérdeznek, játszok nekik, improvizálok, és közben megismerik gyönyörű orgonáinkat. Próbálom nekik átadni, mi az a gazdagság, amit én itt, a Szent Anna-templomban vagy a szomszédos Szent Ferenc sebei templomban kapok.