Rab-Kováts Éva művésztanár életútja olyan, mint egy finoman megfestett akvarell: rétegei között ott ragyog a fény, a kitartás és a remény. Gyermekkora könyvek és illusztrációk világában telt, korán megtapasztalta a veszteséget, de művészi látásmódját éppen ez a belső erő formálta. Mesterei nem csupán technikát adtak át neki, hanem szellemi iránytűt is. A Reményre hívtál című kiállítása kapcsán mesél hitről, mesterekről, művészetről és arról, miért hiszi, hogy az angyalok valóban köztünk vannak.

– Azt mondják, minden a gyermekkorban kezdődik. Önnél ez hogy volt?

– Gyermekkoromban a szellemi töltekezést a könyvek jelentették számomra. Nagyon szerettem olvasni és könnyen bele tudtam élni magam minden helyzetbe, képekben is látva mindent. Magam is kitaláltam történeteket, amiket aztán barátaimnak is elmeséltem. Az illusztrációkat, a gondolat „lerajzolhatóságát” külön megcsodáltam. A sásdi könyvtár könyvei és a család Tolnai Lexikonjai fantáziámat tágítva végtelen, határok nélküli utazásokra repítettek. Nagy álmodozónak születtem, és szívesen éltem a saját, „elvarázsolt” világomban. Ügyesen rajzoltam, de a községben nem volt lehetőség a céltudatos fejlesztésre. Tizenhárom éves voltam, amikor édesapám korai halála megfosztott attól az atyai szellemi és gyakorlati irányítástól, amire – mint minden gyereknek – egy önmagát és a világban helyét kereső kamaszlánynak szüksége lett volna jövője tervezésében. Édesanyám és a három lánytestvér további sorsát egy életre meghatározta ez a tragikus esemény. Ezért és csak ezért perlekedtem Istennel!

– Az Istenbe vetett hit alapélmény volt a családban?

– Gyermekkorom Istenbe vetett hitét a család gondoskodó szeretete és természetes értékrendje alapozta meg. Édesapám is velünk jött a templomba vasárnaponként, ebédnél és esténként együtt imádkoztunk. Végzettsége és rátermettsége ellenére nem is lehetett szakaszvezető ezért a sásdi pénzügyőrségen. Ő is istenhívő családjából hozta ezt a magától értetődően természetes és szigorú, de szeretettel teli életmódot. Ifjúkorában saját döntése alapján tért át az evangélikus felekezetből a katolikus hitre. Döntésében talán az is belejátszott, hogy anyai nagyapja, a világot járt, több nyelven beszélő szabómester, Prohászka Ottokárnak is tolmácsa és barátja volt. Ahogy akkoriban kellett, a jómódú, székesfehérvári csizmadiamester fiúgyermekei édesapjuk evangélikus vallását kapták a keresztségben, a lányok pedig édesanyjuk után katolikusok lettek. Gyermekük, Kováts Rózsa apáca lett és rajzot, kézimunkát tanított a fehérvári Zárdában, Paulina nevet kapva a felszentelésben. A családban a lányok és a fiúk is tanultak zenét. Édesapám szépen festett, kis bababútorokat készített nekünk, és fejből mondott esti meséit is nagyon szerettük hallgatni. Azt hiszem, a művészetek iránti vonzódásomat édesapám ágáról örököltem. Édesanyám sásdi kertész családjában is magától értetődő volt hitben, munkában és szeretetben, becsületesen megélni a mindennapokat. 

Két lánytestvéremmel együtt hittanra jártunk, elsőáldozók voltunk és bérmálkoztunk. Amikor első osztályos voltam 1949-ben, még ott függött a kereszt is az iskolatábla fölött. Akkor még nem így tudtam, de a képzőművészet jelen volt körülöttem is. A sásdi templomban gyakran megcsodált oltárképeket Dorfmeister festette, a nagyszerű orgona Angster műhelyéből került ki. Kántortanítónk, Mezei László – operaénekesi meghívással a múltjában – erős hangjával gyakran töltötte be a barokk templom terét a hívek nagy megelégedésére. 

– Miért volt nehéz a képzőművészetet választania mint hivatást?

– Az általános iskola elvégzése után a dombóvári Gőgös Ignác Gimnáziumba mentem, de ott sem járhattam külön rajzórákra, mert bejáró diákként a komlói vonat indulásához kellett igazodnom. Ott érettségiztem humán tagozaton 1961-ben. Emlékezetes útravalóval látott el Gömöry József tanár úr példaértékű magyartanítási módszerével, latinóráival, az irodalmi önképzőkör versíró foglalkozásain költői ambíciókat is táplálva bennem. A rajztanulás érdekében érettségi után, 1961-ben Pécsre költöztem albérletbe. A sásdi származású Palkovics Lajos egyházi szobrász ajánlott be, további sorsomat megpecsételve a Pécsi Művészeti Gimnázium tanárának, Lantos Ferencnek rajzszakkörébe.

– Grafika vagy festészet? Ez volt a kérdés?

– A grafika közelebb állt hozzám, mint a festészet. Szerettem volna a Képzőművészeti Főiskolára menni. Nem is tudom, hogy képzeltem, hiszen tizennyolc éves koromtól dolgoznom kellett, hogy eltartsam magam. Nyolc évet töltöttem Lantos Ferenc szabadiskolájában, miközben a fiatalokat támogató Kossuth-díjas festő, Martyn Ferenc atyai és szakmai támogatását is élvezhettem. Eközben, a Zsolnay Gyárban dolgoztam és tanári diplomát szereztem levelező hallgatóként 1969-ben a Pécsi Tanárképző

Főiskola rajz–földrajz szakán. Itt, a porcelánfestő kolléganők jelentették számomra a családpótló, szerető környezetet.

– Milyen volt Pécs szellemi élete a hatvanas években és hogyan hatott Önre?

– Martyn Ferenc és Lantos Ferenc nevével jelzett pécsi iskola „diákja” voltam abban a korszakban, amikor Pécs kulturális élete az írókkal, költőkkel, zenészekkel, színházzal, Eck Imre új balett-társulatával, TIT-előadásaival egy külön éltető sziget volt a vasfüggönnyel lezárt országban. Ezen a szigeten élni akkor a kultúrára szomjas és nyitott, tehetséges fiatalok számára felért az egyetemi végzettséggel.

Ott ismertem meg Bertha Bulcsut is, akinek novelláihoz készítettem első illusztrációimat, persze, csak magamnak. Később Budapesten találkoztunk, amikor már mindketten Pesten éltünk. Ő írt méltatást első önálló kiállításomról 1985-ben az ÉS-ben, a pécsi évek különleges hangulatára emlékezve Öreghegyi napló címmel.

Diplomám átvétele után Budapestre költöztem 1969-ben abban a reményben, hogy két év tanítási gyakorlat után jelentkezhetem a Képzőművészeti Főiskola levelező tagozatára. Körülményeim az albérletekben nem tették lehetővé a képzőművészeti munkám folytatását. Teljesen lefoglalta időmet és erőmet az új hivatás, a rajztanítás.

– Mi történt ezek után?

– Később, a művészet helyett a polgári lét biztonságát választottam és férjhez mentem. Férjem az ORFI mosodájában dolgozott. Ott, ahol – megtűrt kategóriában – mosodavezetőként Placid atya is. Férjem tőle vette át a stafétabotot ugyanolyan „tűrt kategóriás” állampolgárként. Mozgássérült fiatalokkal foglalkoztam a rehabilitációs osztály munkaterápiáján mint rajztanár, később a munkaterápia vezetője lettem. Ettől az időtől datálódik a megtartó, egész életünket haláláig segítő baráti kapcsolat Placid atyával. Ő adott össze bennünket és két gyermekünket is ő keresztelte. A család, a munkám és elkötelezettségem a mozgássérültek ügye mellett teljesen kitöltötte az életemet. Itt ismerkedtem meg Tassy Jolánnal, a festőnek készülő izomsorvadásos lánnyal. Életre szóló barátságot kötöttünk. Harminc évig írt naplójából kérésére könyvet szerkesztettem. A rajzolást abbahagytam.

– Abba lehet hagyni a rajzolást annak, akinek ez a talentuma?

– Kiderült, hogy nem én döntöm el, hogyan és mikor térek le az elrendelt útról. Szinte hihetetlen, de Martyn Ferenc váratlan látogatása egyik pillanatról a másikra, „magától értetődően” helyre tett bennem mindent. Második gyermekemet vártam, amikor felkeresett az ORFI-ban, nála maradt, régi, közlésre szánt rajzaimat hozta el nekem. Azzal adta át, hogy „aki ilyen szép rajzokat csinál, annak nem szabad abbahagyni!” Szavai hatására tízéves kényszerszünet után, két kisgyermek mellett, újra rajzolni és festeni kezdtem.

Ő is egy „küldött” volt, aki visszaterelt elrendelt hivatásom útjára. A Kossuth-díjas mesterrel 1986-ban bekövetkezett haláláig kapcsolatban álltunk, szeretettel kísérte és segítette munkásságomat. Megérte első önálló kiállításomat is Budapesten, ajánlást írva meghívómba. Hívott Pécsre is kiállítani, de erre a találkozásra, sajnos, már nem kerülhetett sor. Martyn utolsó levelének sorai is Isten rendelése szerint íródtak, nekem szóltak és megerősítettek.

„Kedves Éva, (…) Amit családi sorsodról írsz – gondterhelt – éppen ezért különösen, szeretettel gondolok rád. Kérlek, amíg egészséged tartja, a rajzolást, a festést tekintsd életértelemnek és hivatásnak. Hiszem (tudom), értékes alkotó éveiddel jól gazdálkodsz.”

– Képein finoman fellelhető a Lélek vezetése az intuíció. 

– Gondolkodásom az agyamba és a szívembe kódolt női tulajdonságokkal van felruházva, mint a kíváncsiság, a finomra hangolt érzékenység, a gyors és pozitív alkalmazkodás az adott lehetőségekhez, a történet fontossága, az emberekhez való nyitott odafordulás, az empátia és nem utolsósorban a kitartás.

Nem problémákat szerettem volna megoldani a képeimen. Nem akartam filozofálni a dolgok legmélyére ásva. Úgy éreztem, ez amolyan – tiszteletre méltó – férfimunka. Ráadásul ehhez nekem sem időm, sem megfelelő műtermem nem volt. Ellentmondásnak tűnik, hogy képeim témáját elsősorban mégis a gondolat inspirálja, nem pedig a látvány. Természetesen egy szép táj, a „valóság”, egy erdei út a beeső fénypásztákkal, egy vízparti alkony vagy a kert virágos bokrainak valóságos megfestése ugyanilyen szép és értékes téma, ha a Lélek is jelen van benne. Tájképeimen a baranyai tájak, a Balaton és jelenlegi lakhelyem, a Római part festése felüdülést, töltekezést, állandó megújulást jelent egész munkásságomban.

– Mikor érezte úgy, hogy rátalált saját stílusára?

– Az 1990-es évektől „saját hangomra” találva születtek irodalmi és zenei illusztrációim Nagy László verseihez készítettem pasztell és akvarell illusztrációkat. Később Radnóti Naptár ciklusához készítettem egy albumot. Madách Az ember tragédiája c. sorozatot, egykori tanárom, Gömöry József emléke inspirálta. Rajzoltam Kiss Dénes novelláihoz, Takáts Gyula verseihez, Bertha Bulcsu novelláihoz. Megjelent könyvillusztrációim Utassy József Hóemberség és Nagy Lajos Három boltoskisasszony című művéhez. 

Klasszikus zenéhez készült illusztrációim Hargitai Géza Kossuth-díjas hegedűművésszel és feleségével, Gyurkó Julianna csellóművésszel való baráti kapcsolat hatására születtek. Ők voltak az égi küldötteim. Egyik látogatásuk alkalmával Géza megjegyezte: „Ez a kép csupa zene.” Ez volt a mondat, ami elindította a Zene-sorozatomat. Bartók-sorozatomat Gaál István filmrendező indította el Gyökerek című DVD-jével, személyes kapcsolatunkkal. Ő egy igazi „arkangyal” volt!

– Hiszi és vallja ,hogy az angyalok köztünk járnak. Kik ők? Hogyan lehet őket felismerni?

– Nem a manapság divatos ezoterikus jelenségekre, nem a szárnyas, pénzhozó, szerencsét ígérő, gyógyító, varázsló angyalokra gondolok. Azokra az „angyalokra” gondoltam, akik körülöttünk élnek emberi alakban. Ismerősök, barátok, kollégák, rokonok, akiknek a szívében a Lélek munkálkodik és vallási hovatartozástól függetlenül cselekszik a jót. Sokszor maga az „angyal” sem tudja, mennyit segített rajtunk, akár csak egy gesztussal, szóval, őszinte figyelmes meghallgatással, közvetítéssel. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, sokan vannak és sokat segítettek már nekem is. Köszönet érte!

A válaszaimban azokra az angyalokra emlékezem most elsősorban, akik sorsom alakításában játszottak nagy szerepet, vagy munkásságom helyes útra való terelésébe avatkoztak bele váratlan megjelenésükkel, szavaikkal, véletlennek tűnő cselekedeteikkel. Ők sem tudták, hogy küldöttek voltak. Az angyal szó jelentése: Isten hírnöke, küldötte.

– Hites emberként a szakralitás elég későn jelent meg a  munkásságában. Miért?

– Sokáig nem mertem szakrális témájú képeket festeni. Nem éreztem magamban a tehetséget és az erőt, amivel meg tudom jeleníteni a megfoghatatlan titkot. Képtelen voltam „csak úgy” szentképeket festeni, bár a család karácsonyi üdvözleteit én rajzolgattam. Még most sem érzem erre hivatottnak magam. Azért csak próbálkozom, mert látom, hogy az embereket megérinti, meghatja, gyönyörködteti néhány alkotásom. Ezek szerint erre szükség van. Újabb képekhez csak akkor fogok hozzá, ha végképp nem hagy békén egy gondolat és biztosan érzem, hogy a „feladat” a szívemből fakad. Van egy kis falapom, amire annak idején Jézus arcát festettem meg. Talán több is, mint húsz éve, újra meg újra átfestem. És még mindig nem tartom jónak, illetve nem tudom semmiképpen sem visszaadni azt a tekintetet, amit a szívemben hordok. Azt hiszem, ez a kép sohasem lesz befejezve.

– Milyen ez a tekintet, ha nem is tudja megrajzolni, de elmondani?

– Fájdalommal és együttérzéssel teli végtelen szeretet.

– Az idei Ars Sacra hetek keretén belül kiállítása nyílik a Csillaghegyi Művelődési Házban Reményre hívtál címmel, ami november 5-ig látogatható. Mi is ez a remény, amit nemcsak a látogatóknak, de két unokájának is át szeretne adni?

– A remény már benne rejlik a feladatokban. Az értelmes életre való vágy belénk van kódolva feladataink által. A remény egy a hittel is, hogy Isten segítségével minden a helyére kerül a világban, ha céljainkat felismerve munkálkodunk magunk és embertársaink javára. A lélek finomra hangolásával vegyétek észre a jeleket és halljátok meg az üzeneteket!

– Tudom, hogy verseket is ír. Megosztana velünk egyet?

VISSZANÉZVE

életemre,
háromszor álltam
a Kapudban Uram,
nagyon meglepve magam 
bebocsátást vártam,
de visszaküldtél és
reményre hívtál 
újra meg újra.
Gondod volt rám
és terved volt velem,
fogtad a kezem
és vezettél,
engedtél 
mérhetetlen fájdalmak
kútjába merülni,
engedtél csillogó
vágyakkal repülni,
engedtél Élni.
Magam sem hiszem,
hogy ennyit kibírtam.
Tudom, ez nem érdem
és nem önfegyelem,
ez volt a Kegyelem.
Elfogytak lassan
a tennivalók, 
megkoptak a vágyak,
nem maradt semmi, 
amit imára kulcsolt kézzel
magamért még Tőled kérhetek.
Egy feladatom maradt csupán,
hálát adni Neked mindezért:
Köszönöm Uram az Életet!