Az apáca cipője

„Elmegyünk, / itt hagyva sok szellemi kincset. / Nem leszünk. / Műveink képviselnek minket. // Szeressünk / addig hát! Süssön ránk a jó Nap! / Teremjünk, / mint a fák, boldogító szókat!” – Zsirai László Jövőnk című versének néhány sora ötlött fel bennem, amikor kézbe vettem Komáromi Gabriella: Az apáca cipője és más történetek című kötetét. A jeles irodalomtörténész, kritikus, Lázár Ervin és Janikovszky Éva monográfusa, a gyermekirodalom rangjának megteremtéséért évtizedek óta küzdő szerző úgy véli – s ezt közli is olvasóival –, ez az utolsó könyve. Merészsége (?), tévedhetetlensége (?) mit sem von le egyberostált szépprózáinak minőségéből. Még akkor sem, ha – mint megjegyzi –, „bánatosnak illene lennem, nem vagyok az. Ráadásra is tellett. Ki hitte volna? Jómagam sohasem.”

A szombathelyi Savaria University Press által kiadott, könyvészetileg is figyelemre méltó kötetbe sorolt, korábban folyóiratokban megjelent írások mindegyike szellemi kincset „testál” ránk, miközben érzést, hitet, szenvedélyt mozgósít, koszorúba kötött életmű-summázatot, pazar recenziócsokrot kínál. S teszik mindezt boldogító szókat teremve és teremtve a szerző közvetlen környezetéből vagy éppen érdeklődési köréből. Hol megrendítően, hol szeretetteljes derűvel, mély részvéttel vagy éppen ironikusan. Úgy, ahogy Komáromi Gabriella korábbi könyvében, az Emlékeim diribdarabjaiban is érzékenyen, nyílt szívvel, tág teret engedve a közeli és a távoli múlt történéseinek, némely esetben felkiáltójelként.

A sokat sejtető címen túl a borítófotó, a nyilas terror Dunába lőtt áldozatainak emlékére Can Togay és Pauer Gyula által megálmodott szoborkompozíció egy részlete is orientálja az olvasót. A boldoggá lett Salkaházi Sárának – s vele együtt mártírtársainak – emléket állító írás témája miatt (is) kiemelkedik a kötetből; jóllehet, a hetesi papgyilkosság ötvenedik évfordulójára született, a múltat a mával egybeölelő Hidegvérrel című opus méltó társa, mi több, a mottóként ott álló Elie Wiesel igazát is nyomatékosítja: „… a felejtés még egyszer megöli az áldozatot”.

Komáromi Gabriella éppen ezt nem szeretné. Ezért merül alá a múltba, és hoz fel a mélyből ismert és kevésbé ismert eseményeket, idéz meg arcokat, alakokat. Ezt teszi utolsó, Koszorúk című fejezetében is, hol nekrológok sorjáznak. A Véséről induló Bertók Lászlóról, aki szalmaszálra írt „firkáival” búcsúzott tőlünk örökre; a barcsi születésű Veress Miklósról, „Papesmikiről”, ki utolsó éveit a felesége, Ilonka mellé bekéredzkedő „Epilepszia kisasszonnyal” élte. Lázár özvegye Vathy Zsuzsa előtt is fejet hajt, kinek előrehozott, 75. születésnapját Komáromi Gabriellának köszönhetően Kaposváron a Takáts Gyula-emlékházban ültük. Vacskamati után meg „…jönnek a pomogácsok”; a szerző Pomogáts Béláról, a „feladathalmozó” irodalomtörténészről is ír, de megidézi kandidátusi vizsgabizottsági elnöke, Kabdebó Lóránt alakját is, aki olyan szenvedéllyel alkotott, mint ahogy tanított. A fehér kalapos professzor nem kért koszorút a sírjára, a virágpénzt covidos árváknak utalták át... 

Műfaji sokszínűség jellemzi a tárcanovellák, kritikák, riportok, nekrológok, tanulmányok alkotta kötetet és közülük nem hiányozhatnak az esszék sem, melyek Szakolczay Lajos szerint „burkolt vallomások”. Az apáca cipője is vallomásfüzér. Komáromi Gabriella lelki-szellemi-spirituális kötődéseiről, számára fontos személyekről, elcsípett pillanatokról, általános jelenségekről vagy éppen kedvenc cicáiról, hiszen a szerző köztudottan macskamániás. Az is marad, pedig egyszer már eltörte karját, amikor macskalesre indult, s elcsúszott a jeges udvaron. A házi kedvenceken kívül azonban van szeme észrevenni a haldokló apa kórházi ágya köré gyűlt népes família tagjait, miközben körbejár a tányér húsleves, és egy-egy kanállal jut is belőle mindenkinek. Az ablakon behallik a közeli Szent Imre-templom harangszava és fennakad a férfiszempár… Halálos pécsi gyermekgázolás áll a Viszi kézen fogva középpontjában. Az Altatóban az oltakozás szó ellen ágál a szerző és rácsodálkozik az oltásra érkezett fiatal cigány pár csecsemőjére. Nagyon mai a Kövér Lajos esete a dicsőséggel című, maliciózus tárcája, s megannyi más remek írása.

A szerző erénye, hogy „életes” történeteibe széles körű ismeretanyagot vegyít, s mindezt élvezetes stílusban tárja olvasói elé, ami nem megszokott irodalomtörténészi alkotómód. Rejtett (tudományos) ismeretterjesztés, misszió, vérbeli pedagógusküldetés (is) az övé. Légyen szó a benne élő Mozart-képről, Petőfi szabadszállási kudarcáról, Molnár Ferenc több mint 100 éves A Pál utcai fiúk című regényéről vagy éppen egykori, legokosabb egyetemi csoporttársának, Áginak az arcéléről. Jegyzet szól Ottlikról, Lázár Ervinről és a Dömdödöm kapcsolatáról, s a Csukás Meserádióról – megidézve a nyarait Balatonszárszón töltő író, költő, a nagy mesélő alakját, aki Andersen születésnapján látta meg Isten szabad egét.

A Könyvekről című fejezet recenziói is orientálják az olvasót, hiszen a „Mesélj arról, mit olvastál, s megmondom, ki vagy!” igazát sejtetik. Norvég népmesegyűjteményről, Janikovszky Éva kamaszkori naplójáról, Ulickaja három művéről, Milbacher Róbert: Keserű víz című nagyregényéről is olvashatunk, mint ahogy Lázár Zsófia Ne vedd el tőlem az eget című, naplószerű művéről, melyből kiderül: Lázár Ervin leánya csadorban esküdött örök hűséget Bali szigetén. Fűzfa Balázs: Szemben a valósággal című, 2023-ban megjelent előadás-sorozatát közkinccsé tévő könyvéhez is kedvet kapunk. A szerző magyartanár édesapjának ajánlja, aki Abdán tanított és 1959-ben először vitte el tanítványait arra a helyre, ahol Radnótit és társait agyonlőtték… 

Márai azt vallotta: Az élet az egyetlen kaland. Ezt tartja Komáromi Gabriella is, immár túl a nyolcvanon. Hiába írta, hogy ez az utolsó könyve, engedtessék meg, hogy kételkedjem ebben. Az nem lehet, hogy ne kövesse újabb történetfüzér Az apáca cipőjét. Szegényebbek maradnánk további „boldogító szók” nélkül.

Fotó: Kovács Tibor