Az állam is kér támogatást tőlünk

Écsy Gábor atya 2008-tól látja el országos igazgatóként a Katolikus Karitász vezetését. Munkásságát Magyar Arany Érdemkereszt és Pro Communitate Újbuda kitüntetéssel ismerték el.

– A Katolikus Karitászról gyakran hallunk, ha a rászorulók, bajbajutottak megsegítéséről van szó. De mi az, amit erről a segítő szervezetről tudnunk kell?

– Németországban Lorenz Werthmann prelátus ismerte föl, hogy szervezetten segíteni a rászorulókon hatékonyabb és eredményesebb. Ő még a plébániák életében képzelte el a karitászt. Ott a hívek egy bizonyos csoportja feladatul kapta a szeretetszolgálatot. Így létrejött egy hálózat, amely korra, nemre, felekezeti hovatartozásra tekintet nélkül segített a rászorulókon.

A Magyar Katolikus Karitász jövőre fogja ünnepelni megalakulásának 85. évfordulóját. Serédi Jusztinián hercegprímás bízta meg Mihalovics Zsigmond herminamezői plébánost, hogy alakítsa meg a budapesti egyházközségekben a karitászcsoportokat. Hivatalosan 1931. október 7-én alapította meg a püspöki kar a Szent Erzsébet Karitász Központot. Az 1930-as évek elején Magyarországon is erősen éreztette hatását a gazdasági világválság, nagy szükség volt az egyházmegyékben megalakuló karitászcsoportokra.

1938-ban a Budapesten megrendezett Eucharisztikus Világkongresszus alkalmával Nemzetközi Karitász Kiállítás keretében mutatták be a szervezet segítő tevékenységét. Aztán a kommunista diktatúra idején fokozatosan felszámolták a szervezeteinket.

1991-ben a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia alakította újjá Magyar Karitász néven. Ekkor tagja lett a Caritas Internationalis nemzetközi szervezetnek is. Ezek után kialakult az országos hálózat. Önkénteseinkkel lassan 25 éve folyamatosan részt veszünk a szociális segítségnyújtásban.

2011-ben Katolikus Karitász – Caritas Hungarica lett a nevünk, a Katolikus Egyház hivatalos segélyszervezeteként működünk. Minden egyházmegyében van egy karitászközpont. A rendszerváltás utáni egyházmegyei zsinatok kifejezetten szorgalmazták, hogy minden plébánián is legyen karitász csoport. Az egyházmegyei karitászoknak az a feladatuk, hogy a plébániai csoportok tevékenységét összehangolják, segítsék. Ugyanerre a logikára épül az országos Karitász tevékenysége. Nem szolgálati elöljárói vagyunk az egyházmegyei karitászoknak, hanem összefogjuk a munkájukat, képviseljük őket a magyar hivatalos szerveknél és a nemzetközi világban, mint a Caritas Internationalis tagja. Ez utóbbi 200 országban működik, és 162 nemzeti szervezet tartozik hozzá.

Az utóbbi években a természeti katasztrófák, árvizek kapcsán váltunk ismertté. 1997 óta vannak árvizek Európában: Lengyelországban, Csehországban, Kárpátalján, Magyarországon. Ez állandó munkát ad nekünk, mindig segítjük a katasztrófa sújtotta területen élőket. Benne vagyunk az öt legnagyobb magyarországi segélyszervezetben. Ezt hivatalosan is jegyzik. Az állam is szokott támogatást kérni tőlünk, és partnernek tekint bennünket. De az nem várható el, hogy az egyház oldja meg a társadalom legfontosabb szociális problémáit.

– Mennyire sikerül a bajbajutottak segélyezésénél a szociális problémák gyökerét is megszüntetni?

– Ha hosszú távon tudjuk a szociális problémát kezelni, és a nehéz sorsú család is akar változtatni a helyzetén, ha vállalja az ezzel járó küzdelmeket, akkor nagy esély van arra, hogy gyökeresen lehet változtatni a helyzetükön. De ha csak egyszerű támogatást várnak el, a problémáknak a jegelését, ami nem visz eredményre, akkor a gondok megmaradnak.

Legfőbb kérdés mindig a munka. A bajok nagy részét a családokban az okozza, hogy elvesztik a munkahelyüket. Most már van lehetőségünk, hogy részt vegyünk a közfoglalkoztatásban, így mi magunk is tudunk munkát adni a rászorulóknak. Nyilván ennek nem magas a bére, de mégis valami, amivel már lehet gazdálkodni. A pénzzel való gazdálkodásra sokukat meg is kell tanítani: hogyan kell beosztani, mire kell költeni, mi a felesleges, mi a napi szükséglet. De fontos, hogy partnerek legyenek a rászorulók. Segítettünk már úgy hajléktalannak, hogy eljutott az albérletig, és végre haza tudott utazni, ahol húsz éve járt utoljára. Ez hosszú folyamat, kitartónak kell ebben lenni.

Támogatni kell nemcsak anyagiakban, hanem lelkileg is az embereket, mert gyakran hiányzik az akaraterő, elvesztették a készséget, motiváltságot. Az már jó arány, ha a bajbajutottak egyharmadának sikerül kiemelkednie a rossz szociális körülményekből.

– A kisebbségeket mennyire tudják segíteni? Az esélyegyenlőség ma egy divatos szlogen csak, vagy ténylegesen megvalósítható?

– A kormány elég nagy pénzeket és lehetőségeket kínál arra, hogy a kisebbségek felzárkózhassanak, ebben a Katolikus Karitász is segít. Az eredményhez idő kell, hiszen itt nem pár éves lemaradás behozásáról van szó, hanem több évtizedes hiánypótlásról – nemcsak anyagi, hanem szellemi, kulturális téren is. A képzettségben, mentalitásban, igényekben történő változás lassú folyamat, amely sok más problémát is a felszínre hoz. A kisebbségek problémája mögött egy társadalmi réteg szokásai, életvitele áll, amit nem lehet egyik napról a másikra javítani. A legfontosabb, hogy tudunk-e olyan értelmes munkát adni nekik, ami megfelel az igényeiknek, képzettségüknek. Látnak-e benne célravezetőt. Nehéz eldönteni, hogy mikor teszünk jót, ugyanis ha valaki közülük iskolázottságban elér egy szintet, akkor nehéz visszamennie a volt közegébe, és azonosulnia velük.

Más a kultúrájuk, más a hagyományuk. Arra lenne szükség, hogy kölcsönösen megismerjük és elfogadjuk egymást. Vannak értékeik, amelyeket meg kell becsülnünk. Például a család különösen fontos érték náluk, roma hajléktalan nincsen. Ők befogadják a másikat, a családi kötelék erős náluk, öregek otthonába sem teszik be az időseket, hanem a családdal élnek együtt.

– A társadalom vagyoni szempontból kettévált. Van egy szűk, vagyonos réteg, és egyre inkább növekszik a létminimum alatt élők száma. Mennyire van társadalmi felelőssége tudatában a vagyonos réteg?

– Nagyon evangéliumi a dolog: a szegényasszony két fillérje. Azok, akik kemény és szorgalmas munkával keresik meg a megélhetésre valót, szívesebben adakoznak. Többet is adnak, mint akik könnyebben jutnak az anyagi javakhoz. A Katolikus Karitász támogatói inkább a közép- és szegényebb rétegből tevődnek össze, nem kap a szervezet kiugró összeget. A mai magyar társadalomban a meggazdagodás még nem jelent a vagyonnal élni tudást. Hiányzik az a kultúra, amellyel a köz javára is fordíthatnák a pénzüket a tehetősebbek. A vagyonban nem látják a lehetőséget arra, hogy másokon segíteni lehet vele. A szponzorálás mögött sokszor valami hátsó szándék van, rendszerint a saját maguk ismertté tétele. Nagyon kevés kivétel van.

Egy-egy katasztrófa viszont megmozgatja az embereket, nem mennek el részvét nélkül a csapások mellett. Ebben persze nagy szerepe van a médiának is, amikor a katasztrófa sújtotta területeken készült megrázó képeket mutogatja. Ilyenkor jóérzéssel tölt el, hogy az emberek nem közömbösek. Az adománygyűjtő akciókor nagyon szépen adakoznak, és bizalommal vannak irántunk, hogy az adományok eljutnak rendeltetési céljukhoz.

– A Magyar Karitásznak működik szenvedélybeteg-segítő szolgálata is. Kik és hogyan vehetik ezt igénybe?

– Ez a szenvedélybeteg-segítő szolgálat a RÉV, ami egy mozaikszó. A „Remény a szabaduláshoz, Értelem az élethez, Választás a lehetőségek közül” mottó kezdőbetűinek a rövidítése. Német segítséggel jött létre 1992-ben, és évekig az ő segítségükkel működhetett. Ez a szolgálat ma több városban segíti a szenvedélybetegek gyógyulását: Budapest, Szombathely, Győr, Székesfehérvár, Debrecen, Szekszárd, Eger.

A RÉV-szolgálatoknál beutaló és időpont-egyeztetés, TB-kártya nélkül is lehet segítséget kérni.

Játékszenvedély-, alkohol-, kábítószer-, gyógyszer-, internetfüggő betegeken, étkezési zavarokkal küzdőkön egyaránt megpróbálunk segíteni. Különböző szakemberek működnek együtt a gyógyulás érdekében: szociális munkás, pszichológus, pszichiáter, lelkész. Végeznek prevenciós munkát is, kiadványokat terjesztenek, iskolákba járnak. Ha valaki bemegy ide a problémájával, akkor valamelyik tanácsadóhoz kerül, aki foglalkozik vele, és ha szükséges, a családjával is. Megpróbálják a szenvedélybetegnek a legoptimálisabb gyógyulási lehetőséget fölkínálni. Ennek egy része magában az intézményben történik, más része abban a hálózatban, amellyel ez az intézmény együtt dolgozik.

A probléma összetett. A gyógyulás attól is függ, hogy valaki milyen szinten került a segítő szolgálathoz, illetve a környezete, családja hogyan áll mögötte. Aki megtapasztalja a családja segítségét, akit visszafogadnak, és munkát is talál, annak van igazán reménye a teljes gyógyulásra. A szenvedélybetegek lelki gondozását pedig pap látja el. Ez nem térítést jelent, hanem a keresztény értékek alapján való segítségnyújtást. A szenvedélybetegek közül is sokan rájöttek arra, hogy Isten segítsége is kell a gyógyuláshoz.

– Nyáron sok családnak nyújtottak segítséget gyerekek táboroztatásával.

– A rászoruló családok gyermekeit táboroztattuk heti váltásokkal. Háromszáz gyermeket tudtunk az Erzsébet-táborba elvinni. A karitásztáborok különböző jellegűek voltak: napközis, kézműves, sporttábor, az utóbbit az osztrák karitásszal együtt szerveztük. Együtt táboroztak osztrák, belga, román, szerb, magyar gyerekek Balatonakaliban. Az egyházmegyék üres plébániákon biztosítottak helyet a karitásztáboroknak.

– A karitász az iskolaév kezdetén hogyan segítette a családokat?

– Iskolákkal működünk együtt, hiszen ott ismerik a gyerekeket, és tudják, hogy kik a szociálisan valóban rászorulók. „Legyen az öröm az iskolakezdés!” címmel hirdettünk az idén segélyakciót a sokgyermekes családoknak. „Betűvető” program keretében húszmillió forint értékben vásároltunk beiskolázási utalványt, amelyből ötezer forint értékben kapott négyezer gyermek. Kétmillió forint értékben pedig iskolatáskával és tanszercsomaggal támogattunk kétszáz budapesti tanulót.

Kárpátalján élő magyar családokat szintén iskolatáskával és tanszercsomaggal tudtunk támogatni.

– A karitászban önkéntesek dolgoznak. Kik hogyan csatlakozhatnak a szervezethez?

– Az egyházmegyei karitászközpontokban vannak fizetett alkalmazottak, de munkánk egyébként kifejezetten az önkéntesekre épül. Aki szeretne a munkánkba bekapcsolódni, legjobb, ha megkeresi a települése szerinti karitászcsoport vezetőjét, és felajánlja a segítségét.

Lehet jelentkezni a Karitász Önkéntesek Bázisa listára. A KÖB olyan adatbázis, ahol a jelentkezőket aszerint írják fel, hogy miben tudnak segíteni. Ha szükség van rájuk, akkor mozgósítják őket. Hasznos és jó dolog a középiskolába bevezetett ötvenórás diákközmunka is. Ezt a karitásznál is eltölthetik a tanulók. Így megismerik és megkedvelhetik munkánkat, és talán belőlük kerül ki az önkéntes-utánpótlás. Akit érdekel a szolgálatunk, és szívesen nyújtana segítséget, vagy segítségre szorul, további információkat tudhat meg honlapunkon, melynek címe www.karitasz.hu.

Haider Márta

fotó: karitasz.hu; Rochlitz Bernadett